Beszélgetés Karádi Zsolt irodalomtörténésszel, főiskolai tanárral

Reneszánsz típusú ember: sok minden érdekli, sok mindennel szenvedélyesen foglalkozik. Tanítás, irodalom és irodalomtudomány, színház, fotózás, írás, szerkesztés. Évtizedek óta dolgozik a Nyíregyházi Egyetemen és elődintézményeiben, valamint különböző középiskolákban. Több ezer diákot tanított, vizsgáztatott. Tizenegy önálló könyve jelent meg. A vármegyeszékhely kulturális életének közismert szereplője: előad, ünnepi- és irodalmi műsorokat rendez, kitüntetteket laudál, könyveket, folyóiratokat mutat be, kiállításokat nyit meg vagy maga is kiállít. Tizenöt éve dolgozunk együtt a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztőségében, ahol az aktuális közlendők és teendők mellett számos alkalommal cseréltünk eszmét írókról, költőkről, zenéről, művészetről és sok egyéb „más ily fontos emberi lomról”. Most bekapcsolt mikrofon előtt ültünk le beszélgetni Karádi Zsolt tanár úrral életútjáról a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban, annak apropójából, hogy 2026 januárjában töltötte be hetvenedik életévét.

– Mesélj a családi körülményeidről!

– Szegény családban nőttem fel. Édesapám eredetileg esztergályos volt, később vasutas lett. Édesanyám sok éven keresztül mozipénztárosként dolgozott. Miskolci vagyok; a MÁV által épített vasutas kolónia szélén laktunk. Kicsike házikó volt a város peremén, kút az utcán, mellékhelyiség az udvaron. Falusias, „nomád” körülmények között éltünk.

Édesapám vasutast akart belőlem nevelni, édesanyám viszont szerette volna, ha továbbtanulok. Ő alapvetően nagyon érzékeny, olvasó ember volt. Nagyszüleim tizenötödik gyermekeként a nyomorküszöbön élt, de válogatás nélkül mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Nyolc osztályt végzett, ám novellákat írt.

– Akkor egyértelmű, hogy kitől örökölted az irodalom, a művészetek iránti vonzódást, tehetséget…

– Igen. Édesanyámat az motiválta, hogy egyetlen fia ne legyen vasutas. Úgy gondolta, a szegénységből csakis tanulással lehet kiemelkedni. Nem tudom, honnan vette az ötletet, de zenei meg balettóvodába járatott. Innen vezetett az út a zenei tagozatos általános iskolába, majd a gimnáziumba.

– Volt olyan tanárod akire felnéztél, aki hatott rád?

– Természetesen, de sajnos már mindegyiküket elszólította az Úr. Osztályfőnökömnek, a magyar-történelem szakos Kovács Miklósné Nelli néninek is sok köze volt a későbbi életutamhoz. Tízévesen kellett hangszert választanom: csellista lettem. Nem bizonyultam tehetségesnek. Edit néni, a gordonkatanárom sem biztatott eléggé. Bonyolultabb darabokhoz nem jutottam el: Poppert már nem játszottam. Ettől függetlenül az iskola a heti hat-nyolc óra ének-zene oktatása mellett elérte, hogy mire nyolcadikosok lettünk, négy kereszt-négy bé-ig kellett tudni szolmizálni. Természetesen rengeteg Kodály-művet énekeltünk. A zene iránti fogékonyságom innen származik. Örökre hálás vagyok anyukámnak, mert ebbe az iskolába íratott. Ezért gondoltam később arra, hogyha utódom lesz, akkor mindenképpen zenére fogom taníttatni. Kodály azt mondja, a gyermek zenei nevelését születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni… És milyen igaza van. Édesanyámnak – zenei műveltség nélkül – ifjú házas korában volt zongorája. Nem tudom, egyáltalán játszott-e rajta, mert idővel a pénztelenség miatt el kellett adniuk. A miskolci iskolában töltött évek eredménye az, hogy még ma is, ha bármilyen komoly zenét hallok, mondjuk, Debussyig, akkor is szolmizálva hallom… Vivaldi, Bach, Händel, Beethoven, Mozart, Schumann, Liszt, Verdi, Mahler, Saint-Saëns, Elgar, Kodály és Bartók a kedvenceim. Utóbbitól például A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, az Allegro barbaro. A zene máig életem mindennapos része.

– Az általános iskola után hol folytattad a tanulást?

– Szülővárosomban, a Herman Ottó Gimnáziumban, francia tagozaton. Azért választottam ezt, mert már akkor mindenki angolra akart menni. Ez egyik barátom nővére is ide járt, és szerette az intézményt. A családi legendárium szerint édesapám pedig valamikor tanult franciául…

– Jó iskola volt a Herman?

– Nagyon jó volt. Számos idegennyelvi tagozattal rendelkezett. A kötelező orosz mellé lehetett választani angolt, franciát, németet, spanyolt vagy latint.

– Ritkaságnak számított, hogy egy vidéki iskolában ennyi nyugati nyelvet lehetett tanulni. Volt itt tanári példaképed?

– Marosvári Gyuláné Magdi nénitől féltem, de rajongtam érte. Ő keményen követelt. Gáspár Lászlóné Gabi néni nem volt annyira szigorú; gyönyörű kiejtéssel beszélt franciául. Mann Viktorné Rózsika néni, az osztályfőnököm, magyart és történelmet tanított. Ők hárman hatottak rám igazán.

– A nyelvtanulás mellett elmélyültél a francia kultúrában is?

– Akkor még a tankönyvekben elég sok kulturális szöveg volt. Például Louis Aragon, vagy Vercors. Saint-Exupérytől olvastuk A kis herceget, és egyéb szerzők műveit is. És persze jöttek a francia filmek, a francia zene, a francia autók…

– Mely filmekre emlékszel?

– A Jean Marais- és Louis de Funès-művek (a Fantomas-sorozat, majd a A királyasszony lovagja, A púpos, A szép és a szörnyeteg,az Örök visszatérés) után Truffaut (Négyszáz csapás,a Jules és Jim,a 451 Farenheit), utóbb pedig Godard (Kifulladásig, Éli az életét, Bolond Pierrot).

– Kedvelted a francia sanzonokat?

– Edit Piaf, Yves Montand, Maurice Chevalier, Gilbert Bécaud dalainak szövegét fordítgattuk órán és szakköri foglalkozásokon is…

– Kik ma a kedvenc francia íróid, költőid?

– Villon, Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Proust, Sartre, Camus, Cocteau, Artaud, Marguerite Duras, Yann Andréa és a magyar kapcsolatokkal rendelkező François Gachot. De igazából csak olvasni tudok jól franciául, beszélni kevésbé…

– Régebben valamelyik nyíregyházi tv-csatornán láttam egy veled készített interjút; ebben azt fejtegetted, hogy diákkorodban „színészkedtél”. Úgy vélem, a színház iránti rajongásod innen is eredeztethető.

– Ötödikes voltam, amikor a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője, Orosz György kijött az iskolánkba, mert zenei tagozatos gyerekeket keresett. Meghallgatott bennünket: engem választott, illetve a barátomat. Így kaptam gyermekszerepet Karel Čapek–Pavel Kohut Harc a szalamandrákkal című darabjában. Akkor még nem tudtam, hogy Orosz az előadást a brechti színház elvei alapján rendezte meg, ezért a mű természetesen megbukott. Az alcím (Helyszíni közvetítés a világ pusztulásáról két részben) elég riasztó lehetett a korabeli nézők számára, akik egyébként sem viselték el az epikus színház dramaturgiáját. Mindössze tizennyolcszor ment Miskolcon, tízszer Egerben. A színház varázslatos világa persze megfertőzött. Később évekig tagja voltam a Lengyel Pál vezette Manézs Színháznak, ahol többek között pantomimezni tanultunk és Grotowski szellemében fogant darabokat adtunk elő.

– 1973 júniusában azt nyilatkoztad az Észak-Magyarország újságírójának, hogy pénzkereső nyári munkád mellett a szünetben hazánk szép tájait fogod bejárni, „méghozzá fényképezőgéppel felszerelve”. A fotózással mikor kezdtél el foglalkozni?

– Tizenkét éves koromban, s ez folytatódott a középiskolában is. A fényképezés drága hobbi, családomnak ellenben soha nem volt pénze. Mindig a legolcsóbb, használt gépeket vásároltam. A legegyszerűbben oldottuk meg az előhívási problémákat. Például apukám csinált egy nagyítógépet. Öt literes uborkás üvegekben mosogattam a papírképeket. Az általános iskolában szerencsére működött fotószakkör. Pesten, 1972-ben, a műszaki bizományiban vettem az első komolyabb fényképezőgépemet, az Exa I-et, 900 Ft-ért, amikor kb. 1400 Ft volt a havi átlagbér. Édesanyámtól kaptam a ma is rendkívül jól rajzoló 4/135-ös Sonnar teleobjektívet. Közben reménytelenül vágyakoztam az Exakta Varex-re, a Pentacon Six-re, s a hozzájuk való 4/300-as Sonnar optikákra. A kelet-európai márkákon túl akkoriban csak az Asahi Pentax meg a Yashica jutott el hozzánk. Ilyenekről azonban álmodni sem mertem…

– Miket fényképeztél?

– Elsősorban táj- és természetfotókat csináltam. A fekete-fehér technikát otthon is lehetett gyakorolni. Amikor azonban megpróbálkoztam színes diákat készíteni, teljesen új világ tárult elém…

– Kiállításokon szerepeltél?

– Egy képemet kiállították Pécsett valamikor 1973–74-ben az országos középiskolai fotóversenyen. Több felvételem megjelent a miskolci Déli Hírlapban, illetve részt vettem számos iskolai tárlaton. Időközben a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Házban találkoztam Juhász Miklós fotóművésszel, aki diaporámával foglalkozott. Az 1970-es, 1980-as években aztán magam is készítettem efféle áttűnéses produkciókat. Olyan tervem is volt, hogyha nem vesznek föl az egyetemre, akkor fotóriporter leszek…

– Mikor kezdted el az írást?

– A gimnáziumi években. Körülbelül hatszáz verset írtam. Nagyon megérintet a Nyugat korszaka, illetve amikor tizenhat évesen Miskolcon, véletlenül (bár meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek), a Kazinczy könyvesboltban levettem a polcról az akkortájt megjelent vaskos Áprily-kötetet, a Megnőtt a csendet, meghatározó élményben lett részem. Beleolvastam, és azonnal éreztem, hogy a költő rólam szól, nekem beszél. Akkor még semmit sem tudtam Trianonról, s arról sem, hogy családjával együtt el kellett jönnie Erdélyből. Az említett Rózsika néni közben erősen ajánlotta Németh Lászlót.

– A fiatalabb kortársak közül kiket szerettél akkor?

– Olvastam Váci Mihály, Ratkó József, Ladányi Mihály, Garai Gábor verseit, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy Lászlót költeményeit, de Simon István is népszerű volt akkoriban.

– Miskolcon találkoztál valamelyikükkel?

– Élénken emlékszem arra, hogy a Kossuth téren, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár nagytermében rengeteg ember gyűlt össze 1973 nyarán azért, hogy láthassa Nagy Lászlót. Mindig kérdem a tanítványaimat, ma vajon melyik költőt kellene meghívni, hogy ennyien eljöjjenek…

– Tehát a gimnáziumi évek alatt sok minden érdekelt, sok mindennel foglalkoztál, fotózás, írás, színház, francia nyelv. Hogy lett ebből végül magyar-népművelés szak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen?

– Eredetileg az volt az egyik tervem, hogy francia-orosz szakra jelentkezem, de Rózsika néni, akinek a nővére magyar-népművelésen végzett a debreceni egyetemen, azt mondta nekem: te annyi mindent csinálsz, gondolkozz el rajta, hogy nem lenne-e jobb neked ez a szak? Megfogadtam a tanácsát, s ide adtam be a jelentkezésemet. A francia megmaradt örök reménytelen szerelemnek, bár később, felnőttként, elvégeztem a francia nyelvtanári szakot.

1974 májusában felvételiztem. Akkor még írásban és szóban is kellett vizsgázni. Fülöp László volt a szóbeli kérdező, és amikor úgy köszönt el: „Viszontlátásra!”, arra gondoltam, lehet, hogy ősszel találkozunk …

– Milyen volt akkor a debreceni egyetem, kik tanítottak?

– Nagyon szerettem oda járni. Első generációs értelmiségiként minden napot úgy éltem meg: ma több vagyok, mint aki tegnap voltam. Zseniális professzoroktól tanultam. Két meghatározó személyt tudok megemlíteni: előbb Szuromi Lajost, a magyar verstan kiváló tudósát, később Görömbei Andrást. Ő volt a példaképem. Úgy mitizáltam, ahogy a fiatal Szabó Lőrinc Babitsot: „Mit láttam benned? Hőst, szentet királyt.” De nagy szeretettel emlékezem Fülöp Lászlóra is, akivel személyes kontaktusba kevésbé kerültem. És Imre Lászlóra, aki később mesterem és mentorom lett. (S aki szerencsére most is él és dolgozik.) Kellemes emlék köt Juhász Bélához, és hálával gondolok mindenek felett Julow Viktorra, aki mindössze kettőnknek tartott órát szerdánként este hattól nyolcig…

– Folytattad a versírást egyetemista korodban is?

– Igen. Fónagy Iván A költői nyelv hangtanából című könyve nagy hatással volt rám. Abban, hogy mennyire lehet egy verset formailag megcsinálni. A nyugatos poetikán felnőve persze voltak műveimben Juhász Gyula-, Babits Mihály-, Kosztolányi-hatások. Azzal vigasztaltam magam, hogy fiatalon József Attila is egészen csinos Ady-verseket írt, s a pályakezdő Radnóti sem találta meg igazi hangját a korai avantgard műveiben. A költészet később sem hagyott cserben, de elapadni látszott, és átadta a helyét az irodalomtudománynak. Gimnazistaként olvastam valahol, hogy a szonettnek több, mint ezer variációja lehet. Magam akkortájt eljutottam háromszázig… Prózát keveset írtam, regénnyel nem kísérleteztem, novellával is ritkán. Később írtam néhány egyfelvonásost.

– Ezeket publikáltad is?

– Versekből néhány jelent meg imitt-amott. Idővel a magam legszigorúbb kritikusává váltam: nem tettem közzé azt, ami nem annyira jó. Ha az ember nem tud remekműveket írni, gondoltam, akkor inkább más műfajokkal kell kísérletezni.

– Tanulmányokat az egyetemen kezdtél el írni?

– Ott először Szuromi Lajosnak írtam Kölcsey Ferenc Csolnakon című verséről egy 42 oldalas dolgozatot. Később vele is sokat beszélgettem Áprilyról. A bennem patakzó színészi, előadói és fotós vér miatt nem volt egyértelmű, hogy csak irodalommal fogok foglalkozni.

– Arra jutottál Debrecenben, hogy középiskolai tanár leszel?

– Nem akartam népművelő lenni. Akkor ez a szak affelé irányította az embert, hogy művelődési házba menjen dolgozni. Mindenképpen tanár szerettem volna lenni. 1980-ban ott maradhadtam volna az egyetemen, a közművelődési titkárságon, de inkább eljöttem Nyíregyházára, a Krúdy gimnáziumba tanítani. Megboldogult nyelvész professzorom, Sebestyén Árpád azt mondta: „Nézd, menj oda, a saját életét mindenki ott rontja el, ahol tudja.” Később többször járt és oktatott is a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, ahol megbeszéltük: nem biztos, hogy elrontottam az életemet. Előbb-utóbb kiküzdöttem azt, hogy mégiscsak irodalomtudománnyal foglalkozzam…

– Hogyan sikerült állást szerezned a megyeszékhelyen? Volt a várossal korábban kapcsolatod?

– Nem, csak átutazóban jártam itt. Mindig a szegedi gyorssal mentem Miskolcról Debrecenbe; a szerelvény Nyíregyházán is megállt. 1980. május 16-án jöttem először ide, a Krúdy Gyula Gimnáziumba. Banner László igazgató úr azt emlegette: neki magyar szakos férfi tanárra lenne szüksége. Ezt a lehetőséget úgy tudtam meg, hogy az egyik német-orosz szakos évfolyamtársam mondta az egyetemen: szeptembertől a Krúdyban kezd dolgozni. A bemutatkozó találkozón az igazgató kérdezte tőle, nincs-e magyar szakos, végzős férfi kollégája, mert Kovách Imre tanár úr (aki azóta a szociológia professzora Budapesten) elmegy, és az állása megüresedett. Másnap fölhívtam Banner Lászlót, a harmadik nap idejöttem. Ennek, ha jól számolom, 46. éve.

– Mikor kezdtél tanulmány- és kritikaírással foglalkozni?

– Isteni jelként egyszer csak 1985-ben, néhai Merkovszky Pál fölhívott telefonon. Ő a Bessenyei György Tanárképző Főiskola könyvtárának volt a vezetője, valamint a Szabolcs-Szatmári Szemle egyik szerkesztője. A szerkesztőség nevében fölkért arra, hogy Gogol Kártyások című darabjáról, ami akkor ment a Móricz Zsigmond Színházban, írjak színi kritikát a Szemlébe. „De miért én?” – kérdeztem. „Meg tudod te azt csinálni” – válaszolta. Innentől kezdve több felkérést kaptam, hogy írjak színházi és könyvkritikát, vagy a Kelet-Magyarországba cikket.

– Néhány év múltán átigazoltál a Kelet-Magyarország szerkesztőségébe.

– Nagyon szerettem tanítani. Akkor még csak 18 óra volt a kötelező óraszám, ma 24. Munkám során ellenben azzal kellett szembesülnöm, hogy heti 21–22 óra mellett, (mert persze több túlórám is volt,) nincs időm magamnak olvasni. Esténként dolgozatjavítás, meg órára készülés. Előbb-utóbb meg kellett fogalmaznom, hogy időhiány miatt nem vagyok képes semmilyen saját tanulmányt, kritikát megírni. Nem tudok önálló szellemi munkát végezni. A pedagóguspálya sajátossága, hogy benne szétforgácsolódik az ember. Osztályfőnökség, iskolaújság, irodalmi színpad… Azt tudni kell, hogy valaki vagy irodalomtörténész, vagy nem. Vagy rááldoz egy életet, vagy nem. A középiskolai tanárság késleltette, hogy irodalomtudománnyal komolyabban foglalkozzak.

1988 nyarán Angyal Sándorral, a Kelet-Magyarország főszerkesztőjével véletlenül találkoztam a nagyposta előtt. Megemlítette, hogy a három évvel azelőtt meghalt kollégájukat, Mester Attilát még nem sikerült pótolniuk, kellene a Kelet-Magyarországnak egy színikritikus. Tudja, hogy szoktam publikálni, lennék-e újságíró? Két napig gondolkodtam, majd elfogadtam az ajánlatot, viszont óradóként megmaradtam a középiskolában. Eközben már a Bessenyei György Tanárképző Főiskola irodalom tanszékén is adtam órákat. Azt mondtam Angyal Sándornak, hogyha lehetőségem lesz rá, elmegyek a főiskolára főállásban. Ő erre rábólintott. A Kelet-Magyarországnál a színikritikák mellett persze sok mást is kellett írnom.

– Az Irodalom Tanszékre hogyan kerültél be? Kik voltak ott a kollégáid?

– Pál György volt a tanszékvezető, aki egyszer megkérdezte tőlem: nem vállalnék-e néhány órát az Irodalom Tanszéken? Tehát millió véletlen van az ember életében. A kollégák szeretettel fogadtak. Margócsy József akkor már nyugdíjas volt, csak néhány előadást tartott. Katona Béla Krúdyra, Csorba Sándor Kölcseyre hívta fel a figyelmemet. 1989 augusztusában lehetőség adódott arra, hogy bekerüljek a tanszékre, de a Kelet-Magyarországban továbbra is publikáltam.

– Mindez történelmi időkben, a rendszerváltás hajnalán…

– Igen, de én ebből igen keveset észleltem, mert akkor édesanyám két évig ágyban fekvő, magatehetetlen beteg volt, akit etetni, itatni, mosdatni kellett. Édesapám 1989 júliusában, édesanyám 1989 novemberében hunyt el. A következő év januárjában anyósom követte őket.

– Főiskolai oktatóként a középiskolás korosztállyal nem vesztetted el a kapcsolatod.

– 1992-ben Nagykállóban a Korányi Frigyes Gimnáziumban voltam érettségi elnök, amikor Lipták Lajos igazgató úr megkérdezte, nem lennék-e majd óraadó az induló drámatagozaton. Így aztán színháztörténetet, drámaelméletet, később a drámatörténet tantárgyat adtam elő mintegy két és fél évtizedig. De több nyíregyházi középiskolában is dolgoztam: két évig baráti felkérésre a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolában tanítottam magyar nyelv- és irodalmat, majd az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban voltam – szintén két esztendeig – médiatanár. 2008 óta a Művészeti Szakközépiskolában igyekszem bevezetni a színésznövendékeket a dráma-, a színház- és filmtörténet rejtelmeibe…

– Hogyan szerezted meg a doktorátusodat?

– Akkor az volt a rendszer a főiskolán, hogy ha valaki bekerült ide oktatónak, 7 év alatt meg kellett írnia a disszertációját. Én 1993-ban doktoráltam, 1996-ban szereztem meg a PhD-t. (Nem mellékesen jegyzem meg, hogy közben 1992-ben megszületett a kislányom, Nórika…)

– Mi volt az értekezésed témája?

– Nem véletlenül: Áprily Lajos lírája. Az előbb felsorolt egyetemi oktatók közül, mint említettem, Szuromi Lajos mellett Görömbei Andráshoz kerültem a legközelebb. Görömbei Nagy László kutatásai mellett foglakozott Áprilyval és az erdélyi irodalommal is. Megkerestem azzal, hogy A halál motívuma Áprily Lajos költészetében címmel nála szeretnék doktorálni, vállalná-e a témavezetést. Visszakérdezett, jó lesz-e neked, ha az elmúlással foglalkozol? Szüleim halála után nekem erre terápiás szempontból szükségem volt.

– Ezt később elfogadták PhD-dolgozatnak is?

– Akkor az volt a szabály, hogy akinek elég sok minőségi publikációja van és rendelkezik középfokú nyelvvizsgával, továbbá újabb opponensek méltónak tartják a fokozatra, annak a munkáját a Kossuth Lajos Tudományegyetem „átminősíti”. Ez persze később is arra ösztönözött, hogy folyamatosan publikáljak. Arra törekedtem, hogy már ne csak Áprily Lajosról adjak közre tanulmányokat, hanem szellemi környezetéről is: fiáról, Jékely Zoltánról, valamint Reményik Sándorról, Dsida Jenőről, s az Erdélyi Helikonról.

– Kik a legfontosabb magyar és világirodalmi alkotók számodra Áprily mellett?

– Ugyanolyan hévvel, mint Áprilyt, nem lehet szeretni másokat, de nagy kedvencem Reményik Sándor, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél, Márai Sándor, Radnóti Miklós, Németh László, Gyergyai Albert, Pilinszky János, Nádas Péter, Grecsó Krisztián, Szabó T. Anna, Kiss Judit Ágnes, illetve Dosztojevszkij, Csehov, Jeszenyin, Thomas Mann, Beckett, Ionesco, Márquez, Hrabal.

– Hogy választottad ki a többi írásod témáját, illetve az ismertetendő könyveket?

– Úgy gondoltam, hogy Móriczról, Váci Mihályról keveset fogok írni. Nyíregyházán a legtöbb irodalmár velük foglalkozott. Aztán nem így lett: magam is sokat publikáltam Móriczról, s összeállítottam – feleségemmel közösen – egy kötetet Váci kiadatlan verseiből. Nemrég megnéztem, mely kortárs szerzőkkel foglalkoztam: Nagy Gáspár, Baka István, Vathy Zsuzsa, Szöllősi Zoltán, Ratkó József, Buda Ferenc, Serfőző Simon, Pintér Lajos, Bella István, Pilinszky, Zalán Tibor, Szervác József, Potoczky László, Jenei Gyula, Fecske Csaba, Fejes Endre, Tőzsér Árpád, Rákos Sándor, Forgách András, Szilágyi István, Dienes Eszter, Parancs János, Utassy József, Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna, Markó Béla, Grendel Lajos, Spiró György, Csender Levente, Tornai József, Fekete Vince, Méhes Károly, Juhász Ferenc, Nagy László, Oláh András műveiről publikáltam.

– Impozáns névsor. Mi a munkamódszered?

– Olvasok, olvasok és olvasok, valamint jegyzetelek. Megvárom, míg a mű, a művek hatni kezdenek rám. Amelyik nem hat, azt nem tudom megírni. Igyekszem elolvasni az adott szerző/mű kortárs recepcióját is, hátha a korábbi írások impulzusokat adnak az értelmezéshez. És megnézem a kiválasztott alkotó szellemi környezetét, filozófiai hatásait, naplóját-levelezését, ha hozzáférhető. Továbbá más írók/költők életművének rokon vonásait is keresem.

– Munkáidat olvasva kiviláglik, hogy tanáraid irodalomfelfogása, hermeneutikai módszerei erősen hatottak rád.

– A debreceni Barta János-féle irodalomértelmező iskolához tartozónak vélem magam. A posztmodern szakirodalmat elolvastam, de azt a nyelvet nem beszélem, bár Gadamertől, Isertől és Foucault könyveiből sokat tanultam. Meghatározó az, hogy az ember huszonéves korában kikkel találkozik. A debreceni iskola esztétikája elkísér. Czine Mihály és Görömbei András könyvei olvasmányosak. Néhány posztmodern irodalomtörténész művét viszont aligha tudom befogadni.

– Nemrég habilitáltál a Debreceni Egyetemen.

– Szuromi Lajos 1982-ben, mikor aggályoskodtam: egyáltalán érdemes-e irodalomtudománnyal foglalkoznom, azt válaszolta: „No, menjél és dolgozzál!” Bár nem lettem verstanos, ahogy ő szerette volna, inkább lírai, prózai és drámai életműveket analizálok. A főiskolán, illetve az egyetemen elvárták: előbb-utóbb arra fusson ki egy-egy oktatói pálya, hogy az illető habilitáljon. A hajdani PhD-dolgozat kötelezett arra, hogy megmutassam: méltó lettem az átminősítésre… A könyveim sora is a habilitáció felé lendített. Ha nem foglalkoztam volna színjátszással, színikritika-írással, fotózással, akkor ezt minimum tíz-tizenöt évvel hamarabb meg tudtam volna csinálni…

– A habilitációhoz munkásságodról nagyon részletes bibliográfiát kellett összeállítani. Megszámoltad hány tanulmányod, kritikád, kisebb-nagyobb cikked jelent meg az utóbbi évtizedekben?

– Az MTMT-ben akkor, 2023-ban 386 írásom szerepelt, a Hirsch-indexem 5-ös, a független hivatkozások száma 270 volt. Ekkor jelent meg a Portrék – albumba simulva. Költők, írók, kritikusok a Nyugat környékén című könyvem. Ez idő tájt fedeztem fel Schöpflin Aladárt mint kritikust. Ma már az MTMT-ben 420 rekordom van…

– Mikor látott napvilágot az első önálló könyved?

– 2000-ben adtam ki François Gachot válogatott írásait. A szövegek elé rövidebb bevezetőt fogalmaztam. Gachot fiatal francia íróként – kalandvágyból – az 1920-as években eljött Magyarországra. Párizsban az avantgard fiatalok közé, többek közt Jean Cocteau körébe tartozott. Egy Klebelsberg Kuno által jegyzett felhívásra ellátogatott Magyarországra; 24 évig maradt hazánkban. Magyar nőt vett feleségül, kiválóan megtanulta nyelvünket, és Krúdyt fordított franciára. Rengeteget írt a Nyugatban a francia kultúráról. Kutattam a hagyatékát, megkerestem magyarországi örököseit, és együtt választottuk ki a közölt írásokat. Gachot Gyergyai Albertnek volt kebelbarátja, így az ő életművével is megismerkedtem, valamint a fordításelmélettel, mivel rengeteget fordított franciából.

– Külföldön folytattál kutatásokat?

– 1998 és 2001 között egy OTKA-pályázat segítségével többször tartózkodtam Párizsban. Hosszabb-rövidebb ideig ültem a Pompidou Központ olvasótermében, a Bibliothèque Sainte-Geneviève-ben, a Bibliothèque François Mitterand-ban, illetve tartottam előadásokat a francia-magyar irodalmi kapcsolatok történetéről a Centre Interuniversitaire d’Etudes Hongroises-ban, a Sorbonne-on.

– Hogyan születtek meg a könyveid?

– Az évtizedek során imitt-amott megjelent dolgozatokat tematikusan csoportosítottam. Így jöttek létre a francia tematikájú, a szabolcsi, a színházi, az erdélyi témájú tanulmányokat, kritikákat, esszéket tartalmazó kötetek.

– A kortárs irodalommal milyen kapcsolatban vagy?

– A kritikus és az irodalomtörténész közötti különbség az, hogy az utóbbi lezárt pályákkal foglalkozik, a kritikus a még alakuló életműveket vizsgálja. Előbb Görömbei András, a Hitel főmunkatársaként, majd Jenei Gyula, az Eső főszerkesztőjeként kért fel rendszeresen kritikák írására.

– Színházi bírálatokat továbbra is írtál?

– Igen, 35 éven keresztül. A „Ványa bácsi én vagyok”, s „Az ég nem emberséges” című könyveim fejezeteit ezekből válogattam. Nemrég „fedeztem” fel, hogy a miskolci Holnapban 1991 és 1993 körül sok kritikát írtam a nyíregyházi színházról. Akkor az volt a megállapodásunk az itteni sajtóval, hogy kétszer nem közlöm le ugyanazt a bírálatot. Így azokban az években csak a miskolci folyóiratban publikáltam színházi cikkeket, melyek nincsenek benne a köteteimben sem. Ezekbe főleg a Nyíregyházi Naplóban, a Kelet-Magyarországban és a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében írott kritikáimból válogattam.

– A színház iránti szenvedélyed nem csak beszámolók írásában mutatkozott meg: a főiskolán irodalmi színpadot vezettél, darabokat rendeztél, sőt írtál is.

– A főiskolán az 1990-es években hivatásos színészek próbálkoztak diákszínpad vezetésével, majd Belinszky József vette át a stafétát. A 2010-es évek elején engem kért fel Ferencziné Ács Ildikó, az akkori rektorhelyettes, a színpad vezetésére. Kezdetben jól működött a dolog, volt néhány produkciónk a Móricz Zsigmond Színházzal közösen, és felléptünk a Váci Mihály Művelődési Házban is. De néhány év múlva rá kellett jönnünk, hogy lehetetlen működtetni a csoportot, mert a hallgatóknak reggel 8-tól este 8-ig van elfoglaltságuk. Így képtelenség volt próbálni. Délelőtt a gyakorló iskolákba jártak, délután szakórákra. A diákokat egy idő után már nem lehetett elkérni a szemináriumokról. A fiatalok is megváltoztak, érdeklődésük megcsappant a színjátszás iránt. Az Internet, a Facebook, a TikTok szétzilálja az agyakat. Most már nagyon nehéz élő közösséget létrehozni. Érdekes, hogy nem föltétlenül csak a bölcsészek akartak szerepelni. Kiváló biológia, fizika és más természettudományi szakos főiskolások-egyetemisták jöttek hozzánk. De színházat csinálni: sok idő és energia. Megszűnt a diákszínpad, pedig voltak szép élmények. Puskás Gergő hallgatónk, aki testnevelő szakos volt, egy év után itt hagyta Nyíregyházát: színész lett, Kárpátalján és Vidnyánszky Attila színházaiban játszik ma is. Egyik biológus hallgatónk hazament tanítani Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyébe, de azóta is színjátszó csoportot vezet. (Nagykállóban tanítottam a dráma tagozaton Hegymegi Mátét, aki a Katona József Színház rendezője és koreográfusa, Fehér Tibort, aki a Nemzeti Színházban dolgozott sokáig. Említhetném Törő Gergely Zsoltot is, aki jelenleg a Móricz Zsigmond Színház tagja…)

– Mi a tapasztalatod, az évtizedek alatt hogyan változott meg az ifjúság hozzáállása az irodalomhoz, az olvasásoz?

– Az olvasás iránti érdeklődés erősen visszaszorult, hosszabb műveket nem lehet elolvastatni a gyerekekkel. De a Művészeti Szakgimnáziumban gyakran érnek olyan élmények, amiért úgy gondolom, érdemes élni. Az egyetemen is mindig van néhány hallgató, aki komolyan veszi a tanulást. Évfolyamonként akad egy-két olyan diák, akiből irodalomtörténész vagy nyelvész lehetne, s olykor lesz is. Több egykori tanítványom ma már költő, prózaíró, kritikus, egyetemi oktató.

– A diákszínpad mellett rendszeresen szervezed és rendezed nyaranként a Vidor Fesztivál igen sikeres paródiaestjeit. Magad is írsz mindenféle metrumban versparódiákat…

– Korábban ezek az estek a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle és A Vörös Postakocsi szerkesztőségeinek közös produkciói voltak. Mostanában kedves barátaimmal, Béres Tamással, Gerliczki Andrással, Csabai Lászlóval, Oláh Andrással lépünk fel. Amolyan posztmodern gesztusok keretében megírjuk a magyar irodalom jeles alkotóinak nem létező műveit…

– 1990-től a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle impresszumában is olvashatjuk a nevedet mint szerkesztő.

– Mező András tanár úr, nyelvész kollégám megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem a Szemle szerkesztésében részt venni művészeti rovatvezetőként. Azóta benne vagyok a szerkesztőségben, 2012-től mint főszerkesztő.

– A Szemle mellett a Pedagógia Műhelyben is dolgoztál…

– Szabó Antal hívott oda. Egy idő után főszerkesztő lettem. Dizájnban is próbáltuk megújítani a lapot, nem csak tartalmában. A finanszírozás megszűnte miatt azonban abba kellett hagynunk a munkát.

– Ratkó József gyakran beszélt arról, hogy Szabolcs-Szatmárból sok értelmiségi elköltözik, más, anyagilag, kulturálisan kedvezőbb lehetőségű vidékre vagy a fővárosba. Te nem akartál máshol boldogulni?

– Fiatalabb koromban szerettem volna Budapestre kerülni, mert ott csak felül az ember a buszra, és húsz-harminc percen belül megérkezik az OSZK-ba, vagy a PIM-be. De itt Nyíregyházán is egyre tágultak a köreim, egyre több országosan fontos embert ismertem meg, és ide született a kislányom. A nyíregyházi színészek szokták mondani, hogy itt azért jó játszani, mert minden nagyobb szerepet megkaphatnak, Pesten viszont rengeteg színház van és nagyon sok színész. Egy idő után úgy éreztem, igaza van Mező tanár úrnak; nem biztos, hogy el kell innen menni, mert ha nagyon akarok, megjelenhetek országos fórumokon, folyóiratokban, tanulmánykötetekben, konferenciákon is.

– Szakmai és magánéletedben mire, kire, kikre vagy a legbüszkébb?

– Irodalomtörténészként a Gachot-könyvre, illetve a legutóbbi kötetre („a mélyben él az ember-fájdalom”), ítészként „Az ég nem emberséges” című színikritika-gyűjteményre, fotográfusként a megszámlálhatatlan színházi előadásképre, illetve az Infra Párizs sorozatra vagyok a legbüszkébb. Oktatóként arra, hogy későn bár, de habilitáltam; és azokra a fiatalokra, akiknek adhattam valamit az irodalomból, a színházból. Magánéletemben a feleségem, hitvesem: írásaim első olvasója, kritikusom, segítőtársam, barátom, valamint a leányom a legfontosabb. Nóri csellózott (mint én), francia szakot végzett (mint én), fotózik (mint én). És szép (mint az édesanyja)…

– Mi lennél, hogyha nem tanár és irodalomtörténész lennél?

– Színházi rendező. Vagy dramaturg. Vagy színikritikus. Vagy fotográfus. Vagy filmoperatőr. Vagy csellista. Vagy költő. Vagy francia műfordító…

– Befejezésül: milyen terveid vannak?

– Életem során írtam jó néhány tanulmányt Áprily Lajosról, ezekből most állítok össze egy kötetet, amelyet a Magyar Napló ad ki. Áprily sokat fordított franciából, Francis Jammes tolmácsolásai költészetére is hatottak. Ezeket a műveket is szeretném elemezni.

Össze fogom gyűjteni paródiáimat, kisprózáimat. Van néhány egyfelvonásosom, amiket felkérésekre írtam. Újra kellene gondolni őket. És van néhány könyvtervem még ezeken kívül is. Madáchot idézve Az ember tragédiájából: „Végetlen a tér, mely munkára hív”…

Névjegy

Karádi Zsolt (Miskolc, 1956. január 11.) Tanulmányok: általános- és középiskolai tanulmányait Miskolcon végezte. Diplomák: Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, magyar-népművelés szak, 1980; Bessenyei György Tanárképző Főiskola, francia nyelvtanár, 1996; Doktorátusok: Dr. univ: 1993; PhD: 1996; habilitált doktor: 2023; Munkahelyek: Krúdy Gyula Gimnázium 1980–1988; Megyei Pedagógiai Intézet 1986–1988; Kelet-Magyarország szerkesztősége 1988–1989; Bessenyei György Tanárképző Főiskola, majd Nyíregyházi Főiskola, később Nyíregyházi Egyetem 1989–máig. Elismerések: A Nyíregyházi Főiskola kiváló oktatója, 2009; Kölcsey Ferenc kitüntető díj, 2013; Megyei Príma-díj, 2014; „A Himnusz Földje” emlékérem, 2024; Móricz Emlékérem, 2025. Könyvek: François Gachot válogatott művei (2000); „Ványa bácsi én vagyok” (2006); „Az ég nem emberséges” (2016); Sorsok és századok (2017); Hangnemek és árnyalatok (2017); Az Erdélyi Helikon vonzásában (2017); Franciák és magyarok (2018); Művek és gesztusok (2019); Portrék albumba simulva – Költők, írók, kritikusok a Nyugat környékén (2021); Arcok, képek, arcképek (2022); „a mélyben él az ember-fájdalom” (2024). Család: felesége Kövesdi Ágnes könyvtáros. Lányuk Nóra, francia alapszakos bölcsész.