Kicsengetés után

a nyárnak úgy vágunk neki,
mint a mezőkön növekvő pipacsok,
arcunkon a szabadság szele,
lábainkban hegyek és folyók.
így sodródunk majd bele a
jövőbe és telnek, múlnak
a hónapok. magunkra öltöttünk
minden pillanatképet, nem
ismertük még a fotoshopot,
gondolatainkban az Al sem
matatott. mi voltunk a legokosabbak
időtlen féktelenségben elvesző,
a jövőben bízó kamaszok.

Érettségi előtt

könyvhalmaz arcunk menetet
vág elménkbe, mégis olyan az,
mint egy agyhalott, a kétségbeesés
elgáncsolja a jövőnket, ha nem gyűrjük
le időben ezeket a papírlapokat
a torkunkon, ahonnan mondatszerkezetek
formájában majd visszatérnek a nagy napon,
mikor a bebiflázott pipacsokból réteket
varázsolunk egy bizottság előtt és megérünk
hirtelen, miközben elsüllyedünk az eljövendőben,
bízhatnánk ugyan, hogy röpülni fogunk,
de szárnyunk nem növesztett még pihéket,
keressük, kutatjuk az utat, ami majd valahova
elvezet és magunkra szerelhetjük a holnapot

Diploma után

Az élet kifeszített szitakötő, szárnyain
gombostűk nyúlnak át, nem lesz többé,
akárhogyan is szeretné, királylány.
Új virágszirmokat folyók medre mellett
nekem kell felfedeznem, s megtalálni
az iránytű nélküli jövőm sodrát a vízben,
s nem, nem szabad elmerülnöm. Mondják,
az életben minden csoda, csak rátalálni
egyenként is nekem kell. Kaleidoszkóp
létem varázslatokat teremthet egy kisgyermeknek,
nekem sem közömbösek formái, színei.
Kihajtogatott obszervatóriumból nézem a
csillagos eget, s igézetre várok. A távcső
szupernóvákról regél. Látom önmagam.
Egy felhő tetejéről lógnak le virágportól
sárga lábaim. Elindulok. Mindegy, hova
zuhanok ebben a kozmikus térben,
Isten mosolyogva int kezével, mert tudja,
tettekké alakítom, amit magamba szívtam:
az öröklét Föld felszínén elterülő bájait.

Ne mondd!

Ne mondd, hogy bármit is eltitkoltam előled,
mindent elmondtam többször is, de szenilis
lettél a mondataimra, akár egy aggastyán, ki
egyik pillanatról a másikra felejt, még a demenciára
sem foghatom bántó szavaid, mert egészséges vagy,
akár a makk, de neked minden áron el kellett hitetned
velem, hogy az én hibám az egész életem, noha azt,
csak hirtelen halálok kísérték, az enyéiméi, hogy
mit éltem át, ahhoz neked semmi közöd, mint ahhoz
sem, hogyan élek mostanság, jut-e mindenre elegendő
mennyiségű pénz, vagy hónap telik hónap után és esendő
árván hiába várok haza bárkit is, de te még ezt is a fejemhez
vágtad, zúduld szájaidból a rengeteg mocsok, s mi végre is,
ha nekem kellett egy üres hangot elviselnem, mi vészt
kongatott, hiszen rám csaptad a telefont, mert így a legkönnyebb
megköszönni, mit érted tettem, belevarázsoltam napjaidba az életet,
mi nélkül hosszú ideje telnek napjaid, s magad sem vetted észre,
mennyire szánni való bolond vagy, miképpen én is, mert soha
nem kellett volna újra szóba állnom veled, s most azt kívánom,
légy csak egyetlen egyszer olyan kifosztott, mint én lettem
általad és hibáztasd nyugodtan magad vagy őrülj meg akár,
nekem mindegy, kiradírozom a neved is az agytekervényeimből,
nem hiányzik sehonnan ott lebelül egy károgó vészmadár.