(Beszélgetés Kocsis Csabával)

Úgy emlékszem, egy könyvheti rendezvényen találkoztunk először a Vörösmarty téren, a Magyar Napló standjánál. Mindketten a frissiben megjelent drámaköteteink mellett ücsörögtünk, amikor váratlanul felbukkant egy dedikálást kérő hölgy, akiről rögvest kiderült, hogy zsenge ifjúkorunk közös ismerőse… Ő volt az első kapcsolódási pont. A másik a berekfürdői írótábor lett, ahová tőled kaptam meghívást. De emellett – a vers-dalfesztiváloknak köszönhetően – egy bő évtizeden keresztül az ország számtalan városában összefutottunk még. Ekkor derült ki számomra, hogy az irodalom és a közművelődés mellett zenélsz és fotózol is. Emellett nagy természetjáró vagy. Hogyan fér meg ez a sok dolog egymás mellett?

Igen, az egy emlékezetes találkozás volt a könyvhéten. Én gyerekkorom óta figyelem a világot. Nem akartam soha megváltani, de figyeltem minden rezdülését. Csupa példakép vett körül: a szüleim, a testvéreim. Édesapám, aki mindenkivel szót tudott érteni és édesanyám, aki mindenkiben felfedezte a jót. A testvérek is szerették az irodalmat, a zenét, tudtunk együtt énekelni, akár több szólamban is. Szó-zene–kép. Ezek kulturális varázsszavak, fogalmak, mint a négy őselem a föld, a tűz, a levegő, a víz. Én ezekből építkeztem.

66 évesen azt mondták a munkahelyen, hogy eleresztenek. Befejeztem. Most már időmilliomos leszek. Változik a világ. Szeptember 16-án, megrendített a hír, hogy Buda Ferenc meghalt. Körmendi Lajosnak köszönhettem, hogy elfogadta a meghívást a költészet napjára Berettyóújfaluba, mély nyomot hagyott bennem mindenki, aki vendége volt az „élő költészet napjának”. Ez volt a leghosszabb, legsikeresebb rendezvénysorozatom. 23 alkalommal fogadhattam itt neves vendégeket, míg meg nem akasztotta ezt a folyamatot a pandémia, és utána már nem állt módomban újraéleszteni. Szóval elment a hetek csoportjának nagy oszlopa, munkatársaim meg azon sopánkodtak, hogy Robert Redford már nincs többé. Nem szóltam semmit csak dúdoltam magamban Buda sorait: „Ordasok bár a farkasok, / hozzánk képest irgalmasok, / egymáshoz jók, hűségesek, / okosak, illedelmesek, / nem ölnek, csak ha éhesek…”.

Az énekelt versek sejtetni engedik, hogy a két műfaj inspirálóan hat egymásra. Nálad hogyan kezdődött? Melyik volt előbb: a zene vagy a versírás?

Ez érdekes, mert írtam verseket diákként. Ezek nagyon gyengék voltak, aztán próbálkoztam dalszövegekkel is. Ez sem volt az igazi, de Gál Csaba barátom zenéjével ezeknek már volt hatása a kortásainkra. „Áldás békesség, tengernyi jóság, / szerencse kísérje utad tovább…” Aztán azok a versek kerültek előtérbe, amelyek hatottak rám. Gitározni is azért tanultam, hogy megosszam másokkal, ami foglalkoztat… Engem nagyon megérintettek a József Attila versek és a cigány irodalom. Szepesi József, Choli Daróczi József, Bari Károly, Lakatos Menyhért, Rostás Farkas György. Balogh Gyula barátom, nem csak kiváló költő volt, hanem színészeket megszégyenítően mondott verseket. Voltak olyan versek, amelyek évtizedeken át foglalkoztattak. Az első ilyen volt a Karóval jöttél című József Attila vers. Középiskolás koromban kezdtem el, és tizenöt év után gondoltam azt, hogy megérett bennem. Bari Károly ikonikus versével, az Azt hiszitekkel sem boldogultam. Négy évtizeden át felbukkant bennem, mint a búvópatak, de semmi… És akkor egy kiállításon megláttam Kunhegyesi Ferenc festményét, amit a Bari vers ihletet. A „tizenhat évem nem elég arra, hogy befogadjatok” helyett a képen egy közel ötven esztendős alak tűnik fel. Ez szíven ütött. Munkálkodni kezdett bennem valami, és mire a tárlat Berettyóújfaluból Mátészalkára ért, már kész volt a dal, és a kiállításmegnyitón be is mutattuk. 1979-ben zenésítettem meg a Két kéz kér kenyeret, Halász Jani szövegét, aki egy évfolyammal járt feljebb a főiskolán. Sokat énekeltük a Naposcsibe együttessel, szerették a fiatalok, aztán úgy éreztem, kiöregedtem belőle. Mikor 2019-ben elkészült az Ady műsorunk, Elek Tibor arra ösztönzött minket, hogy egészítsük ki néhány verssel és dallal. Akkorra egy kicsi leeresztettem, de a Föl-földobott kő című verset megpróbáltam összepárosítani a már meglévő dallammal, és csodák, csodája: működött!

Klasszikusnak számító költők versét is megzenésítetted, de a kortárs irodalom számos alkotásához is született dallam. Hogyan készül egy zenemű? Mi alapján választod ki a verseket? Hogyan fogadják a költők ezeket a munkákat?

Szerintem a versek választanak ki engem. Megfog egy sor vagy egy versszak, és megszólal benned egy visszatérő rész, ez lesz a refrén. Aztán félreteszem, és ha három-négy hét múlva is működik, akkor abból dal lesz… Az Összefonódás című cigány (roma) költők verseiből összeállított irodalmi műsorunkat nagy értetlenséggel fogadták a kilencvenes évek elején. Ez egy kicsit vissszavetette az alkotókedvemet. 2001-ben megjelent a Kádár vitéz útja című kisregényem a Barbaricum könyvműhelynél, és ez volt a „beugró” a bereki írótáborba, ami megváltoztatott sok mindent körülöttem. A tábori beszélgetések és az ajándékkötetek arra ösztönöztek, hogy én is adjak. Ekkor énekeltem először Körmendi Lajos: Régi kútba nézek című versét, és a táborzárókon mindig visszatérő Fecske-verset, a Volna honnan, de nincs hová-t… 50 emberből 49 örült annak, ha megzenésítettem egy-egy versét. Egy kezemen meg tudom számolni a visszautasításokat. De olyan is volt, hogy a költő halálával elillant a varázslat, és a leszármazottaknak már nem olyan fontos egy-egy alkotás, mint nekem. Még kulturális menedzser koromban felkeresett Pető István, aki a Csokonai Színházban négy és fél éven át játszotta Nyilas Misit, hogy állítsunk össze valamit…Aztán tíz évre eltűnt. Mikor újra összefutottunk, kiderült, hogy a fiát tanítja feleségem. A József Attila-műsor tervét egyből elvetette. Ady mellett kardoskodott, de annak csak egy akadálya volt: nem volt egy megzenésítésem sem a kúnfajta, nagy szemű legénytől, de nagy kihívásnak éreztem, hogy legyen, és lett is! Így jött létre a „Dalok a labdatérről” című műsorunk, amit 34 alkalommal mutattunk be eddig!

Többnyire a Körömvirág együttessel lépsz fel, de gyakran szerepelsz szólóban is. Láthatóan mindkét formát szereted. Emlékszem a berekfürdői beszélgetős estékre: éjféltájt is remek hangulatot tudsz varázsolni egyetlen gitárral… Honnan jött mégis az ötlet, hogy zenekart alapíts?

Én olyan magamat emésztő kamasz voltam. Szerettem a társaságot, de sokszor volt szükségem magányra. A Naposcsibe együttes – Gál Csabával – hihetetlen energiákat szabadított fel bennem 1978-ban, de a katonasággal egy kicsit félresiklott ez a zenekarosdi. A barátom nem tért vissza egy turistaútjáról, Münchenben ragadt 1986-ban.

Első levelét nem kaptam meg, és ez sok félreértésre adott okot. Az első pódiumműsorunkat Vízi Györggyel hívtuk életre, aztán jött a Szélvédő együttes egy kiváló gitárossal, Dudás Jancsival, majd elkészült József Attila-műsorunk: Ki verné fel lelkünkben a lelket?. Itt a zenésztársak Balog(h) László és Ökrös Éva voltak, a versmondó pedig a költő Balogh Gyula és Nagy Erzsébet. 25 alkalommal mutattuk be. Az Összefonódás kalandozás volt a cigány irodalomban. Az énekesnőnk ebben a csapatban Mohácsi Viktória volt. A bedői kislányból később Európa Parlamenti képviselő lett. Mikor 20 esztendő után felújítottam ezt a műsort, akkor hívtam fel Miczura Károly barátomat, a kiváló prímást, akivel azóta is együtt muzsikálunk, néha a fia is besegít. 2014-ben megalakult a Körömvirág együttes Ványai Anitával. 2015-ben egy Szent György napi rendezvényen Szászné Ökrös Beával léptünk színpadra Nagyrábén, életem egyik jelentős állomásán, és ez az együttműködés azóta is tart. Pető Istvánnal kiegészülve több pódium műsort is bemutattunk.

Kifejezetten gyermekeknek szóló verseket is írsz. Akadt olyan könyved, amelynek az illusztrációit iskolás gyerekek készítették, és olyan is van, amelyet a lányod munkái díszítenek. Az előbbi esetében úgy tudom, a rajzok születtek meg előbb, s azokat verselted meg. Kötetnyi költemény lett az eredménye… Az ember nem mindennap találkozik gyermekrajzokkal. Hogy botlottál beléjük, honnan jött az ötlet?

Berettyóújfaluban, illetve Biharországban vagy a Viharsarokban, ahogy Mécs Károly nevezte L. Ritók Nóra vizuális programja hatott a pedagógusokra és a gyerekekre is. Bogi lányom számítógépes rajzai zseniálisak voltak beszédes címekkel… A kis elefánt vizet keres… Egy gazdag úr… Kiskutya a sötétben… Ezeket a gyerekkori munkákat félretettem és mikor évekkel később újra a kezembe került, verseket írtam hozzájuk. Előbb volt meg a rajz és csak utána a vers. Aztán fordult a kocka, én írtam verseket és a felnőtt Bogi készített hozzá illusztrációt. Ezt a Két könyvet (Kiskutya a sötétben, Apák napja) a Széphalom Könyvműhely adta ki. A Megrajzolom az ebédhez bihari gyerekek munkáit tettük, és annyira megtetszett a Magyar Napló Kiadónak, hogy minden vers mellé illesztettünk egy-egy rajzot.

Sok műfajú alkotó vagy, hiszen a költészet mellett drámákra, esszékre, természeti csodák bemutatására is törekedtél. Regényeket is írtál – többnyire történelmi témákhoz kötődve. Számomra a legmegrendítőbb a kárpátaljai Bucsella József sorsát megörökítő munka. Ez nyilván kutatást is igényelt. Hogyan tudtad összedolgozni a valóságot az írói képzelettel?

Az én írásaim a valóságból építkeznek. Szinte minden sora megtörtént valakivel valahol, és ezt gyúrom össze egy-egy történetté. Sokat kutattam egy-egy kisregényhez. Én nem tudok monumentális történetet írni, megrágok minden szót. A cselekményt pedig belehelyezem a történelem sodrába. Bucsella kalandos élete filmre kívánkozik… A róla szóló könyvbe is beleszőttem jó néhány személyes történetet. A Bucsella-sztorit Berekfürdőn hallottam Dupka Györgytől, és mikor azt mondta, hogy ezt még nem írták meg, én felajánlottam neki, hogy én vállalkozom rá. Egy kárpátaljai fiatalember, aki szovjet katonaként az ötvenhatos események sodrában dezertál. Golyó általi halálra ítélik. A kivégzést túléli, a fejéből kiműtik az egyetlen lövedéket. Felépül, de Szibériába száműzik, onnan tér haza évtizedek múlva. Az eredeti cím az lett volna, hogy Golyó a fejben, de sajnos van egy ilyen film, így ezt elvetettem. Az ellopott ötven évem – így jelent meg. A Kádár vitéz útja című munkám pedig azért áll közel hozzám, mert a könyv főhőséből 10 év alatt lovasszobor lett szülővárosom szívében.

A bevezetőben említettem a fotózást is. Számtalan kiállításod nyílt már határon innen és túl is. Hogyan vált szenvedélyeddé a képi művészet?

Rá kellett jönnöm, hogy az írásaim kezdetben annyira magyar történetek, hogy csak magyar nyelven működnek. Volt egy Kádár leszármazott, aki lefordíttatta a regényt angolra, de nem működött. A fotózás képi világának nincsenek nyelvi korlátai. Gyerekkoromban kezdődött minden, mikor általános iskolásként a pecabotomat elcseréltem egy fényképezőgépre. Főiskolás koromban láttam meg Gombos Ferenc képeit, a barázdás öreg arcokat és a szikes, cserepes földeket és az akkor nagyon hatott rám. Az alapokat a Hajdú-Bihari Napló fotósaitól lestem el, de az első művészi megfogalmazásom a bakonszegi kostemetőről készült. Díjat is nyertem ezekkel az alkotásokkal az I. Hajdú-Bihari Fotószemlén… 184 önálló kiállítás után már nem török újabb babérokra, de van egy projektem a zsinagógákról, ezt szeretném még megvalósítani.

Évtizedek óta szervezed a Körmendi Lajos nevét viselő berekfürdői írótábort. Mivel egyébként is foglalkozol művelődésszervezéssel, talán ez nem is akkora meglepetés, ám ezt nem otthon, Biharországban csinálod, hanem egy távoli kis településen. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a táborral? Milyen célokat próbáltok megvalósítani?

Az első regényem kapcsán hívott meg Körmendi Lajos, akitől sokat tanultam. Ő is sokoldalú alkotó volt, hiszen az írás mellett, színjátszás és képzőművészet is foglalkoztatta. Ez a tábor volt az én szabadegyetemem. Népi író vagyok, de az egész életem arról szólt, hogy találjam meg az életben és az irodalomban azokat az értékeket, amelyek összekötik az embereket. Keresem a Körmendi által kötetbe sűrített Madách-tól kölcsönvett fogalmat, az „Együttleges szellemet”. Azt gondolom, hogy vannak olyan kulturális kincsek, amelyeket meg kell ismertetni egymással. Mi feltöltődni járunk Berekfürdőre, ahol „aranyat önt az ősz” és „feltarisznyázzuk magunkat életre szóló emlékekkel”.

Az MMA debreceni regionális tagozatának is aktív szereplője vagy. Hogyan lettél a szervezet tagja? Milyen programok megvalósításában vállaltál szerepet?

Senki sem próféta a maga hazájában. Viszonylag fiatalon – 60 évesen – megkaptam a Magyar Arany Érdemkeresztet. Ez országos elismerés volt, ez jogosított fel arra, hogy jelentkezzek az MMA-ba. A kérelmem elfogadták, így lettem köztestületi tag, majd később az MMA Debreceni Munkacsoportjának a tudósítója.

Min dolgozol most? Milyen jövőbeni tervek foglalkoztatnak?

Van a talonban egy gyermekkötet, ezt szeretném kiadni. Gondolkozom a Pilátus a keresztúton című kötet újrakiadásán, mert a címadó verset beválogatták a Reménytövis című keresztény antológiába, és önálló életre kelt. Vettem egy nagy objektívet a fényképezőgéphez, és ez új távlatot nyit, hogy megörökítsem a környező világot. Kész van egy gyerekeknek szóló verseskötetem, de azon még csiszolnom kell, és vannak regényterveim is. A berekfürdői írótábort Körmendi Lajos halála (2005) óta én szervezem. Ez mindig nagy kihívás, most több időm lesz rá, de az idő múlásával egyre inkább azt gondolom, hogy legfontosabb a család és az egészség!