Külvárosi vagány

Balázs utálta a mentolos rágógumit. Most mégis megpróbálta 5-6 rágásnál tovább. Remélte, hogy szájszagát kissé leplezni tudja. Előkészületének része volt ez. Randira készült egy teljesen absztinens csajjal, Hédivel, aki kikötötte a nikotin és szeszmentességet. Csak ezektől teljesen mentes hapsival volt hajlandó személyesen találkozni. Számtalan SMS és chat után végre láthatóvá tették egymást egy-két videóképen. Hédi már az internetes felületen is úgy tűnt, mintha lebegne, egy nagy kék tengerlencse kékjében áramvonalasan, mint egy delfin. Tombolt az augusztusi hőség. A várost szaharai tüdőből lehelte a nyár. Ilyenkor randizni csak alkonyatkor és árnyékban ildomos. A találka helyét közösen jelölték meg egy városszéli kisvendéglő teraszán. A helyet Balázs már régebb óta ismerte. Többször járt már itt a haverokkal piálni. A felszolgálónő régi osztálytársa volt, kiismerte Balázs heppjeit, csak egy legyintésébe került, és már hozta is a bélelt narancslevet. A bélelt narancslé 1 dl narancsléből és egy fél vodkából állt. Jó ital ez, nem érezni a szesz szagát, így talán Hédi sem vesz észre semmit. Balázs nem érezte úgy, hogy átverné a csajt. Első alkalommal meg úgyis mindegy. Azért kicsit lámpalázas volt. A csírázó izgalom még az ebéd babgőzeit is visszafogták. A keménytámlás széken nem merte volna elfingani magát. A teló számlapja 5 perccel későbbi időpontot mutatott a megbeszéltnél. A nőknek illik késni egy kicsit. A vendéglő virággal díszített terasz bejáratánál megjelent Hédi. Valóban úszott, lebegett, mint az a bizonyos delfin a tenger kékjében. Másabb és szebb volt, mint az internetes felvételeken. Mellbimbója kicsit átütött pólóján, hasított szoknyája mögül kivillantak menet közben combjainak részletei. Balázs úgy meglepődött, hogy alig bírt felállni a székről. Lábai között néma tülekedésbe kezdett a férfierő. Mindezek mellett izgult, hogy a lány megérzi rajta a dohányszagot, vagy rájön a bélelt narancslé titkára. Aggodalma lassan elszállt, mert a teraszt meleg légáramlat szellőztette, és kipucolt minden szagot, illatot közöttük. Hédi teát ivott, Balázs meg sunyi kézmozdulattal jelzett a felszolgálónő felé. Az idő száguldásba kezdett. Szinte nem kérdeztek egymástól semmit, csak meséltek és mondtak ezt-azt. Valahogy egyre lényegesebb, intimebb dolgokat közöltek egymással. Kiderült, hogy Hédi nagyapja partizán volt, apja meg 56-os. Ebben találkozási pont akadt családi történeteikben, mert Balázs apja is 56-os volt. Nem tudta meg soha, hogy miért és hogyan kapott apja amnesztiát. Talán kollaborált, esetleg besúgó is lehetett. Balázs már nem is akarta megtudni mindezt, hiszen azokat a történéseket már jószerével mind-mind átértelmezték, a szereplőknek más arcot adtak. Valójában nem érdekelte semmi. A „vidám barakk” életritmusát élte át, és élte túl. A szorító, velőkig nyomasztó keretek között mégis saját törvényszerűségei szerint élhetett néha. Hagyták. Vadságát, kicsapongásait, mint külvárosi vagánynak elnézték. Időnként még bocsánatot is kapott. Lidérc volt a csajok számára, baljós figuraként kezelték a haverok. Viszont akik körülvették tisztelték benne a különcöt, az egyént. De ez mind elmúlt, a környezete megváltozott. Sumákok gyülekezetének látta maga körül a világot. Hédi apja 56 után szintén nem érdemesülhetett el. Nagy családi viták veszekedések jelentették a mindennapi forradalmakat. Apja, mint mások is az értelmiség útját próbálta járni nagy tervekkel annál szerényebb eredményekkel. Dicsőségére vált, hogy barátaival, elvtársaival szinte minden nap jól bepiáltak és kihőbörögték magukat egy-egy futballmeccs után. A rendszeres italozás és közben kialakuló cukorbetegsége miatt jobb keze kezdetben csak fájt, és mindig zsibbadt. Aztán jobb karja teljesen csütörtököt mondott. Hónapokba telt, mire bal kezével megtanulta kitörölni a seggét. Addig is a családtagok működtek közre a napi higiénia megtartásában. Balázsnak úgy tűnt, hogy ami neki kicsi dolognak számít, az Hédinek sok esetben nagy és fontos. Fordítva pedig, ami Hédinek nem számottevőnek számított, azt Balázs fajsúlyosnak, fontosnak tartotta. Ilyenek lehetnek a párhuzamok, még ha néha egymással szembe is húzzák csíkjaikat. Oda jutottak közös erővel, hogy valójában középszar körülöttük minden. Egy csomó semmi, jellegtelenség, személyes élmények teljes hiánya ismeretségi köreiken belül. Szeretet, talán szerelem, együttérzés, az valahogy kikopott körülöttük. De mi lesz ebből így? Hova tovább? Hátrálni, kilépni a körből mikor és meddig lehet? A rendszerváltást túlélőként lábalták át. Tudták, hogy az nem miattuk és nem értük történhetett meg a történelem komposztjában. Ez az életérzés olyan volt, mintha egy sötét barlangban keresnék azt, amit sosem fognak megtalálni. Mindezek mellett Balázsban hirtelenjében felötlött az is, hogy Hédi vajon milyen bugyit hordhat. A lány hirtelen felvetette fejét: „Ne kérdezd meg! Fekete, csipkés bugyi van rajtam.”  Balázs álla majdnem leesett, de hirtelen kivetette karját a lány kezéért. Hédi megrázkódott és visszarántotta kezét, majd Balázs arcába nézet, lassan majd hosszan markaiba fogta a fiú kézfejét. Szájához emelte, és halkan lehelte. Balázs aggódott, hogy érződik még rajta a dohányszag, de úgy tűnt, hogy a lány nem érzett meg semmit. Hosszan tartotta markaiban a fiú kezét. Nem csókolta, csak lélegzetével simogatta. Kezdett valami megváltozni, egy örvény benyelt közöttük mindent. Az utolsó buszt épphogy csak elérték. Egymás mellett ültek, Hédi félálomban Balázs vállára hajtotta fejét. Búcsú helyett szép csend úszott közéjük, de érezték, hogy egymás nélkül már nem lesz tovább.

Hédinek nagy, nekem kicsi? Legyen az, ami neki fontos. Ezek után Balázs eldobta cigarettatárcáját, öngyújtóját. Megmasszírozta egy kocsmai verekedésben szerzett könyöktörés helyét. Külvárosi vagányként nagyot slukkolt a legutolsónak szánt cigarettából. Belerúgott a semmibe, a közöny labdájába. Elkezdte bámulni az ezüstös teliholdat, mint ahogy ezt tette kisgyerekként valamikor régen és ártatlanul.

Páratlan kesztyű

Az öreg platánfa lassan elengedte sárguló leveleit. Az ősz sodrában gyenge széláramlat lebegtetett egy hatalmas levelet. Nagyon magasról indult, talán a fa csúcsáról. Másabb volt, mint a többi falevél. Valahogy úgy kapaszkodott a levegőben, mint sárkányeregetésnél a zsinórral irányított sárkány.

Alakja és színe mégis egy kesztyűhöz hasonlított leginkább. Arra a páratlan kesztyűre hasonlított, amit évek óta a zsebében hordott és magánál tartott mindig, mindenhol. Még lefekvéskor is párnája alá tette. Csak így tudott elaludni. Időnként elővette, sokáig bámulta majd arcához érintette. Ezekben az érintésekben mindig Esztit érezte, mintha Ő simogatta volna. Eszti évekkel ezelőtt elment. A teremtő akarat óhajtotta így és ki tudja, hogy miért. Kiszámíthatatlanok lettek a napok és a holnapok. Számára nem volt, nem maradt olyan ígéret, ami beteljesedhetett volna. Csak a tudományos és természetfilozófiával vegyített kérdések, témakörök szakították ki időnként a szorosan ölelő szürkületből. Valami egyszerű, de nem megválaszolható kérdés azért időnként felmerült benne.

„Miért páratlan ez a kesztyű? Hol van a párja? Hiszen mindig óvta, figyelmesen őrizte. Talán Eszti akarhatta így, hogy legyen páratlan, mint ahogyan páratlanul maradtam én is?”

Valami misztikum lebegte át az egészet.

„Igen, Eszti akarhatta így, hogy sose feledhessem el.”

Rabja lett ennek a gondolatnak. Mindent meg lehet tenni, a sorsfordító eseményeket el lehet engedni, de az emlékektől sosem lehet megszabadulni. Céltalanul lebegett a társadalmi vákuumban. Úgy, mint barátai, kollegái, embertársai, akik személyes élmények hiányában a semmi savanyú silójával tömték meg napról napra létezésük üres bendőjét. Aztán elkezdett valamit homályosan akarni. Stephen Hawking egyik mondása ötlött fel benne: „Ne a lábadat, hanem a csillagokat nézd. Próbáld megérteni, amit látsz, és elgondolkodni azon, miért létezik a mindenség.” „Légy kíváncsi!” Egyfajta kíváncsiság fogta el. Megpróbált csillagokat párosítani. Próbált társat keresni minden látható égitestnek. A szikrázó éjszakai égboltozat látványa megnyugtatta ugyan, de a párosítás nem jött össze. Hiába, a végtelen világegyetem saját sorsát, konstellációit maga dönti el. Ha égen nem lehet társítás, talán a földi minireálban lehetséges az. Beregisztrált egy társkereső oldalra. Sajnos rögtön az elején hibázott. A kit keresek rovatba férfit jelölt meg, mint utólag kiderült. Jöttek is az azonos neműek jelentkezései, érdeklődései. Először nem tudta mi tévő legyen. Hetero lévén inkább együttérzés, mint kívánalom vett rajta erőt. Aztán tévedését észlelve újabb bejelölés után jöhettek már a nők is. Középkorú lévén korban hasonlók ismeretségét kereste. Jöttek az állfotók, hamis és elferdített, de leginkább önfényező szövegek. Végül egy elefánton lovagló hindu nő tetszett meg neki. Nem is annyira a nő, inkább az elefánt volt az, ami a figyelmét felkeltette. Mint kiderült, az oldalt egy Ukrajnában élő 80 év feletti özvegy tette közzé. Utólag örült annak, hogy az elefánt iránt táplált inkább szimpátiát. Sem az égen, sem a földön nem jött össze a párosítás. Maradt minden úgy, ahogy volt. A kesztyű is páratlan maradt. A próbálkozások után mégis kezdett magában fölfedni valami többletet. Rájött, hogy az egyedi a nagyobb és kirívó dolgok általában páratlanok. Egy páratlan szépség, egy páratlan felfedezés, páratlan titok vagy élmény stb. A társadalmi vákuum szorításában érezte, hogy az elmúlt években, Eszti hiánya táplálta és vezette egy kiismerhetetlen ösvényen. Talán magára talált. „Légy kíváncsi!”, ahogy Stephen Hawking gondolatai súgtak agyában minduntalan. Úgy lett kíváncsi, hogy a nyugalom tágassága vette körül. A kesztyűt betette egy nehezen kihúzható fiókba. Leoltotta a lámpát, és lefeküdt annak bizonyosságával, hogy a dolgok rendje néha a páratlanság. A lakónegyed rengetegében alvók között valahogy mégis támadt egy álma, pedig nem szokott álmodni. Megálmodta az igazán egyedit. Mégpedig azt, hogy az öreg platánfa őszi levélesőjében a kesztyű megtalálta a párját.