A lét szegélyén

(Szilágyi Domokos emlékére)

Amíg az arcod keresed
porcelán bubák kedvedet
szegik, s a csukott tenyeret
kinyitni többé nem mered
utakra vinni, visszavet
a felborult táj, kikelet
harap, karmol míg leveszed
szemed róla s már feleded:
taplókban lappang Napkelet,
pirinyó mását nézheted
karikás szemmel, szétveted
mit elme összemért, szedett
helyében bugyra megered
pupilla-gyöngynek, s elpereg,
nyihogva címeres veret
palástolássá hűl, kenet
zománcozna be lékeket.
Mennyei ketrec, ég veled.
Fémes köd gyártson rád deret
fagyba rámolni füveket,
s a vért kioltó keretet.
Fogyatkozásod üzenet:
úttól fosztott ki sietett
árnyakra lépni, nem vetett
számot kerülni vétkeket,
talponállásra vétetett,
s soha még el sem eshetett.

Futás

Bemagolt éjszaka,
horgas kútgémek szálkái
szúrnak a Holdba
nyüszít egy lehullt menyasszonykoszorú:
jaj, a telehold kifosztója a
szemnek,
utcák nevein át kondul a harang
nem érzi övének a jövőt,
zsengék oszlanak kiherélt
kertek alól, s pőre
ágyékok szakadékaiban nem
terem férfiúi vétek, cintermek
práporjai törlik a kirakatot.
Ne-e-e-m! Ez a gödör még nem
az enyém!

Kókad a gyertya: ködök pépjébe
ragadt asszonyi homlok aggódik:
mindig csak holnap változik
a táj, s útra kelt vesztes legények
tűnnek az avar alá, nyit egy
munkáslány bízó tenyere, s bele-
szottyan a Hold ürüléke,
néptelen üresség viharzik s az
ölelésnek nem jut egy csillagos
ablak. „Hajh piruló arc szomjú
szemekkel”, útravalóul lengnek a
képe: szeretők makognak kimért
vityillók kosarában, szemgörcsöt
éleszt az idő, agyara közt a
kimúlt tavasz, lelógnak bénult
távlatai s a rügyek lefújják
a kikelet-szimfóniát,
álmatlan fegyverek ropognak
nyitják a földet érintetlen
húgocskáim előtt, holtsápadt
asszonyok nem adják tovább
amit szívükben tartogattak,
hurbolt csípőjük hiába keres,
nincs itt férfi akinek
árnyéka lenne.

Rínak a beroskadt arcok:
holt-steril az otthoni
rész, források versengve szikkadnak,
sikló zsebórák, kifacsart kezű
kabátok hurcolnak egy népet
a priccsek felé. Figyelsz rám?
Veri a létezés a köldököt, átok
a fény, üvegfal keményszik az
arcok közé, s egymást lebontani
járunk egymáshoz.

Elárul ez a kupola
ez a körhinta, fillért ejt
a lefogott szemre, pendülj
vér a holtak szavával, idézd
a holtak szemét, szárnyak kapui
nyíljatok, igézz arc törj fel
az ős-köd alól, befagyott harangok
ne köhögjetek siratót, mozdulj
út rázd meg a bőröd gurítsd köveidet
a zápor alá, bukva nem akar maradni
senki, bolyongni zsákba tömötten,
árva kökények kékje légy igézője
egeknek, nem nevetünk de feldúdolunk
új sírok ásása közben,
lépj elő holnapi szépség riszáld
a csípőd jogát, csámcsogó, aki
szerelemtől gazdagodhatna, riassz
fel anyaföld,
hova tart ez a vad,
kiszakadás apánk
nyugalmát semmire
hagyva.

Az idő határán élek
bújik minden az
arca elől,
iszkol minden emberi
magatartás. Elfutnom
mégsem lehet.
Jaj, dehogyis lehet!

Ha tetszett, amit olvastál, örülnénk, ha másokkal is megosztanád!

További cikkek a rovatból

(Beszélgetés Kocsis Csabával) Úgy emlékszem, egy könyvheti rendezvényen találkoztunk először a Vörösmarty téren, a Magyar Napló standjánál. Mindketten a frissiben megjelent drámaköteteink mellett ücsörögtünk, amikor váratlanul felbukkant egy dedikálást kérő hölgy, akiről rögvest kiderült, hogy zsenge ifjúkorunk közös ismerőse… Ő volt az első kapcsolódási pont. A másik a berekfürdői írótábor…
15 perc olvasás
Azt mondtad, ügy volt az intézményben. S én azt kérdeztem, meghalt valaki? Azt mondtad, nem, de nem mondod el, nem mondhatod. Viszont így már könnyű kitalálni, hogy ti bántottatok valakit. Mert az, hogy gyerekek ütnek-vernek, és megerőszakolnak kisebb, gyengébb, kiválasztott gyereket a gyerekotthonban, az már nem ügy. Az se, ha…
8 perc olvasás
ATLANTISZ Mélyen a víz fenekén Atlantisz moraja ébred emlékeznek a vének miféle mágia járta Nyugatot, Keletet, Délnek mit üzent dalban az élet szárazföldek peremén. Mélyen a Szahara-éjben eltűnt időben, távol az ismert és látott világtól homokpadok sűrűjében alszik egy temetett város temetett ország, talányos kultúrák csöndje, sötéten. Tizenkét bölcsek leültek…
3 perc olvasás
Kicsengetés után a nyárnak úgy vágunk neki, mint a mezőkön növekvő pipacsok, arcunkon a szabadság szele, lábainkban hegyek és folyók. így sodródunk majd bele a jövőbe és telnek, múlnak a hónapok. magunkra öltöttünk minden pillanatképet, nem ismertük még a fotoshopot, gondolatainkban az Al sem matatott. mi voltunk a legokosabbak időtlen…
4 perc olvasás
KALI-JUGA-TANGÓ II Nem láttalak a piacon tegnap, és vihar is volt, csúfos vereséget szenvedtek a nyitvatermőket árulók és az esetkövetők, lesz mit mesélni a szélcsendben hajadonoknak, lesz, ami túlél minket és lesz, ami a fejünkre nő, eseted vagyok, tudom, miben utazol és mennyit bírsz el a félretett fényből a forgatások…
2 perc olvasás

Iratkozz fel Hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legújabb számunkról!