Rémes hallgatagon, komoran ül az asztalnál, előtte nagyfröccs, mögötte a zsírfoltos, színehagyott fal, körülötte a kocsma, a Szomjas Vándor, benne szomjas emberek. Rémesen érzi magát, mint általában. Évekkel korábban ragadt rá ez az érzés, s ez a név, mert valahányszor megkérdezték, hogy van, mindig azt felelte, rémesen.
A szomszéd asztalnál szakállas, mogorva férfiú ül, sört iszik mohón, hozzá fél rumot. Fülében karika, szeme alatt szintén. Motyog magában, nem hallani, mit. Talán saját verseit szavalja, véli Rémes. Meglehet, egy költő, önmarcangoló, idegbeteg, mániákus depressziós. Egy másik asztalnál fiatal fiú ül negyvenes nővel. Bort isznak, olykor megcsókolják egymást, többnyire a nő a fiút. A nő időnként körbenéz, megfogja a fiú combját, megszorítja, megsimogatja: ez az enyém, jelzi a mozdulat. Aszott, kiélt arcában csillogó szemek. A fiú néha feláll, pénzt dob az automatába, játszik, veszít, pénzt kér a nőtől, játszik, megint veszít, káromkodik, belerúg a gépbe, visszaül, a nő szájon csókolja, nyelv a torokban, cuppogás, nyál sercegése, fülledt testiség. Rémes nagyot kortyint a fröccséből. A bejárat mellett másik férfi és másik nő. Fogatlanok, mosdatlanok, vidámak. Vihog bennük a bor. Szemükben ég a szerelem. Mellettük kiguvadt szemű, torzonborz alak számolgat valamit maga előtt, az üres asztalon. Számolgat, simogatja a semmit. Delírium, gondolja Rémes, delírium. A kocsma mélyén apró öregasszony gubbaszt, cseresznyét iszik, bajusza belelóg a szeszbe. Tekintete tompa, orra hegyén bibircsók. Rémes keresi a letámasztott seprűt, hisz biztosan boszorkány a vénség, zsebei békával kitömve, hasán az ördög stigmája…
– Ideülhetek? – tornyosul Rémes fölé egy kövér férfiú.
– Tessék – feleli Rémes színtelen hangon.
Az emberhegy letelepedik, korsó koppan a viaszosvásznon.
– Nem láttam még itt, fiatalember.
– Pedig olykor elvetődöm ide – vonogatja a vállát Rémes. – Olykor. Néha egyedül, néha a barátaimmal. Olyankor pacalt eszünk.
– Jó itt a pacal – bólogat amaz. – Meg a birkapörkölt.
– Azt még nem ettem itt – ismeri be Rémes.
– Tudja, én régen ebben a házban laktam, ahol ez a kocsma van most – mélázik a dagadt, s hirtelen fölgyorsul a beszéde. – Nem baj, ha mesélek? Szeretek beszélni. Nem vagyok buzi, ne féljen!
– Mondja csak, én hallgatom – biggyeszti le az ajkát Rémes.
– Szóval itt laktam, tudja. Pincelakásban. Apáméké volt az egész épület, de a kommunisták elvették, csak a pincelakást hagyták meg nekünk. Negyvennyolcba’. Vagy kilenc elején, a fene se emlékszik pontosan.
Rémes félig-meddig figyel csak a sztorira, mert most is, mindig is terpeszkedik benne az üresség, a vigasztalanság. Kortyol egyet: nem esik jól. Már ez se. „Mire való inni? Ilyen fiatalon, ilyen hallatlanul fiatalon! Tizenhét évesen!” – hallja a hangot, talán valamelyik tanárnőét, talán másét, ki tudja. Tényleg: mire? Ha körbenéz a Szomjas Vándorban, megtalálja a választ. És a válasz nem felemelő. Az út zsákutca. A zsákutca végén a delírium.
– Akkor még nedves volt ez az egész, nedves és hideg – morzsolja a szavakat az asztaltársa. – Fáztunk folyton. Apám a régi rendszerben hentesmester és mészáros volt, saját vágóhíddal, saját üzletekkel. Persze, államosították mindenünket, amint lehetett, neki magának meg el kellett menni segédmunkásnak a szalámigyárba, pedig ritka jó szakember volt! De ott se maradhatott sokáig, nemsokára elvitték, lecsukták. Feketézésért. Feketézett hát, naná, mi a fenét adott volna különben nekünk enni?
Rémes kicsit élénkebben figyel. A hústorony arcába néz: bánatos, szétfolyó arc, apró disznószemek. Az állon sörte, a fülekből fekete pamacsok meredeznek elő, a szemöldök dús és bozontos, a hajzat zsíros és ritka, a homlok alacsony, agresszivitásra utaló, a nyak úgyszólván teljesen hiányzik, a vállak szélesek, akár a bővizű folyókon átívelő hidak.
– Aztán ötvenháromba’ hazaengedték, visszavették az üzembe is. Én is mellé kerültem ötvenötbe’. De anyám addigra ágynak esett, hamarosan meg is halt. Az öcsém megkukult, a szavát nem lehetett venni hónapokig. Ezér’ aztán ötvenhatba’ mentünk, ahová kellett – Rémes arcát fürkészi, vajon érti-e, amit mond. Talán úgy ítéli meg, hogy nem, mert hozzáteszi:
– Forradalmárok lettünk!
Rémes nézi a jókora kezet. Puhának tűnik, akár a kenyértészta. Nem illik ebbe a puska, még a henteskés se nagyon! Mégis fegyvert markolt, azt állítja…
– Felmentünk Pestre, a sűrűjébe – folytatja a kövér. – Ott voltam, amikor fellógattak egy ávóst. És nem tagadom, nem szégyellem, bizony örvendeztem! Örültem, ahogy most is örülök, hogy végre vége a rendszernek. Remélem, erősen megfingatják a komcsikat!
Ezerkilencszázkilencvenet írnak, az ország választásokra készül. Szabad választásokra, ahogy mondják.
Rémes fürkészi a mesélő vonásait. Nem úgy fest, mint egy forradalmár. Nem úgy, mint a rendszer döntögetője, bomlasztója, szétzilálója. Egy elhízott, buta arcú, igénytelen alakot lát. Ez elkeseríti.
– Megúsztam egyébként akkor, nem csuktak le – mondja. – Apámat igen, ott is halt meg, a börtönben. Engem csak tíz év után zártak be, mikor megvertem egy pacákot. Azt, akinek annak idején a házunkat adták, illetve azok közül az egyiket. Ronggyá vertem a büdös komcsiját!
Nem, gondolja Rémes, nem is volt ez forradalmár, nem véletlenül nem tűnik annak. Ez csak egy sértett, ostoba ember. Fogalma nincs elvekről, szabadságról, csak azt tudja, hogy elvettek tőle valamit, ami az övé volt, ami neki járt, s gyűlölte azokat, akik ezt tették. Bosszút akart állni. Ez motiválta, semmi egyéb. A bosszúvágy hajtotta, nem a szabadság utáni sóvárgás, nem a jobbító szándék.
– Tudja, az ilyeneknek, mint nekem, az ilyeneknek köszönhető, hogy vége! – érzékenyül el a fickó. – Az ilyen ellenállóknak, mint én! És senki nem köszöni meg mégse! Kapok nyugdíjemelést, kapok bármit? Pedig nekem köszönhető minden!
– Ezt, látja, nem hiszem – áll fel Rémes. – Magának semmi köze a forradalomhoz, az az igazság!
– A kurva nénikédet, te taknyos! – ordít erre az ellenálló, minden átmenet nélkül vált a lágy hang üvöltésbe, s csak azért nem pattan föl, mert képtelen az efféle fürgeségre. – Te mersz pofázni, te buzi? Szétrúgom a fejed, bazmeg! Te kis kommunista! Te ugatsz?
– Bizony, én – mondja erre Rémes, azzal kisétál a Szomjas Vándorból. Mögötte üvöltözés, másfél mázsa felháborodás és lihegő bosszúvágy. Átsuhan az agyán, hogy mi lesz, ha utána jön ez a behemót? De nem jön utána. Csak üvöltözik. Rémes egy ideig még hallja, aztán már csak az üresség és a vigasztalanság zakatol, lüktet az agyában. Lüktet és sajog, évek óta. Azóta az este óta, egészen pontosan. Verset mondott egy múltszázadi forradalmár-költő szobránál, pár évvel azelőtt, tizenötévesen. Nem vette észre, hogy követik, csak este ragadták karon, csak akkor vezették be a rendőrségre. Csak éjfél felé verték meg. Csak hajnalban hajították ki az utcára, ahol már várta a mentő, vitte a detoxba. Fél liter pálinkát töltöttek bele a farkasok óráján, tölcsérrel. Persze, senki nem hitt neki.
– Taknyos kölyök, s ennyit iszik – mondta az orvos még másnap is, a kórházi kötelező elbeszélgetésen.
– Hogy vagy, kisfiam? – kérdezte az anyja, mikor érte jött.
– Rémesen.
– Szarul vagy? – kérdezték másnap a barátai az iskolában.
– Rémesen – felelte.
– Rémesen, most is – mormolja Rémes.
Az életem egy rémmese, gondolja még, s a benne szereplő rém maga az élet.