Ábrándozva lépdeltem a csillogó friss hóban,
csillagpókok marták fáradt arcomat,
oly furcsa volt a fény, oly csendes az éj,
hogy nem tudtam már:
csillagok közt járok, vagy utcán haladok.
Kirakaton, kocsik orrán sűrűsödő fény
kóbor arcokra, fázós lányokra szállt,
kik álmaik temetésére siettek.

Az utcák fehér kígyók voltak,
szememre olvasztotta a havat az éj
könnyeknek hihették a járókelők.

És akkor megjelentél –
angyal vagy ördög, nem tudom,
nem is érdekelt.
Prémsapkádon csillagok haltak meg,
amikor beléptünk a szobámba.
Megszűntek az évszakok,
az időt száműztük.
A burok, melyben lebegtünk,
anyaméhre emlékeztetett.
Beszéltünk –
de a szavaknak nem volt súlya.
Test volt csak, és hallgatás,
és a fény lassú kimúlása.

Havazott, mikor elmentél.
Lépteid nyomán kialudtak a csillagok.
Elolvadtál a pelyhekkel, szép asszony,
csillagos télvég-szerelmem.

A gyorsan olvadó havat
szürke lepel fedte be.
S az úton, mely lassan felsejlett,
gúnyos kacagással
ellovagolt a Halál.