Június hatodika. Vége a munkának, alig vártam, hogy végre kilépjek a kapun. Borzasztó napon vagyok túl, nehéz sebeket szereztem, csontig hatót. Igazából haza sem akarok menni. Azért beülök a kocsiba. A hallgatás is bosszantó, hát kiabálok egyet. Megbántva érzem magam, igazságtalanságot érzek a levegőben, mégis, dühös vagyok saját magamra is. Sehogy sem jó ez. Rutinszerűen indulok el a parkolóból. Az érzelmek tusája kihatással van a vezetési stílusomra is. Elszomorodtam, lassan gurulok. Betartok minden szabályt, akkurátusan megállok a stop táblánál. Aztán a település vége táblához érve a düh uralma alá hajtja az elmémet. Padlógáz. Úgy megemelkedik az autó orra, hogy az első kerekeken alig van tapadás. Aztán az erdőbe érve megint szomorúság tör teret magának. Mögöttem megy le a nap, a narancsos fényár erősen tükröződik a visszapillantón. Belenézek, és látom ezt hatalmas fénylő napkorongot, egy égitestet, egy csillagot. Elmélkedni kezdek: micsoda felfoghatatlan dolog ez. Milyen közel vagyok hozzá. Más csillagokat csak fényévekről láthatok. Ez pedig itt van nekem, itt és most. Eszembe jut valami. Megnyugszom. Elkalandozok egészen messzire az időben. Mármint csak nekem messzire, tulajdonképpen csupán harminc év távlatából sejlenek fel az emlékek. Gyerekkoromban késő este, ha felnéztem a játszótéren a felhős égre, mindig olyan furcsa volt. Barna és lila színek elegye köszönt rám a sötétben. A testvérem azt mondta, hogy a város fényei miatt. Így verődnek vissza a felhőkről. Azt érzem, hogy ott szeretnék most lenni. Ott a játszótéren, harminc évvel ezelőtt. Azt a nyugalmat érzem most. Biztonság, nyugalom, béke, szeretet. Egyszerű szavak, komoly, összetett és nehezen létrehozható állapotok. Talán ez az, ami leginkább megkülönbözteti az emberi élet korszakait. Közben megérkezem a városba, de nem haza megyek. Odakanyarodok a régi emlékek színhelyére. Már lebukott a nap, percről percre egyre sötétebb lesz. Keresek egy parkolóhelyet, nem könnyű feladat. Régen nem is álltak autók azon a helyen, ahol végül kiszállok a kocsiból. Rámosolygok az ismerős paneltömbökre, amelyek vigyázóan körülölelik a parkot és a játszóteret. Csend van, senki nem jár kint most. Lassú, langyos szél vonul végig az épületek között, fenségesen, hosszan elnyújtózva. Hozza magával az emlékeket. Hangosan felkacagok. Ugyanaz az illat: rántott hús és öblítő. Valaki még ilyenkor is süt, a másik meg tereget. Most hálás vagyok. Hálát érzek, amiért biztonságban voltam gyermekként. De aztán más is eszembe jut. Nagyot sóhajtok, és értetlenkedve csóválom a fejem. Játszópajtások, hát ti hol vagytok? Mi van most veletek, miért nem vagytok itt? Miért nincs itt senki? Könnyek szöknek a szemembe. Itt vannak az emlékeim, de mit kezdjek velük? Hol vagytok ti, gyerekek? Ha itt lennétek mind, akik még éltek! De akkor sem tudnánk igazságosan két csapatot osztani a focihoz, mert vannak, akik már nincsenek köztünk. Te, kispajtás, aki eszembe jutottál ezen a napon, a vagányabbak közé tartoztál, de nem is igazán ismertelek. De ismerem tragikus sorsod, mert középiskolás koromban valaki elmondta, mi történt. Ismét dühöt érzek, és furdal a lelkiismeret. Mitől is éreztem magam olyan borzasztóan délután? Megbántottak? Micsoda jelentéktelen apróság az igazi tragédiákhoz képest? A sorsokhoz képest, amelyek észrevétlenül zajlanak és zajlottak köröttem, kívül a biztonság burkán. Micsoda fájdalmak és küzdelmek! Én meg… sajnáltatom magam. Újabb emlékek a kispajtásról. Egyszer én is bajba sodortam. Igazán sajnálom… Hirtelen nagyon nehéz lett a levegővétel. Elszorul a torkom, és zokogni kezdek. Talán én is része vagyok szomorú sorsodnak? Bár már rég nem tartottuk a kapcsolatot, vajon én is közelebb vittelek ahhoz, hogy azon a tragikus napon elmenj? Félelmet érzek, és gyötrődöm. Részem van tán ebben nekem is? De ostoba is voltam! Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok! Hirtelen eszembe jut a nagycsütörtöki virrasztás. Megnyugszom, de továbbra is hangosan szipogok. Krisztus meghalt értünk. A szenvedésben magára vette bűneink keresztjét, de előtte segítséget kért. Segítséget kért mindőnktől. „Maradjatok itt, és virrasszatok velem”.*¹Így szólt. Szüksége van ránk, most is. Kell, hogy most is vele virrasszunk, mert az én imámra is szüksége volt. Ezen felbuzdulva elmondok hát egy Miatyánkot, hiszen a kispajtásomnak is szüksége van rám a végtelen időben, akkor és ott. Talán másként dönt, talán erősebb lesz, talán megbocsájt…