(Bertha Zoltánnak)
Vén a szőlő…
Vén a szőlő,
korhad szára –
oltóvessző elhal benne.
Zsenge a tő,
nedve árad –
oltóvessző elhal benne.
***
Talaj fölött
tövét nyesed –
s bent a földben ered élet.
Ujjad között
Istent lesed –
s gyökeredben szívverésed.
***
Fürtök éhe
a föld mélye –
oltóvessző fogan benne.
Gyökér vére
a te véred –
oltóvessző serdül benne.
Amit még éppen
Nem a „sokáig” a fontos,
hanem az „elég”. –
Nem a „most” vagy a „még”,
a könnyű öröm,
a lázas semmi és a „múlt”,
a mindig elfelejtett
és folyton bekövetkező;
nem a büszke nagyság
s nem a szenvedés…
Hanem a súly, amit
még éppen elcipelsz,
s amit fényként röpít
szívedből egy másik
remény felé a csillag-
csipkézte tágas ég.
Földön-égben
Tudod, mi van a földön.
Tudod, mi van az égben.
Hogy mi simul csöndben
a lábad alá,
s mi feszül távoli sebként
a legenda-kékben.
Ami földi:
része az égnek;
s ami közel van:
a messziségnek.
Az emberi:
az isteni része –
és az isteni:
a világ egésze.
***
Tudod, hogyan történik –
s azt is, hogy milyen.
Hogy mi a rossz és a jó,
a nem és az igen.
Próbáltad a hiányt,
ismered a vágyat.
Kettéosztottad
az alanyt és tárgyat.
Elindulsz az úton –
előtted biztos cél van.
Felismered magad
gyantában, acélban.
Kutatod az eget,
rendezed a lelked –
keményen, mint az erkölcs
a vad gerjedelmet.
***
Tudod, hogy van a mester –
a másik semmihez sem ért.
A bölcs barátkozik a hangya-
reggel kimért egekkel –
a másik hagyja sziklaházát
aranyló porszem-obsitért.
Tudod, mi van a földön,
tudod, mi van az égben –
Csak azt nem találtad
eddig, hogy miért, miért,
miért…
Olvasmányok
Olvasmányaid között néha
ráismersz a saját gondolataidra.
Az Ismeretlen Szerző járt nálad is –
ugyanazt a lányt szerettétek,
ugyanúgy hallgatott bennetek
a Hold, s egyforma volt az álmotok,
egyetlen hegynek a kavicsait
emeltétek föl a talpatok alól.
Vajon ugyanannak a Könyvnek
a lapjai vagytok?
Idők
A lopott időben mámort,
az eltűnőben félelmet érzel,
de észre sem veszed, ha fölösleges
terheket pakolsz a zsákba,
melybe a halott időket gyűjtöd.
Olyan az idő, mint a fény:
bezárni nem tudod,
megfogni nem tudod,
magaddal vinni nem tudod,
csak a reggelre nyíló tulipán
emlékét – akkor is látod,
ha szemed már csukva van.
S tulipán nő a sírodon
az ajándékba kapott időből.
Útközben
Maga mögött hagyta a vágyat –
mert az erőlködésben kimerült.
Keresett helyette csöndet, őszi
szellőt, lehulló levélről derűt.
Patakba öntötte büszkeségét –
rájött, hogy fojtja a gerincét.
S tiszta lelkiismerettel hagyta
prédának minden földi kincsét.
Ha valakit csábít, hogy elvigye –
az ő csontját fogja majd megenni;
a büszke súllyal, fénylő arannyal
nem tud időben a hegyre menni.
Egy villám hasította bükk közét
fáradt díszeivel fölcicomázta,
emlékkel hímzett tarisznyaszárát
kötötte rá egy száradt borókaágra.
A mohaföld magába itta sóhaját –
vére még pezsgett, fájt és égetett.
De könnytelen szemébe ült az Isten,
láthatatlan kötve össze földet és eget.
Végül nem maradt semmi terhe –
a kövek sem érezték már a lépteit.
Szerte nézett, s az égbenyúló fák
mutatták a lét bejáratlan széleit.
Útközben rájött, hogy vágyaival
a félelem is megszakadt benne. –
S mintha kegyelemmé vált volna
a hulló levél bordáin lebegve…
Nem maradhat
Befejezetlenül
nem maradhat semmi.
Minden reggel újra kezded
az életet.
Megszületsz, járni tanulsz,
beszélni, szeretni, tenni.
Leltározol és imádkozol.
Ha sötét lesz, a lelked
kifényezed.
Mielőtt elalszol, álmaidat
rábízod a csillagokra.
Homlokodon szellő játszik:
ezüst folyó-fodor.
Néha fölriadsz –
a félig megvalósult szándék
nem vezet vissza semmi okra.
Hajnalban hold dobol.
