Az az én, aki majd egyszer leszek,
talán nem kérdez, nem keres,
csak megérkezik, mint a régi vendég,
kit nem hívtak, s mindvégig ott marad.
Aki én leszek ott, az figyel reám,
ha álmodom: mögöttem áll,
szemében csillan, amit nem látok,
s meg nem tett lépésnek tátja árkát.
Ő egy tükröm, de homályos, mély,
míg én itt csak keresem, amit mutat.
Vár, de csendben, hogy összefussunk:
egyikünk kérdez, másikunk hazudós.
S néha felbukkan a jövőbeli én,
átvillan rajtam, belém szalad halkan,
mert ami leszek ott, az vagyok itt is,
s vajon tudja, mit keresek most erre?
Aki én leszek tán végül én leszek,
még tanulom, hogyan érhetek oda,
s ha egyszer összetalálkozunk,
nem lesz kérdés, válasz: Kinek a képét látom.
