Dédnagyapámra gondoltam a káposzták alatt összekuporodva, amikor a hideg betonon feküdtem. Éreztem, ahogyan egy rovar felmászik a bokámon. De nem mertem megmozdulni. Az öreg, amikor valamilyen káposztás ételt ettünk, mindig emlegette, hogy az ő életét a káposzta mentette meg. Amikor lágerben volt, nagyon sok káposztát ettek, nyersen, főve, savanyún, és ha úgy esett fagyosan. Ha a főzővizet is rajta hagyták, az már levesnek számított. Akkor azt gondolta, hogy soha többé rá sem bír majd nézni, de belátta, a káposzta nem hibás, sőt, amiatt élte túl a fogságot. Nagyon öreg volt már, és annyi megpróbáltatás után úgy hittük, hogy túloz, meglehet, nem ez történt, csak mi nem tudtuk elképzelni, amit mesélt.
1944 őszén vitték el, három évig nem engedték haza. Eltelt nyolcvan év, és én ott feküdtem a káposzták alatt. Reggel kimentem a piacra, már egy ideje nem volt híre a kényszersorozásnak, így kimerészkedtem, többedmagammal. Néhányan maradtunk csak a faluban katonakorú férfiak. Anyám rettegett, hogy elvisznek, apám halála óta csak én maradtam neki. Sokakat besoroztak már, néhányuk csak koporsóban került vissza, többekről semmi hír. Azt mondják, eltűntek. A halottak után fizet az állam, jár mindenféle segély, de ha valaki csak eltűnik, azt szökevénynek titulálják, így nem kell fizetni. Éreztem, ahogyan a zsibbadás és a görcs felváltva kínozza a gerincemet, a lábamat. Magam alá vizeltem, többször is. A hideg beton és a félelem miatt reszkettem, és akaratlanul is folytak a könnyeim. Annyi minden és annyi mindenki eszembe jutott akkor. A szomszéd fiú, Karcsi is, akit még tizennégyben vittek el először. Amikor haza jött, tizenhatban, meg volt bolondulva. Hiába kezelték, éjjel járkált, és kiabált, nappal sem tudott másról beszélni, csak, hogy mindenki ellenség, s hogy a hazát védeni kell. Pedig magyar fiú volt. Azelőtt ukránul sem nagyon tudott. Amikor huszonegyben újra behívták, szinte felszabadult a családja, nem volt az élet már. Aztán meghalt, felrobbant egy autóban. Már nem is beszélnek róla.
A piacon minden a megszokott rendben ment, az árusok kipakolták a portékájukat, hangosan nevettek, kávéztak, a háborút csak súgva emlegették, mert féltek. Aztán egyik percről a másikra körbevették az egész piacot a katonák és a rendőrök. Ordítottak, aki menekülni próbált, azt megverték. Én és egy másik fiatalember berohantunk a zöldséges boltba a piac szélén. A másik nem tudott magyarul, de megértettük egymást. Az eladó, Marika régi ismerőse anyámnak, azonnal egy hátsó kamraszerű helyiségre mutatott én és a fiú, Szlávik, azonnal rohantunk befelé. Szlávik az egyik sarokba kuporodott, körbe raktam konzervekkel. Több csomaggal az ölébe, a fejére is raktam, aztán csöndre intettem. Akkor nem gondoltam arra, hogy mennyi időt kell ott töltenünk, csak meg akartunk menekülni. Marika hátra jött, látta, hogy a másikat elrejtettem, még a konzervek elé húzott néhány zsugor ásványvizet. Engem a földre fektetett, majd káposztafejeket kezdett rám pakolni. Azt mondta, azok között kapok levegőt, igaza volt. Megpróbáltam valami olyan pózt felvenni, amiről azt gondoltam, hogy kényelmes. De órákon át semmi nem tud kényelmes lenni. Rettegtem, amikor hallottam a katonákat a boltba belépni. Hangosan kiabáltak Marikával, hogy mondja meg, hogy látott-e valakit. Felborítottak valamilyen hordót, fémes zajt hallottam. Aztán benyitottak a helyiségbe, ahol Szlávikkal bujkáltunk. Attól féltem, hogy a káposzta elmozdul, ha levegőt veszek, így visszatartottam a lélegzetet, amennyire tudtam, és imádkoztam, hogy nehogy tüsszentenem, vagy köhögnöm kelljen. Marika azt mondta, hogy csak néhány percig voltak abban a helyiségben, de nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Amikor kimentek, még egy ideig lélegzet elfojtva maradtunk. Nem vettek észre. Egy óra múlva Marika bejött, valamit pakolt és közben magyarul és ukránul is elmondta, hogy maradjunk, mert még visszajöhetnek. Sokakat elvittek akkor a piacról, aztán templom elé mentek, ott is elfogtak, akit tudtak. Így maradtunk, Szlávik, a szegény ukrán fiú, aki magyarok és oroszok között élte le az életét, és én, aki a nyelvet is alig beszéli. Három óra múlva szólt Marika, hogy elmentek. Nekem többnek tűnt. Szlávik megköszönte, megtörölte vörösre sírt szemeit és elrohant. Én estig nem mertem haza menni. Felhívtam anyámat, hogy ne aggódjon, jól vagyok, csak később megyek. Otthon elmeséltem, hogy mi történt, anyám ölelt és sírt, nehezen aludtam el aznap, és csak arra gondoltam, hogy megmentett a káposzta, akár a dédnagyapámat, s ha egyszer majd elmesélem a dédunokámnak, ő ugyanúgy nem fog hinni nekem, ahogy én nem hittem neki.