Sztankay Ádám – A korszerű, régi-új ritmikus vershangzás (Beszélgetés Deák-Sárosi Lászlóval)

0
117

Deák-Sárosi László „A háromszólamú vers – Új magyar verstan” című, nemrég megjelent könyvében összegezte mindazt, amit a verstanilag helyes, ugyanakkor az átélt, a művészi képességeknek is teret engedő versmegszólaltatás kapcsán tudni illik. A szerző szerint a versek klasszikus (ritmikus) előadásmódja mára annyira feledésbe merült, illetve a tradicionális forma oly módon feloldódott az irodalmi „modernizációk” során, hogy az már a versek értelmezésében is zavarokat okoz. Ezért megeshet, hogy a legjelesebb előadóművészek is a költők szándékától eltérő jelentéssel tolmácsolják a költeményeket. Sőt, arra is van példa, hogy a megfelelő előadásmódot feledve maga a szerző is eltér attól az értelmezéstől, amit leírt, amikor élőszóban adja elő a versét. A hangzó „Példatár”-at is tartalmazó „Új magyar verstan” már az általános iskolákban is hasznos segédanyag lehet, a színészképzés esetében pedig még nagyobb súllyal bírhat. Mindemellett mégiscsak felvethető a kérdés: valóban regulázható-e verstani szabályok szerint a versmondó személyiségéből fakadó „hevület”?

Új verstanának lényege talán így összegezhető: a versek többsége olyan, mint egy zenemű. Következésképpen: aki egy zeneműhöz hasonló költemény előadása során eltér az adott verstani formától, az éppen olyan helytelen, mintha nem venné figyelembe egy zenemű kottáját. Jól látom?

Nagyjából erről van szó. A könyvem megírása után jutott el hozzám Sík Sándor, a neves piarista tanár, költő, művészettörténész egy visszaemlékezése, amelyben felidézte találkozását József Attilával. Beszélgetésük során kiderült, hogy József Attilának is volt egy verselmélete – bár sosem írta le –, amely egybevág azzal, amit magam is gondolok. József Attila is úgy vélte, hogy amikor egy költemény határozott formában íródott – például aszklépiadésziben, alkmaniban vagy felező tizenkettesben –, akkor a vers elején jelezni kellene ezt a formát. Illetve a tempóra vonatkozó zenei jelzésekkel is el kellene látni: allegretto, lento, adagio, s a többi. József Attila is zeneműnek tekintette a verset, ami szerintem is magától értetődő. Gondoljunk a népdalokra, amelyek estében senki sem kérdőjelez meg egy nagy tercet, egy félhangot, hanem kiénekli. Senki sem érzi úgy, hogy ez korlátozná a művészi szabadságában. Előadóik a zenei előírásokat, alapvetően a hangok magasságát és hosszúságát betartva tesznek hozzá érzelmeket, egyéni gesztusokat. A zenei előírásokhoz alkalmazkodva is képesek átélt megszólaltatásukra.

A népdaléneklés, az éneklés egyértelműen zenei műfaj. Aki eltér a kottától, az bántóan hamis vagy legalábbis nagyon más lesz. Egy vers átélt előadása azonban akkor is képes katartikus élményt nyújtani a hallgatóságának, ha az előadó nem a versformákhoz igazodik, hanem a versben foglalt gondolatokat érzéseket hangsúlyozza oly módon, ahogy az a maga értelmezése szerint a leghitelesebb.

Csakhogy ez egy félreértés, ami abból fakad, hogy nem tekintik a verset zenének. Tény, a versekben nincsenek előírva konkrét hangmagasságok, csak az összetett hangsúlyozásból következik az adott szótag mélyebb vagy magasabb ejtése, de a ritmus az adott. Egykor egyébként az összes verset énekelték, s általában valamilyen ismert nóta dallamára íródtak. Balassi Bálint is így alkotta a költeményeit, szinte mindegyikről tudható, hogy mely nóta volt az ihletője. Amikor aztán kezdett elterjedni a nyomtatás, bárki számára olvasva is elérhetővé váltak az addig csak szájhagyomány útján, vagy felolvasva terjedő, énekelve, vagy az énekhez hasonló módon előadott alkotások. Hétköznapivá lett a felolvasás helyett a néma olvasás, ami félrevitte a versek helyes értelmezését. Az írásban pedig kezdett teret nyerni a formailag kötetlen szövegirodalom, a modern és posztmodern szabadvers. Mindeközben művelt, de minimális zenei érzékkel nem bíró emberek is elkezdtek verseket írni, akik nem vették figyelembe a ritmust – akik pedig elolvasták, vagy előadták ezeket a verseket, azok még kevésbé.

Úgy fogalmaztam: a versek többsége olyan, mint a zenemű. Ám az sem kevés, amelyik nem olyan. A szabadversekkel is gondja van?

A baj ott kezdődik, hogy a verstani szabályokra fittyet hányó, versnek nevezett szövegek miatt azokat a verseket is elkezdték „szimpla” irodalmi szövegnek tekinteni – a legtehetségesebb előadóművészeink sorát is beleértve –, amelyeket alkotóik a versformák, a ritmikusság figyelembevételével hoztak létre.

Értem. Mi lenne a teendő? Újra formálni a ritmikai érzék híján írt szabadverseket, belepréselve azokat valamilyen verstani formába? A versformákhoz alkalmazkodókat pedig ezentúl – büntetés terhe mellett – csak szigorúan a formai követelményeknek megfelelve lenne szabad előadni?

Nem kell semmit sehová belepréselni. Más esetben sincs szükség erőszakra. Ugyanis azoknak a verseknek a több mint kilencven százalékuk, amelyeket szeretünk és amelyek ezáltal benne vannak a köztudatban, jól vannak megírva. Ritmikusan, versformákat alkalmazva. Többségükben azok a szerzők is ilyen verseket írtak, akik magukat botfülűnek tartották. Például Kányádi Sándor, aki remek ritmikus verseket írt, amelyeket a maga módján jól is adott elő. A szöveghagyomány ugyanis minden egyéb, már említett nehézség ellenére megőrizte a formákat. Így aztán sokkal több költő tudott verstanilag is jó verseket írni, mint ahányat aztán el tudtak volna énekelni, vagy helyesen elolvasni, előadni. Olykor maga a szerző is képtelen volt erre. Példa rá Weöres Sándor, aki sok esetben saját, a verstani formához tökéletesen igazodó alkotását sem tudta maradéktalanul jól hangsúlyozni. A könyvemben ismertetett dallamhangsúly-technikával azonban elkerülhető a versek téves, ha úgy tetszik hamis megszólaltatása. Még a felbomló, szabadvers felé törekvő műveket esetében is. A dallamhangsúly-technikával a huszadik század eleje óta keletkezett, versformákat hanyagoló költeményeket is mívesebben lehet előadni. Amelyek rímtelenek, nincs bennük a klasszikus verseket jellemző metszet, a próza felé tartanak, s csak szép képeikben, emelkedettségükben érezhetjük a költői ihletettséget. Sőt, a prózai műveket is, hiszen a hangsúly kizárólag hangerővel történő érzékeltetése darabossá teszi a hangzást, míg a dallamhangsúly is tagol, de közben szépen, hajlékonyan ível.

A dallamhangsúly technikáról, azon belül a különböző hangsúlyok kapcsolatáról, rövid és hosszú szótagokról, egyéb verstani törvényszerűségekről részletes alapossággal ír a könyvében. A kötetben az is közérthetően megfogalmazódik, hogy miként segíti ez a technika az előadót abban, hogy olyan módon szólaltassa meg a verset, amely verstanilag – kotta szerint – rendben van. Könyve mellékletében meg is lehet hallgatni 66 megfelelően előadott klasszikus magyar költeményt. Másfelől Weöres Sándor éppen úgy hozzáadta a személyiségét egy-egy versének előadásához, felolvasásához, mint az egyik legjobb versmondónak tartott színművészünk, Latinovits Zoltán. Az ön által preferált dallamhangsúly-technika kívánalmainak sok más, szuggesztív előadóművészünk sem felelne meg. Miközben versmondásuknak elképesztő ereje van – érzelmi és intellektuális szempontból is.

Az előadóművészi teljesítménynek csak egyik, arányaiban kisebb része a ritmusképesség, amivel a művész a verstani követelményeknek megfelelően szólaltatja meg a verset. Másik, nagyobb és szerteágazóbb része az előadó szintén fejleszthető egyéni adottságiból áll össze. Ide tartozik az orgánuma, érzéke a gyorsításra-lassításra, a dinamikára, a szünetek megtartására; a gesztusai, mimikája – mindaz, amivel művészileg „színezni” tudja a művet az adott verstani kereteken belül. Nem vitatom el, hogy az is képes megejtő előadói teljesítményre, aki nem foglalkozik a verstani követelményekkel. Latinovits Zoltán mellett számomra Sinkovits Imre is nagyon kedvelt előadóművész volt. Bármelyiküktől élvezettel hallgattam volna meg azt is, ha pusztán a telefonkönyvet, egy újsághirdetést, vagy az időjárás jelentést olvassák fel, adják elő. Szép volt a hangszínük, megejtő az átéltségük. A verseket azonban ők sem ritmizálták maradéktalanul helyesen. Hiszen nyelvészek, irodalomtörténészek sem látják már egy ideje a problémát. Azt, hogy miként veszett el, oldódott fel a helyes versmondás, az a már említett okok miatt történt. Vagy ha az érdekeltek érzékelték is, akkor sem fogalmazták meg olyan módon, hogy megoldást is kínáljanak rá, és a helyes metódust beépítsék a tananyagba – legalább a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Latinovits Zoltán persze nem járt a Színművészetire, de ha bárhol másutt megtanulja, hogy Petőfi Sándor „Szeptember végén” című versének mi a helyes ritmusa, hol van bene a daktilus, a spondeus és az ütemelőző (felütés), akkor nem vét szarvashibákat a vers előadása közben. Miközben ugyanúgy hozzá tudott volna minden egyebet tenni a vershez, amitől az ő előadásában az zseniálissá válik. A helyes ritmizálás nélkül azonban zsenialitásában is tévesen tolmácsolja. Igaz ez Sinkovits Imre esetében is, akit a Színművészetin sem tanítottak meg a versek verstanilag helyes értelmezésére.

Gyanítom, hogy sok jeles színészünk képes lenne az ön verstani elméletéhez alkalmazkodva elmondani egy verset. Majd azokra fittyet hányva is előadni, s bizony megtörténhet, hogy hallgatója lenyűgözőbbnek érezné a színész egyéni olvasatát. Attól tartok: a tehetség kottázhatatlan.

Ez igaz, azonban a versek többsége adott ritmusra íródott, és ha a ritmus bele van írva a szövegbe, azt meg kell szólaltatni. A versritmusoknak megvannak a maguk szabályai, ahogy a táncformáknak is. Egy gyönyörű keringő is a lényegét veszti el, ha gondol egyet a táncos, és a keringő közben a táncforma szabályait feladva egy egészen más, a pillanat szülte koreográfia szerint táncol tovább, vagy le-leáll. Ha szépen csinálja, akkor is visszás lesz az egész produkció. Ha egy előadóművész nem akar alkalmazkodni a vers „kottájá”-hoz, akkor szerintem hagyja a verseket másra, és forduljon inkább a prózához.

A versek előadása kapcsán egy olyan „keringőről” beszélünk, amelyben bő száz éve egyre elfogadottabbá váltak az egyéni koreográfiák. Miért fontos azzal bajlódni, hogy visszaálljon a régi rend?

A józan ész, az értelem nevében fontos, illetve a versszöveg önazonosságának, alapvető stíluseszközének, a ritmusnak a megbecsülése okán. Hadd mondjak konkrét példát. Latinovits Zoltán súlyos prozódiai, vagy metrikai hibákat vét a „Szeptember végén” előadásában, de az egyik egyben értelmezési, tartalmi hiba is. Például a „fejedet” szót hangsúlyozza abban a sorban: „Ki most fejedet kebelemre tevéd le.” Pedig a következő sor így szól: „Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?” Tehát a „most”-ot kellene hangsúlyozni, hiszen a költő két idősíkot hasonlít össze. Latinovitsnál azonban egy fej, egy kobak kerül előtérbe – teljesen indokolatlanul, és a daktilikus lüktetést is feladja itt, illetve a sorok többségében. Irracionális helyzet. Természetesen nem gondolom azt, hogy a verseket ismét csak énekelni kellene. A recitálás, ami régebben is létezett, szintén vissza tudja adni a versszöveg ritmikáját. Kár lenne lemondani a vers legfontosabb és eredetében is meghatározó stíluseszközről, a ritmusról. A hagyományokhoz való közeledés, bizonyos elfeledett szabályok elfogadása ez esetben, a régi-új esztétikum – ahogy olykor az élet más területein is – a normalitás felé vezető út.

A hangzó verstani Példatár” elérhetőségei:
https://www.youtube.com/playlist?list=PLF4eL1Wc_L93GqONGj17wl0Uz10kaO8aC
https://deaksarosilaszlo.hu?kiadvanyAzonosito=DH001&peldatar=hang-video