Debreczeny György – sípjába fúj; sorsvonat nihil aliud; magunkra hagytak

0
268
Kép: Lovas Magda
Kép: Lovas Magda

sípjába fúj

                   hommage a Sinkovits Péter

a szobor önmaga talpára állva
azt mondja
pusztán a lakcímet kell bemondani
és máris indulhatunk a pusztaságba
hisz úgyis késlekedve jő a reggel
hogyha eljő egyáltalán
nincs mire letennem az életem

az ember legjobb tudása
vagy tudatlansága szerint igyekszik
vigyázni nappalára
vagy elmenni éjjeliőrnek
távolba pillantva önmagát látja
és sípjába fúj

fehér ruhás gyermek fut
a pöttyös labda után
a kikötőkben templomi orgonák
a templomhajókban hajókürtök szólnak
a drótösvényen elvakítanak
a könnyű fények
és minden stációnál
a ki nem mondott szavak vértócsái

néhány váratlan esőcsepp legördül
talán a szemünkből
összeszorított fogakkal
és lassú kézfelemeléssel megindulunk
az éppen most kifeszített szivárvány felé

sorsvonat nihil aliud

                   Kuczka Péter nyomán

nyáreste volt vagy gyáreste tán
öt kimaradt mondat szólt a fán
a minisztert aranyból alkotta az Úr
úgy néztem rá mintha csillagra néznék

elalvás előtt a nyakkendőt
félbe nyisszantotta az olló
és nem illatozott rozmaring
az ablak alatt

nagyon meleg volt
mondhatnám kánikula
a kirakatbabák életre keltek
ezért feladták nekik az utolsó kenetet
két költő elcsúszott az olajfolton
az ösvényen a lebombázott vasúti hídnál
Luca unokám színre lépett
elkészítette isten horoszkópját
és a kísértetek a parton lehidaltak

a sorsvonalat a kenyerekről
akarom mondani a tenyerekről
a cipekedés letörölte
és a sorsvonat kisiklott
sorsvonat nihil aliud

szögesdrótot húzott ajtaja elé az öröm
és lövészárkokat ásott
abban kávéztak a lányok
rommező háború dúlta városok


rongyosak és piszkosak az eszmék
gyászt cipel ciripel citera
lehet hogy ezt egy új könyvben olvasom majd
pedig (nem) én találtam ki az egészet

magunkra hagytak

                   Ágh István nyomán

tőmondatok egymás mellett
az őszi alkonyat betonján hagyott tőmondatok
alig láthattak napot
kettesben ahogy az állítmány s alany
bennünket magunkra hagytak
vagy talán mi hagytuk el őket csendesen
itt mégis minden mást jelent
a falut felfalta a szövetkezet meg a temető
valaki mindig tudatta hogy inkább hallgat
éjjel halottak bújócskáznak a téren
fagyban is kiskabátban
máskor meg az ország háza előtt
szövünk tündéri szép birodalmat
Petőfi nyomában röpít a lábunk
röpül bal combunkba a szilánk
itt a halál nyújtózkodik
egy partra vetett hatalmas haza
vigyetek egy szál virágot neki