Eredet, (halkul a jaj), Valahol elaludt kabátod, Adj vissza az észnek

EREDET

naponta megküzdünk azért
a csöppnyi lenniért –

mindig úgy kezdődik, hogy felébredsz,
s az a pillanat, az a néhány perc,
míg összekapod magad,
valamiért mindig kimarad,
arra sem emlékszel, miért hagy ki agyad,
hiába kérdezik, hogyan,
megrázod fejed, álmok és valók között,
te csak zoknit húzol, öltözködsz,
gépiesen a tükörbe nézel,
árnyakat, vonalakat kezdesz felismerni,
neszez füledben a mindenség, de nem ismerős,
aztán jobban figyelsz,
pedig semmi sem érdekel,
kimész az utcára,
emberek jönnek és mennek,
szembe, vagy elhaladnak melletted,
köszönés a boltokban,
munkahelyeden hozzád szólnak, kérdeznek,
beszélnek, beszélnek, zúgnak,
akár azok a zajok odakint,
a hangok füledig érnek,
ösztönből megremegsz,
mint azok akiket megvernek,
ismered, féled a félelmet,
agyadban bábelek omlanak,
emléked, hogy Ádámnak is
történelem, ami ő előtte volt,
másik titkos eredet, a semmi hátán
a semmibe fúlt istentelen mélység,
agyadban rettentő múltak jelenléte,
tálalva az emberiség kietlenül is szép,
égig érő fák mezítelen égi képe,
csak most, csak ekkor érzed
amiket igaztalanul rád aggatnak,
hát az, az te vagy –
mint azok a kapualjak
ahol a szerelmesek csókot váltanak,
annyi minden dől el benned éppen,
s az ágyban, az asztal mellett,
tudod, minden egyes nap azt érzed,
az üres pohár fenekén
ott lappang valahol számodra
egy másmilyen, egy érthetőbb
valamivel szerethetőbb,
ősi titkok alól feloldott ezredvég.

(halkul a jaj)

egyre csak némul
halkul a jaj
az utcák csöndjét
jól ismered
kedved sincs hogy
megszólalj
nejlon és papír
a szélben mind egyforma
szeméthegy épül
lelkedben tornyosodik
ami fájt s ami zavar

Valahol elaludt kabátod

Álmomban, valahol
elaludt kabátod.
az üres fogasok között,
csak egy árva esőernyő maradt
utánad.

mi lesz, ha eső ver?
megfázol, tán eltévedsz
és valaki bántani mer, hisz
igazából, önmagadon kívül, ki az,
ki ismer?

te sem, én sem
láttuk lelkünk mélyén a szálkákat.
látod, hogy megnőttek?
a vad bozótok között bár teremne
bocsánat!

mint a nappalokhoz lopakodó kínzó éjjelekben –
kikiabálnám, hibáim mindig ugyanazok.
de gondviselésként jönnek, naptár szerint,
segítség helyett,
velem.

Adj vissza az észnek

„Hogy még mindig élekésép az elmém,
az egy olyan csoda, amelyet nem értek.”

(H. P. Lovecraft)

valamiféle por lepi most ismét az elmét
por a porral jön
a homokot is betemette rég
halottak napján a gyertyalángok
jutnak eszembe
miért égnek halkan nesztelen
s csak keveset

az ember élet nem számít már
eldöntötték előre megírt sorsodat
ijesztgetés fenyegető hangnem
a ki és bekapcsolt éter
arcot válogató talmi bohócok
járják merev táncukat
eddig az életigenlés
most a szájhős halált ígér
mindenfajta nincstelenségért
távolodunk egyre messzibb
kerülünk egymástól
nincsen itt se haza se isten se család

messzibb a szív messzibb a lélek
menekülni kéne az őrjöngő bolondság elől
nem elbújni nem megfelelni
nem menetelni a semmi vége fele
de menni a megmaradásban
ismét mindannyiunk fele

igazság bajnoka hol vagy
de hat te sem
jöjj ki könyvlapok közül Sherlock
keress meg
elbujdosok ebből az esztelen világból
adj vissza az észnek
a reményt a hitet a régi szerelmet azt
hozom én

Szente B. Levente
Szente B. Levente
Székelykeresztúr
1972-ben született Szörényváron. Papp Árpád – Búvópatak-díjas költő, író, helytörténeti kutató. A Magyar Kultúra Lovagja. A Romániai Magyar Írók Ligájának (EMIL) és a Romániai Írószövetség tagja. 1979 óta Székelykeresztúron élt, 2025-től Csekefalván lakik. Legutóbbi kötete: "Elaludt fejed alatt a fény" (versek – AB-ART Kiadó, Bp. – 2024), "Elfengarten" (meseregény – Tündérkert. n. ford.: Kornélia Dohmen, united p.c. kiadó, Dtschl – 2025)
Ha tetszett, amit olvastál, örülnénk, ha másokkal is megosztanád!

További cikkek a rovatból

ELÉGIA FENNTARTÁSOKKAL Turczi Istvánnak A valóság aranyhal kívánsága, földbe gyökerezik lába a szélnek, ha cipője volna, csak le kellene vetnie magáról, teleszórhatná porral, földdel, ami a kabátjára szállt pihenni, majd ültethetne bele kinemesített vadvirágmagokat. A csillagok fénye rátekeredik a rendre, befogja száját a csöndnek, befogja, ahogy a lovakat, a domb…
3 perc olvasás
Az az én, aki majd egyszer leszek, talán nem kérdez, nem keres, csak megérkezik, mint a régi vendég, kit nem hívtak, s mindvégig ott marad. Aki én leszek ott, az figyel reám, ha álmodom: mögöttem áll, szemében csillan, amit nem látok, s meg nem tett lépésnek tátja árkát. Ő egy…
1 perc olvasás
A kékszakállú és a mandarin bakelitjeit cserélem, s a hin- taágyban fekve némán élvezem, a hangokat a régi lemezen, a hangokat, a zord akkordokat: látom, hogy Béla meg-meglátogat, jön vele Ditta, arca száz titok, s azt hiszem, testem gerjedezni fog, hisz karja ifjú, húsa friss, meleg, illatfelhőt von vén fejem…
4 perc olvasás
Korzenszky richárd: Hívő és hinni, bízni, remélni akaró magyarok litániája. Napfény-szülte anyánk, csillag-nevelte anyánk, földszavú anyánk, tűzlelkű anyánk; meggyalázhatatlan, megalázhatatlan, elhagyhatatlan, kihagyhatatlan, feledhetetlen, szomoríthatatlan Mária mosolygó, simogató, hazahívó, boldogító, szabadító, békítő, bátorító, hűséges, hűséget remélő, könyörületes, könyörgő, parancsoló, hitetváró, hitetadó, erőtadó, erőtváró, Fiánál értünk esdő, Mária. Kezét soha le nem…
2 perc olvasás
KALI-JUGA-TANGÓ II Nem láttalak a piacon tegnap, és vihar is volt, csúfos vereséget szenvedtek a nyitvatermőket árulók és az esetkövetők, lesz mit mesélni a szélcsendben hajadonoknak, lesz, ami túlél minket és lesz, ami a fejünkre nő, eseted vagyok, tudom, miben utazol és mennyit bírsz el a félretett fényből a forgatások…
2 perc olvasás

Iratkozz fel Hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legújabb számunkról!