ATLANTISZ
Mélyen a víz fenekén
Atlantisz moraja ébred
emlékeznek a vének
miféle mágia járta
Nyugatot, Keletet, Délnek
mit üzent dalban az élet
szárazföldek peremén.
Mélyen a Szahara-éjben
eltűnt időben, távol
az ismert és látott világtól
homokpadok sűrűjében
alszik egy temetett város
temetett ország, talányos
kultúrák csöndje, sötéten.
Tizenkét bölcsek leültek
szakálluk térdükre omlott
lesték őket a gondok
világtanácsra várva
nézték a sok ősz bolondot.
Minden tökélyt lebontott
a végromlás, amíg tűrtek.
Ma már az emlékük fátyol-
selymein átszüremednek
mélyből, a zöld vizek tükrén
titkaik, s az, hogy lehettek
győztesek szíven és elmén
– mesékben harmadik gyermek –
szellemük mélye világol.
ÍROTT KÖVEK
A kék eget szürt, távoli fény meleg,
tört füstje még nem lengi be, vár a táj,
a hegy közel van, látni: zöld lomb
s barna rög útjai domborodnak.
Ha tévedünk, úgy üssön a szánkra szó,
s ne törje át azt, mert negatívba ég,
s kőtábla küld majd róla képet,
mily töredék a jel s nagy a törvény.
Tálcán az eszmét nem adagolhatom,
úgy ostobán vén titkokat árulnék,
nem ér a lét tét nélkül úgysem,
korhatag élvezi sorsa súlyát.
Vándorutak vén völgyeiben pihen
kőpárna-ágyban minden igaz igénk,
múltján mereng, vár, meg se írták
volna, a zöld moha úgy betölti.
Történelem így válik a semmiből,
porban kúszik, felrétegeződik, új
és új időkön hízva éled,
nem hiszi kezdete, vége éjét.
CSILLAGTEMETŐ
Mi átfolyik az égen
A Tejút fényes ága
Akár ha köd vagy fátyol
Lebegne át az éjen.
Pedig tüzes robajjal
Megannyi nap robogta
Által az égi képet
Egy oly régi időben
Ami már nincs és nem lesz.
Az egész csak varázslat
Égi fotó vagy tárlat.
Múzeum. Régi roncsok
Hologramja felettünk –
Elnyűtt kastélyi kárpit –
Értéke ismeretlen.
És minden tejbe mártott
Felfénylő kis galaxis
Míg múltját dekorálja
Körötte mély sötétben
Halott világok állnak –
Az égi temetőnek
Szétbomlott fényű teste.
És rákerül a lencse
Belátatlan terére
Megannyi holt világ is
Ami már nem világít.
