A lét szegélyén
(Szilágyi Domokos emlékére)
Amíg az arcod keresed
porcelán bubák kedvedet
szegik, s a csukott tenyeret
kinyitni többé nem mered
utakra vinni, visszavet
a felborult táj, kikelet
harap, karmol míg leveszed
szemed róla s már feleded:
taplókban lappang Napkelet,
pirinyó mását nézheted
karikás szemmel, szétveted
mit elme összemért, szedett
helyében bugyra megered
pupilla-gyöngynek, s elpereg,
nyihogva címeres veret
palástolássá hűl, kenet
zománcozna be lékeket.
Mennyei ketrec, ég veled.
Fémes köd gyártson rád deret
fagyba rámolni füveket,
s a vért kioltó keretet.
Fogyatkozásod üzenet:
úttól fosztott ki sietett
árnyakra lépni, nem vetett
számot kerülni vétkeket,
talponállásra vétetett,
s soha még el sem eshetett.
Futás
Bemagolt éjszaka,
horgas kútgémek szálkái
szúrnak a Holdba
nyüszít egy lehullt menyasszonykoszorú:
jaj, a telehold kifosztója a
szemnek,
utcák nevein át kondul a harang
nem érzi övének a jövőt,
zsengék oszlanak kiherélt
kertek alól, s pőre
ágyékok szakadékaiban nem
terem férfiúi vétek, cintermek
práporjai törlik a kirakatot.
Ne-e-e-m! Ez a gödör még nem
az enyém!
Kókad a gyertya: ködök pépjébe
ragadt asszonyi homlok aggódik:
mindig csak holnap változik
a táj, s útra kelt vesztes legények
tűnnek az avar alá, nyit egy
munkáslány bízó tenyere, s bele-
szottyan a Hold ürüléke,
néptelen üresség viharzik s az
ölelésnek nem jut egy csillagos
ablak. „Hajh piruló arc szomjú
szemekkel”, útravalóul lengnek a
képe: szeretők makognak kimért
vityillók kosarában, szemgörcsöt
éleszt az idő, agyara közt a
kimúlt tavasz, lelógnak bénult
távlatai s a rügyek lefújják
a kikelet-szimfóniát,
álmatlan fegyverek ropognak
nyitják a földet érintetlen
húgocskáim előtt, holtsápadt
asszonyok nem adják tovább
amit szívükben tartogattak,
hurbolt csípőjük hiába keres,
nincs itt férfi akinek
árnyéka lenne.
Rínak a beroskadt arcok:
holt-steril az otthoni
rész, források versengve szikkadnak,
sikló zsebórák, kifacsart kezű
kabátok hurcolnak egy népet
a priccsek felé. Figyelsz rám?
Veri a létezés a köldököt, átok
a fény, üvegfal keményszik az
arcok közé, s egymást lebontani
járunk egymáshoz.
Elárul ez a kupola
ez a körhinta, fillért ejt
a lefogott szemre, pendülj
vér a holtak szavával, idézd
a holtak szemét, szárnyak kapui
nyíljatok, igézz arc törj fel
az ős-köd alól, befagyott harangok
ne köhögjetek siratót, mozdulj
út rázd meg a bőröd gurítsd köveidet
a zápor alá, bukva nem akar maradni
senki, bolyongni zsákba tömötten,
árva kökények kékje légy igézője
egeknek, nem nevetünk de feldúdolunk
új sírok ásása közben,
lépj elő holnapi szépség riszáld
a csípőd jogát, csámcsogó, aki
szerelemtől gazdagodhatna, riassz
fel anyaföld,
hova tart ez a vad,
kiszakadás apánk
nyugalmát semmire
hagyva.
Az idő határán élek
bújik minden az
arca elől,
iszkol minden emberi
magatartás. Elfutnom
mégsem lehet.
Jaj, dehogyis lehet!
