Halálát követően immár másodszor ért az a megtiszteltetés, hogy Gál Elemérről szólhattam, rá emlékezhettem az egri városi könyvtárban összegyűltek előtt.
Első alkalommal halálának 10. évfordulója alkalmával tehettem ezt, s beszélhettem róla egykori szatmári diákjaként. Lényegében most is ez a cél vezetett. Szólni akartam arról: mit jelentett és jelent számunkra ő, évtizedek múltán is, s milyen oktató- és nevelőként emlékezhetnek rá nemzedékem tagjai, azok, akik épp az érettségi előtti években, az 1956-os októberi magyar forradalmat megelőző napokban, majd az eseményeket követő esztendőkben Szatmárnémetiben kapcsolatba kerültek vele. Egyben igyekeztem – bár vázlatosan csupán – felvillantani a tényeket és azt a hangulatot, ami bennünket: nemzeti kisebbségnek tekintett és kezelt romániai szatmáriakat az ötvenes évek második felében körbevett, életünk, valamint kamaszkori szellemi arculatunk alakulásában meghatározóan befolyásolt.
Közel egy esztendeje újságíró- és szatmárnémeti lakosként egy már rég foglalkoztató téma megírásához keresem a levéltári dokumentumokat, lapozgatom a romániai magyar sajtó különböző kiadványait, gyűjtöm az írott emlékeket egykori iskolámnak, az 1957 júniusáig 3-as számúnak nevezett, az említett dátumtól pedig Kölcsey Ferenc nevét viselő középiskolánk történetével kapcsolatosan – konkrétan: keresem a névadáshoz, valamint azon ünnepségsorozat lebonyolításához kötődő történéseket, melyeknek a június végi érettségi vizsgáinkat megelőzően az oktatási intézmény tanulójaként, azt követően pedig alig 16 éves fővel már véndiákjaként a szatmári magyar oktatás négyszáz éves évfordulójára emlékezve 1957 októberéig magam is részese lehettem.
Az 1956 / 57-es tanév tizedik osztályos tanulói az 1950-es évek elején szovjet mintára Romániában néhány esztendőre bevezetett tíz osztályos oktatás utolsó évfolyama tanulóiként érettségiztek, jómagam oly fiatalon kaptam meg az érettségi diplomámat, hogy a felső fokú oktatás általam választani kívánt szakjára (színész szerettem volna lenni akkoron) korhatári kötöttség miatt csak egy év múlva jelentkezhettem.
Alma Materünket: az egykori református fiú főgimnáziumot, majd az 1948-as úgynevezett tanügyi reform, a tanintézetek államosításával létrehozott magyar fiúlíceumot s annak utódát : a szatmári két román és két magyar (egy-egy magyar és román leány, illetve fiú) középiskolából a 3-as számmal jelzett szatmárnémeti tanintézetet alig hét hónappal az 1956-os magyarországi októberi eseményeket követően nevezték el nemzeti imánk, Magyarország állami himnusza szövegének szerzőjéről és lett így Erdély másik két nagyvárosa: Kolozsvár és Marosvásárhely, a Brassai Sámuel és Bolyai Farkas líceumok mellett Szatmárnémeti magyar fiú középiskolája a több évszázados oktatás ünnepségsorozatának szervezője. Tájékoztatásként hozzá kell fűznöm még azt is, hogy 1957 májusában, amikor a nagyszabású és lélekemelő szatmári ünnepségek elkezdődtek, folyamatban voltak már Romániában az 1956-os magyar események megtorlásai, hiszen (épp iskolánk egyik volt növendéke) Páskándi Géza és társai májusban már a kolozsvári szekuritáté vizsgálati fogságában ültek, s alig hét hónap múlva, év végén az úgynevezett Jordáky Lajos-ügy kirobbanásával mindenki számára világossá és érzékelhetővé válhatott, hogy a romániai kommunista párt az államgépezet segítségével megtorlásra, nemzetiségi jogok korlátozására törekszik.
Gál Elemér előadása Szatmáron (2006)
Iskolánk névadása történetének alaposan dokumentált tisztázását a tavalyi Kölcsey-évforduló, a Himnusz szövege véglegesítésének 200. évfordulója is időszerűvé, indokolttá tette.
Úgy vélem: nemzeti himnuszunk végleges szövege megszületésének bicentenáriuma –a „védő kar”, amit Szent Istvántól örökölt hitünk mellett Kölcsey neve a szatmári magyar oktatásnak jelentett – vitathatatlanul indokolttá teszi, hogy az impériumváltással 1919 tavaszától elindult romániai magyar nemzetiségi oktatás történetének alaposabb megismerése céljából is az 1957-es szatmári iskola-névadás történetét eredeti dokumentumok és visszaemlékezések, valamint az események sajtóvisszhangjai tükrében pontosítva és elemezve alaposan áttekintsük.
Koránt sem gondoltam, mennyire nehéz feladatra vállalkozom.
Eddig ugyanis hiába kerestem az 1956/57-es, valamint az azt követő tanévek iskolai dokumentumait. Egyre inkább arról győződöm meg, hogy próbálkozásom legjobb esetben csak félsikerrel jár a közeljövőben is. Nem találhatóak, a Szatmár Megyei Levéltár nyilvántartásaiban nem szerepelnek s hiányoznak az iskola utódintézménye: a jelenlegi Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium által őrzött iratok közül is az 1950-es évek tantestületi ülései jegyzőkönyveinek gyűjteményei. Hiányoznak azok az iratok, feljegyzések, melyek hű és vitathatatlan képet adnának a névadás ötlete megszületésétől kezdődően az illetékes politikai, közigazgatási, tanügyi és minisztériumi szervek irányában történt felterjesztések szövegéről, az azok hatására kialakult vitákról, s magáról a bukaresti jóváhagyásról – mindazokról a történésekről, amelyeket – többek közt – az 1957. május 18-án kezdődő ünnepségsorozat tulajdonomban levő programja rögzített. Magam is (az eseményekben gazdag kis programfüzet bizonyítja) diákszavalóként szereplője voltam az eseményeknek, melyek (feltételezhető objektív okok miatt – gondolok itt politikai nyomásra, időközben jobbnak tekintett változtatásokra) bizonyos fokig módosulhattak, de alapjában nem változtattak az eredeti elképzeléseken. Bizton állítható, hogy csupán az iskola szeptember 22-re tervezett dísztáblájának felavatása maradt el az eredeti tervekből. De az öt hónappal előbb nem sejtett politikai bekeményítés ideje alatt nem csupán a Szamoson folyt le sok víz…
Szatmár megye levéltára hiányosan őrzi az akkori városi és rajoni néptanács gyűléseinek jegyzőkönyveit is. Nagyvonalakban – a rajoni (tehát: területi – járási) pártbizottság irataival együtt – azoknak is tükrözniük kellene a történteket. De valójában: nem így van. Nem véletlenül az az érzése a kutatónak, hogy a gyűlések jegyzőkönyv-vezetői részben mintha készakarva hallgatnának a történtekről, másrészt pedig (valakik) előbb – utóbb eltüntették azok írott bizonyítékait – s nem mindegyiket már archiválásuk előtt. A sorozatos selejtezéseket vitathatatlanul bizonyítják az iratcsomók lapjainak többszöri átszámozásai. Példának okáért az 1957-es naptári év iratcsomója első számozás szerint 344 lapot tartalmazott – ma 96 található belőle… Mintha valakik takargatni kívánták volna a történteket – az azokhoz való igazoltan bizonyítható kötődést.
Nem tekinthető véletlennek (többek közt), hogy a Szatmár Városi Néptanács és annak Végrehajtó Bizottsága gyűléseiről fennmaradt jegyzőkönyvek egyikében sem olvasható Kölcsey Ferenc neve. Holott a Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke: Szabó György az Előre című bukaresti országos magyar napilap cikkében (minden bizonnyal felettesei tudtával és bizonyos fokú beleegyezésével) szinte hihetetlenül szépen ír költőnkről.
Hadd idézzem az országos magyar napilap, az Előre 1957. április 23-i, keddi lapszáma hasábjain megjelent terjedelmes cikk sorait!
„Városunk, melynek falai között élt és alkotott Kölcsey és Petőfi (figyeljünk a céltudatos, a párt- és közigazgatási vezetők, valamint a közvélemény befolyásolása céljából született csúsztatott megfogalmazásra! – hiszen sem Kölcsey, sem Petőfi nem élt és nem alkotott – a szó szoros értelmében Szatmárnémetiben…), most a szocializmus építésének éveiben elő akarja segíteni, hogy sokrétű kultúrélet bontakozzék ki. /…/ A városfejlesztési terv keretében szeretnénk emlékművekkel gazdagítani Szatmárt. Emlékművet kívánunk állítani a város felszabadításáért, a fasiszták elleni harcban 1944-ben elesett román katonahősöknek. Méltó szobrot kap majd Kölcsey Ferenc Szatmáron, az a Kölcsey, aki mint író és mint Szatmár követe a haladás ügyét szolgálta.”
De egy szó sincs a cikkben az iskola névadásáról! Nem tesz említést róla. Hallgat ugyanakkor ezekről az Előrében közölt írás megjelenése előtti napokban: április 17-én megtartott tanácsi végrehajtó bizottsági ülés jegyzőkönyve is, s nem szól róla az 1956 / 57-es tanév menetét épp a végrehajtó bizottsági ülésen részletesen elemző Tanügyi Állandó Bizottság- i jelentés sem.
Egyfajta kettősséget, véleménykülönbségek burkolt ütköztetését bizonyítja, hogy a Városi Néptanács említett április 17-i, sorrendben az esztendő ötödik ülésén sem az épp Szabó György által felolvasásra kerülő jelentés szövegében, sem pedig a jegyzőkönyvben rögzített felszólalások között a közelgő iskolai névadás egy szóval sem szerepel. Sőt! A gyűlésen felszólaló tanácsi képviselők egyike – minden bizonnyal utasításnak minősíthető felkérésre – Liteczkyné Krausz Ilona képzőművész halaszthatatlanul megvalósítandó szatmárnémeti feladatként javasolja egy Lenint ábrázoló szobor felállítását. Szavai visszhang nélkül maradnak ugyan. De koránt sem tekinthető véletlennek, hogy épp az 1957/58-as tanévkezdést és a májusban indult 400 éves évfordulós programok zárását követő második napon: a szeptember 30-án megtartott néptanácsi rendes ülésen az akkor szokásos indoklással felmentik tisztségéből Szabó Györgyöt. Más megbízatást kap. Helyette pedig az elnöki tisztségre a román nemzetiségű – az akkor még többségében magyarok lakta Szatmárnémetiben Pop Nicolaet választják meg.
Tervezett tanulmányom végleges szövegében – minden bizonnyal – külön csemegének is számító színfoltokat jelentenek majd az iskola egykori oktatóinak személyes visszaemlékezései.
Köztük a Gál Eleméré…
Dokumentumértékű – épp az 1956-os magyarországi forradalom országhatárokon túli vonatkozásaiért is – a 2006-ban általam szervezett V. Páskándi Napokon elhangzott előadása.
1998-tól, Páskándi Géza születésének 65. évfordulójától az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére és szervezésében, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, a Páskándi Géza Baráti Társaság, a szülőfalu általános iskolája, valamint a község polgármesteri hivatala közreműködésével Szatmárhegyen évenként megemlékezünk a költőről, születése és halála kerek évfordulói alkalmával pedig iskoláinak városában irodalmi tanácskozást szervezünk a Kossuth-díjas alkotó életével és munkásságával kapcsolatos időszerű kérdésekről.
2006-ban, az 56-os októberi forradalom évfordulója ürügyén az V. Páskándi Napok keretében „Az 1956-os forradalom és Erdély művelődési élete ” címmel rendeztünk tanácskozást. Erre hívtam meg – épp a szatmárnémeti vonatkozások tisztázásáért Gál Elemért. Levélben kerestem meg már 2005 októberében – tájékoztatva egyben őt azokról a rendezvényekről, tanácskozásokról is, melyek sorába szervesen illeszkedik a 2006. május közepére tervezett rendezvényünk. Alig tíz nappal „A kálvinizmus és a magyar kultúra” címmel megtartott 2005-ös sikeres tanácskozásunkat követően történt ez, melynek megrendezését a Kárpát-medencei partiumi magyarság művelődési életében meghatározó szerepet betöltő magyar protestantizmus jelentős eseményének, az erdődi zsinat megtartásának 450-ik évfordulója sugallt és Szatmárnémetin kívül – jelenlegi országhatárokat átívelő kirándulással színesítve – Erdőd, Csengersima és Csenger színhellyel – tartottunk meg.
Külön öröm, hogy számítógépem évekkel előbbi meghibásodásakor Gál Elemér ezen e-mail (villámposta) levele nem szállt el az éterben. Vallomásszerű válasza sokat elmond írójáról – sejteti az 1950-es évek sokszor kegyetlen osztályharcos időszakának hangulatát, iskolánk különböző politikai és felekezeti hátterű diákjaival való példás viszonyát, emberi, pedagógusi alapállását. Hiszen csupán érettségi előtti osztálytársaim között háromnak az édesapja politikailag megbízhatatlannak minősült (börtönbüntetést is szenvedtek), egyikük – a közvetlen padtársam – Kölcsey-rokon: a Kende bárók leszármazottja volt, hárman az osztályból református, egy pedig római katolikus teológiára iratkozott, s lett ez utóbbi: 1989-et követően Szatmárnémeti újraalakult római katolikus püspöksége általános helynöke.
De hadd idézzem Gál Elemért:
„Kedves, Árpi barátom!
Bár római katolikus vagyok, mindig vonzódtam a reformációhoz. Közelebbről először Szatmárnémetiben éreztem a maga történelmi, szellemi és erkölcsi erejét, amely megvilágosította gondolkodásomat és bátrabbá tett a magyar problémák megértésében. Gellért Sándor segített ebben, és annak az iskolának a hagyománya, ahol Téged is tanítottalak. Most, a Reformáció Ünnepére Ady-Estet tartok Győrvári János színész-barátommal. Múlt évben Móricz Zsigmondról Erdély trilógiáját ismertettem a mai problematika tükrében. Még Recskre is elhívtak az előadással. Ezt csak azért említem, hogy tudjad, nem töltöm hasztalanul az időt.
Igazán örülök, hogy jól sikerült a reformáció szellemiségéből született irodalom előadássorozata, és ha kiadásra kerül, jutass el egy példányt nekem is.
Kötelességemnek érzem, hogy beszéljek 56-ról, hogyan értük meg a Magyar Fiúlíceumban, Szatmáron. Egyébként ezt megírtam, és az egri Heves Megyei Hírlapban jelent meg 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulójára. Felfrissítem és elküldöm. Benne lesz ez a líceumi tanártársaimról írott visszaemlékezésemben, amelyet Muhi Miklós igazgató-barátunknak küldök el nemsokára.
Páskándi Gézáról is vannak emlékeim, azokat is lejegyzem. De hogy mindezt a sok ígéretet be is váltsam, fel kell hagyni a levélírói locsogással, oda kell ülni a gép elé…”
Majd mindezt az október 10-én írt hozzá címzett kétsoros visszajelzésemre: „Írd a szöveget… De azt Te kell felolvassad 2006. májusában” a következőképp összegzi: „A Páskándi tanácskozásra vonatkozó meghívást elfogadom: így legalább én is hozzájárulhatok valamivel Géza emlékképének kirajzolásához, amelyet immár az utókor emlékezetére bízunk. Fel is jegyeztem magamnak, hogy 2006. május 19-20-án tartjuk Szatmáron. Dr. Lisztóczky László e-mail-jét is küldöm egy hét múlva, mert éppen vele utazom hajnalban Sepsiszentgyörgyre, együtt veszünk részt egy ötnapos irodalmi találkozón. A líceumi 56-os visszaemlékezést is befejezem, hogy készenlétben legyen.”
Ígéretéhez híven 2006. május 19-én egyik előadója a délelőtt két blokkban, majd délután záruló V. Páskándi Napok tanácskozásnak, koraeste pedig Szatmárhegyen van az emlékezők között, együtt hajt fejet velünk a költő szülőháza telkén elhelyezett emléktábla, valamint a községközpont parkját díszítő mellszobor előtt.
Az eredetileg meghirdetett előadók közül – objektív okokra hivatkozva – Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész hiányzott csupán. Mivel a többiek kéziratát megkaptam, sikerült kötetben – az említett Évfordulós tanácskozások 2006 című kiadványunkban – 2007 elején, a Szatmárnémeti EuroPrint Kft. gondozásában – megjelentetni.
A tanácskozás nyitó előadását – a helyszínre: egykori iskolánk dísztermére való tekintettel – Gál Elemér tartotta „Az 1956-os forradalom kárvallott szemlélői – az „Október Lángja ” szatmári diákújság történetéhez – címmel. Öt követően Balázs Imre József, kolozsvári irodalomtörténész, egyetemi adjunktus „Pályakezdő prózaírók emberképe az 1956 körüli időszakban” címmel értekezett, majd az egykor Kolozsváron, de 2006-ban már Szombathelyen tanító Láng Gusztáv irodalomtörténész, egyetemi tanár „Az »erkölcsi ellenzék« – Az 56-os forradalom hatása egy nemzedék szerveződésére” – előadása következett. Ezt követően Bikfalvy György a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetéhez 14 éves nagyváradi diákként csatlakozó tasnádi könyvkereskedő „Páskándi rabtársa voltam” címmel emlékezett ifjúkori kálváriájára. Utána Koczka György temesvári dramaturg, újságíró szólt, aki „Van, amin nevetni kéne” – Kiket is üldözött a „dolgozók állama” hozzászólásával mondta el fanyar humorú visszaemlékezését, majd a Nagykárolyban élő nyugalmazott evangélikus püspök: Mózes Árpád beszélt „Részletek az ’56 és az azt követő megtorlásokból” címmel, őt követően pedig a Marosvásárhelyen lakó Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi református püspök előadása, a „Téli méhek balladája” – Börtönbe zárt Erdély – hangzott el. Péter Miklós, kolozsvári lelkipásztor, egyetemi docens „Erdélyi ötvenhatos ítéletek” előadásával idézte a romániai megtorlást, majd a kolozsvári Dávid Gyula irodalomtörténész, könyvkiadó „1956 – ahogy ma él bennünk – Erdélyi ötvenhatosok számbavétele margójára” – címmel beszélt a történtek épp folyó, soron levő és jövőbeni tényfeltáró feladatairól.
Ritka és dokumentum értékű a Gál Elemér által elhangzott és az 50-es évek közepének szatmári hangulatát, az októberi magyar forradalmat megelőző, az események napjait magába foglaló, majd azokat követő tanév történéseiről, lelki rezdüléseiről, az iskola irodalmi önképzőköre működéséről és egy diáklap szerkesztési terve meghiúsulásáról szóló visszaemlékezése.
Olyan tények, események rögzítésére vállalkozott Gál Elemér, melyeket – elsősorban – csakis ő ismert, neki volt épp a személyes átélésnek köszönhetően a történtek ok – okozati összefüggéseire valós hiteles rálátása. Jókor volt jó helyen – mondhatnánk, hiszen tanfelügyelői állását felmondva a legnevesebb szatmári tanintézet oktatója lehetett.
De beszéljen ő!
Hadd idézzek néhány rövid részletet előadásából! Először is a forradalom előtti idők hangulatának illusztrálása céljából:
„Az 1955/56-os tanév – írja előadónk – a diktatúra enyhülésének jegyében zajlik, élénk kezdeményezések pezsdülnek, az irodalmi köri tevékenység kiterjed az egész iskolára, még iskolai irodalmi újság megjelenését is tervezzük, a régi szatmári hagyományok felélesztésének gondolatával. Ebben támogat az iskola volt diákja, Panek Zoltán író, aki az egykori Diákszónak volt a főszerkesztője. A cenzúra helyi képviselőjével, Szabados Edével is megbeszéljük a teendőket, kérelmünket ő maga továbbítja Bukarestbe, de válasz még nem érkezik. Késik. Megsúgja Szabados Ede cenzor, hogy politikailag nem alkalmas időben nyújtottuk be lapalapítási kérelmünket, mert Budapesten is forrongó hangulat hatalmasodik el az egyetemisták körében. Ne várjunk kedvező válaszra. Így hát maradtunk a szerkesztőbizottság névsorával és az álombeli újságcímmel: Október Lángja. Megjegyzem, hogy a szerkesztőbizottság csak diákokból állt, az én nevem a legvégén szerepelt vezető tanárként: legyen, aki vállalja a felelősséget, ha történnék valami. Akkor még senki se gondolta volna, hogy mi lesz ebből! Voltak tanulóim, akik hadakoztak a nagy októberi szocialista forradalomra utaló cím ellen, és egy másik elnevezésen törtem a fejem, amelyik nem agitál annyira a proletárforradalom mellett. Ifjú Tollak címen nyújtottam be a második kérelmet, mert időközben részletes információkat kértek lapunk célkitűzéseivel kapcsolatban. Megint a cenzorunk kezén ment át a levél, és bizalmasan közölte, hogy ezt a kérelmet taktikai puhatolózásnak tekintsem, az érdekli a bukaresti Sajtóigazgatóságot és a Cenzúrát, milyen célok lebegnek az ifjúság előtt, és milyen szellemi erők állnak mögötte.”
Az októberi, de már az azt megelőző, majd pedig a kitört forradalom eseményei az önképzőköri és lapalapítási terveket elsodorták. Az iskola tanerői (politikai meggyőződésüktől függetlenül) a diákok sorsát tartották szem előtt, egyemberként arra törekedtek, hogy későbbi retorzióktól óvják őket. És ezért – utólagosan is – csak hálával tartozunk nekik.
„Nehéz volt kordában tartani egy fiúgimnáziumot, itt, közel a magyar határhoz, pedig nem sok tartotta vissza a fiúkat, hogy átszökjenek, és a pesti srácokkal együtt harcoljanak a világ legerősebb hadserege ellen, amely rabságban tartja a kelet-európai államokat. Az internátusi hálószobákban, a beavatottak, titokban erről suttogtak – emlékezik az október 23-át követő napokra Gál Elemér – . A városiakat csak a szülők iránti szeretet tartotta vissza a tiltott határátlépéstől, de sokan közülük nyíltan is hangoztatták szándékukat, csodával határos módon, nem tartóztattak le senkit közülük. Nem azért mintha nem működött volna a besúgó hálózat, hanem inkább azért, mert kávézókban, vendéglőkben és más nyilvános helyeken is erről folyt a beszéd. A fél várost kellett volna őrizetbe venni, erre nem volt hely, de ember se igen akadt volna ártatlanok fogva tartására. Különben is „agyzárlat” állt be a pártnál, egészen fel a legmagasabb politikai vezetőségig, mert még mindig nem közöltek semmit, se rádióban, se sajtóban, hogy mi a román kormány álláspontja a pesti eseményekkel kapcsolatban. Párttitkárok, aktivisták, propagandisták várakozó álláspontra helyezkedtek, várták az utasításokat, de a román államvédelmi hatóságok éjjel-nappal figyeltek, hallgatóztak, jegyeztek, és hangulatjelentéseket küldtek a központba.”
„Megjelentek az iskolában az államvédelmi hatóság civil ruhás, de nagyon keményen beszélő emberei, akik csak az igazgatóval és néhány kiválasztott tanárral álltak szóba. Tőlük tudtuk meg, hogy tilos minden rendezvény, csak igazgatói engedéllyel működhet irodalmi kör, színjátszó csoport, ha irodalmi előadást tartunk, részletesen le kell írni mindent, ami el fog hangzani. Antal Péter kollégánk savanyú arccal közölte velem, hogy Petőfi születésnapjára ne készüljünk, letiltottak minden Petőfi verset. Helyette Arany János szerepelhet, de ő is csak a békés hangvételű, családi verseivel.”
Veszélyes és nemvárt történésekről is szól. Érdemes idéznem előadásának következő részletét. Az általa felelevenített esemény óta hiába telt el közel hetven esztendő, az idő múlása sem kisebbítheti az érintettek veszélyhelyzetét.
„Még folyt Budapesten a második megszállás elleni harc – emlékszik vissza a szerző –, amikor az iskolának úgy kellett viselkednie, mintha a megszálló szovjet csapatok oldalán állana, amit tanítási órákon is ki kellett volna fejezni. Hogy mégis, melyik oldalon álltunk, jól példázza a következő eset.
A magyar szakos tanárok módszertani köre éppen november elején nálunk tartotta szokásos köri tevékenységét, ami abból állt, hogy egy szaktanár nyílt leckét tart a magyar szakos tanárok előtt, majd ezt módszertanilag megbeszéljük. Uray Juliánna kolléganőnk volt soros a nyílt leckével, igazán a lelkiismeretes, jól felkészült tanárok közé tartozott, reméltük, hogy megfelelő témát választ, nehogy ennek is ellenforradalmi kicsengése legyen. Sápadtan állt ki Juliska „jól fésült” osztálya elé, szaporán megy az ismeretellenőrzés, ragyogóan tudnak mindent, és amikor következnék az áthajlás az új leckére, megkérdezi az osztályt, melyik lesz az új tanagyag? Arany János Szondi két apródja című balladája, felelték kórusban. Megfagyott ereinkben a vér. Honvédelmi harc egy idegen hatalom ellen. Önfeláldozó szabadsághősök! Most értettük meg, hogy az új leckére való áttéréskor, miért nem a jelen tapasztalatából indult ki a tanárnő. A gyerekek, hetedikesek voltak, idéztek a versből, úgy mondták, mint az imádságot. Mindannyiunk szemében könny csillogott, amikor mondták az apródok: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn, ily kora veszte!”
Az 56-os nemzeti forradalom és szabadságharc élő történelmi pillanataiban sokkal telitettebb tartalmat kaptak ezek a verssorok, mintha Arany János a jelenkor legnagyobb történelmi eseményéről alkotta volna. Még időszerűbbé vált a költői üzenet, amikor ott lehetett olvasni a tankönyvből, hogy ezt a balladát Arany János 1856-ban írta, száz évvel napjaink forradalmi eseményei előtt, mintha látnoki képességével nekünk, a száz évvel később születetteknek szánta volna, hogy megerősítsen hitünkben, és igazat mondjon azokról, akik a nemzeti szabadságért estek el.
Még soha nem lesz ilyen nyílt lecke, ahol egy szem se maradt szárazon…”
Nem csekély felelősség hárult Gál Elemérre. Ugyanis az 1956 novemberében megszüntetett irodalmi kör tevékenységét továbbra is az ő irányításával 1957 elején újra engedélyezte az igazgatóság. Baj volt – mint visszaemlékezik az irodalmi kör tanár irányítója – a versírókkal. „Nagy élmény volt számukra – emlékezik vissza – az októberi forradalom és szabadságharc, és ahol tehették, allegorikusan vagy nyíltan, de megírták gondolataikat. Nem lehetett megtiltani, de a nyilvánosság előtt bírálnom kellett, amikor éreztem, hogy elszabadul a pokol. Inkább a vers formai eszközeinek a bírálatával foglalkoztam, és csak érintőlegesen a tartalommal, azt is elhanyagolható témaként, ami még nem forrta ki magát /…/”.
Példamutatóan egységes volt a tantestület. Meg is jegyzi Gál Elemér: „Nem tartóztattak le senkit az iskolából, Janó igazgató egyénileg figyelmeztetett mindenkit, akik iránt érdeklődnek a szekusok. Meg is mondta, hogy neki igazgatói kötelessége naponta hangulatjelentést adni az iskoláról. Milyen a tanárok és tanulók hangulata az iskolában. Úgy látszik, a jelentések megnyugtatónak bizonyultak. Valószínű, az ő javaslatára bíztak meg – konspiratív módón – egyes tanárokat, hogy figyeljék az iskolai tevékenység minden területét, és tereljék jó irányba a jobboldali elhajlásokat, ha véletlenül ismét felütné fejét az ellenforradalmi szándék.” De nyomatékkal figyelmezteti előadása hallgatóit, olvasóit a szerző: „Tévedés azt hinni, hogy Szatmárnémetiben nem volt megtorlás az 56-os események miatt. Kivárt a politika, és a proletárdiktatúra nem tagadta meg önmagát. /…/ Romániában 1958 után indul meg a hajsza azok ellen, akik a magyar forradalom mellett kiálltak vagy rokonszenveztek vele. /…/
Szatmárnémetiben 1958 után sajátos formát öltött az „ellenforradalmi bűnper-mánia”. Vallási vagy magyar nemzeti meggyőződőséért zártak ki tanárokat a gimnáziumokból és általános iskolákból”./…/ Ez volt a megfélemlítésnek szánt megtorló intézkedés, ameddig elmerészkedett a magyarság ellen hangolt diktatúra ebben a határ menti városban. /…/” – s hosszú sorát említi azoknak a kiváló pedagógusoknak, akikkel így jártak el.
Értékes dokumentum, hiszen sokan már a történtek ezen részére nem is emlékeznek – írott nyoma máshol nem maradt. Mint ahogy csak az emlékezet őrzi (ha őrzi!) a diákok nevét – azokét, akik az irodalmi körben, vagy a tervezett diáklap szerkesztésében, kiadásában szerepet kívántak vállalni.
Ebből a szempontból a paletta és a névfelsorolás még színesebb és gazdagabb Gál Elemérnek abban az írásában, amelyikről a 2005 októberében nekem írt levelében említést tesz.
Özvegyétől, Zolcsák Annától kaptam meg annak teljes gépiratát. Szövege – tudtommal – nyomtatásban még nem látott napvilágot. Egy példányát szerzője (ahogy a nekem írt levelében is említést tesz róla) az 1990-ben újra alakult Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumot az ezredforduló éveiben igazgató Muhi Miklósnak adta át egy tervezett iskolatörténeti kiadvány szerkesztése és megjelentetése céljából, mely időközben – sajnos! – meghiúsult. Muhi Miklós ma is őrzi Gál Elemér gazdag, nagyon értékes és érdekes „Fiúlíceumi tanárok 1954 és 1957 között” címen 21 gépelt lapon megírt visszaemlékezését. Az említett írásban aprólékosan sorra veszi tanártársait, jellemzi őket, szól a hozzájuk fűződő személyes kapcsolatairól, s részletesen taglalja valamennyiüknek az iskola névadó és fennállásának 400 éves évfordulója megünneplésében vállalt 1957-es szerepét.
A 2006-os szatmári májusi Páskándi-tanácskozást megelőző napokban (április 27-én) véglegesítette a szöveget, melyben részletesen foglalkozik az iskola 1957-es névadásával is, alátámasztva azon elhangzott állításomat, hogy a történteknek utólag eltüntetett, vagy máig lappangó dokumentumai kell legyenek.
Hiszen a névadással kapcsolatos „dokumentációt” emlegetve ilyenekről tájékoztat Gál Elemér:
„Először Móricz Zsigmond neve vetődött fel a magyar szakos kollégáink körében, /…/ (én a) Kölcsey Ferencről elnevezett irodalmi körünk nevét (ajánlottam) /…/ szívesen átadjuk az iskolának, csak kérdés, elfogadják-e a felsőbb fórumok. Elsősorban a helyi pártbizottság/…/ Elkészült a névadással járó dokumentáció/…/
Két nevet jelöltünk meg: Kölcsey Ferenc és Móricz Zsigmond. Mind a kettő református, ami elfogadhatóbb egy katolikus püspöki székhellyel is „veszélyeztetett” városban. Az érthetőség kedvéért, meg kell jegyeznem, hogy akkoriban a helyi pártvezetőség üldözött minden katolikus klérussal összefüggő dolgot, legyen az személyi vagy tárgyi fogalom, és ennek ellentételezése okából előnybe részesített minden református oldalról jövő szimbólumot. Azért volt fontos a református szempont, mert ugyanebben az évben készültünk a szatmárnémeti református gimnázium 400 éves fennállásának jubileumi évfordulójára. Ez az ötlet Koós József aligazgató fejében született, és mindannyiunk körében támogatásra talált.
A városi pártbizottság akkori első titkára Lakner Dezső volt, aki alapos elemzés után elfogadta Héb János és Koós Ilona pártbizottsági tagok javaslatát a kettős ünnepséggel kapcsolatban, és az iskola elnevezésében is végső fokon, kedvező döntést hozott Lakner Dezső első titkár: egyetértett, hogy a Himnusz költőjéről nevezzék el az iskolát. /…/”
Nem volt lehetőségem ellenőrizni a többször idézett 2005-ös levelében említetteket. Történetesen azt, hogy miben különbözik az 56-os események negyven éves évfordulója alkalmával az egri Heves Megyei Hírlapban megjelent írásának szövege a 2006 májusában Szatmárnémetiben megrendezett tanácskozáson elhangzott előadás szövegétől. Mit értett a szerző a Hírlapban 1996-ban megjelent írása „felfrissítésén”? Szatmárnémetiben ugyanis nincs kollekciója az egri kiadványnak, a világhálón sem található meg – a jelek szerint még nem digitalizálták.
Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a 2006-os Páskándi Napok konferenciáján felolvasott szöveg: tartalmában, terjedelmében bővebb a Heves Megyei Hírlapban megjelentétől – nevekre és történésekre gondolva: több lehet benne a hitelességet nyomatékosító, s csakis a szatmáriak által ellenőrizhető konkrétum.
Gál Elemér általam ismertetett előadását és tanártársairól írt részletes vallomását nélkülözhetetlen forrásértékű dokumentumként hasznosíthatja az, aki valamikor behatóan vállalkozni akar a II. világháborút követő évek, évtizedek romániai (s azon belül különösen a szatmárnémeti) magyar oktatás történetének megírására. Idézni fogják sorait azok is, akik az 56-os események országhatárokon túli hatásával kívánnak foglalkozni. A Kölcsey Ferenc nevét büszkén vállaló szatmárnémeti iskola tantestületi tagjairól és az intézmény irodalmi önképzőkörében tevékenykedő diákokról olvasható jellemzések, valamint az idők múlásával mára már egyre halványuló történések megörökítésének sora élesszemű megfigyelőre vallanak.