Szövet
A család csillogó,
a család sajogni tud.
A szerelem öl.
A fiú a minden.
Elmész megélni,
hazahordasz
sót, vizet.
Húsodból
mindenki kap.
Kitartó vagy,
édes,
és mégis:
az ételt
nem te kavarod.
Látod?
Lányod
dacból
szeret jobban
az anyjánál.
Fiadat ölni tanítod.
Férfi vagy a háznál,
és nincs sok foganatja.
Lennie kell, persze,
fogod, amid van,
és szorítod.
A család leves-
illatot áraszt.
A szövetség
ott fő
a konyhában,
anya és a gyerekek között.
Ha asztalhoz leülsz,
tán észre sem veszed.
Ha felállsz jóllakva,
szívizmok, -szövetek
szakadnak meg.
Ígéret
Mennyi
törődésem
áldásnak
tartani
téged.
Megélni
súlyozott
sorsodat,
engedni
ép szíved
világgá,
lankadatlan
léptetni
lábaidat.
Éltes
arcod bőrét
gyermekeidre
feszíted,
két szemed
majd
rajtuk
kinyílik.
Belőled
nő ki
a népág,
ahogy az
illik.
Mennyi
mozdulatom
veled
mennyi
kitartás.
Benned
töltődöm,
hozzád hűen
majd veled
törődöm.
Szár
Istenien
élsz.
Tölgyfa-
kérges
arcod
alá
futnak
éltető
szaftok.
Ágakat
küldesz
az égbe,
levelekkel
fénybe
fogsz.
Lombhajad
nyújtózik,
ezer kezedre
millió egy
levél
fakad.
Népséged
kérges
főtörzse,
te,
földből
fogódzó
gyökered
én vagyok.
Szövetségünk
nem
szárad ki.
Nemes
szerveinkbe
nyiszálni
a jel.
Kötelmünk
szövetébe
szelni
úgy istenesen.
Élhetünk
csorbán,
csendesen.
Nincs
okunk
elszelelni sem,
egyben
vagyunk.
Fel- és
elhajlásunkkal
nem bírnak
pengeviharok.
Hajtásunk
sajátos
éleinken
meg-megcsillan.