Feslik a setét
Sűrved a setét
éjjeli posztó,
az a szövőszék,
jaj, de magas!
A csillagménesnek
abrakot osztó
telihold fénye
ólomsugaras.
Héj, famulus,
a szomjúság támad,
s már egy hete
száraz a cseber!
Üres kupához
illik a bánat –
nem üzen Tokaj,
sem víg Eger.
Beregszász hegyei
megrontva ülnek,
hasznát elszívták
kóbor ördögök.
Ott most tablettás
lőréket szűrnek,
s az Úristen ege
hasztalan dörög.
Nem terem nékünk
malosa szőlő,
mustot sem ád,
mert nincs bakator.
Onthat itt áldást
májusi felhő,
bor nélkül iszonyú
gyászos a tor.
Lány lép szobámba,
palack a kezében,
sok leomló fürtje
vadfekete.
Rejtem a szívem
rácfeketébe,
de részegen villan
rám a szeme…
Már feslik a setét
éjjeli posztó,
rikolt a harsona-
hangú kakas.
Vakít a képernyőn
frissen hullt porhó,
s magas a kedvem,
ma újra magas!
Ha majd a halál
(Csokonai után – nagyon szabadon)
Eleget laktam már a földön,
legszebb ideje váltani.
Szörnyesen szűk e testi börtön,
rám nőttek falai, rácsai.
Teszteltem más dimenziókat,
s mind azt firtatták: ki vagyok?
Ki vagyok az életből rúgva,
lakaton ajtók, az ablakok.
Végül én angyal meg állat lettem,
s váltottam másszor is alakot.
Egy gulya négylábút megettem,
s meddőhányónyi salakot
hagytam magam mögött a kertben
a körték, szilvák, szőlők tövén.
Ím, ősz van. Tisztelegnek telten
a bogyók, de desztillált, tömény
szeszeket szeretni nincs már módom,
hiába izgattok, párlatok.
Fenn lengő hold! Nézd, mint kínlódom,
s ti, leányok, lassúdan járjatok.
Vagy hogy csak por meg pára lennék
Fürednek kies partjain?
E-mailben akkor hogy üzennék,
ha hiányoznának tagjaim?
S ha majd a halál mellém fekszik,
fog-e majd nekem kelleni?
Csak ne legyen túl hideg a lába,
s legyenek kedvemre mellei.
