Istenes versek
(Fordította Ircsik Vilmos)
AZ ÉLETEM KÖRT KÖRRE RÓVA ÉLEM
Az életem kört körre róva élem,
a tárgyakon át mind tovább.
Az utolsót megtenni csak remélem,
de megpróbálom legalább.
Isten körül keringek, tornya ódon,
keringek, telnek ezredévek,
még nem tudom: vihar vagyok vagy sólyom,
vagy egy hatalmas ének.
ADDIG TARTOTTAM
Addig tartottam, míg ölemben
fogyott el védőangyalom,
ő kicsi, én hatalmas lettem:
és én lettem az irgalom,
ő félve esdekelt helyettem.
Megkapta tőlem hát az egeket –
az elhagyott földért cserébe,
én élni tanultam, ő lebegett,
és megismertük egymást végre…
Mióta többé nincsen gondja rám,
a szárnyait szélesre tárva
hasít a csillag-némaságba –
mert a kezem magányos éjszakán
reszketve nem kutat utána –
mióta többé nincsen gondja rám.
MIHEZ FOGSZ, ISTENEM, HA MEGHALOK?
Kancsód vagyok (ha összetörnék?)
Borod vagyok (ha megromolnék?)
Nem is lennél, ha én se volnék.
Én adok munkát, én ruházlak,
énnélkülem oda a házad,
hol meleg, meghitt szók dicsérnek.
Fáradt lábad amiben lépked,
engem tudsz sarud bársonyának.
Köpenyed nélkülem elenged.
Tekinteted majd nem találja
az arcomat, mely puha párna,
csak kutat hosszasan utána
míg aztán végül napnyugtára
ölébe fekszik más köveknek.
Mihez fogsz, Uram, nemsokára?
MÁRIA-SZOBOR A MEZŐN
Szeretem a mezőkön elfeledve,
csüggedten várakozó Máriát,
a lányt magányos kúthoz lépegetve,
aranyló hajjal, benne egy virág.
És a fiút, ha felkiált a naphoz,
és nagyra nőve csillagokba lát,
és minden nappalt is, nekem ha dalt hoz,
és minden kivirágzó éjszakát.
HULLIK A MESSZI LOMB
Hullik a messzi lomb vigasztalan,
nemet mondó eséssel, mintha csak
távol hervadó égi kertből hullana.
És hull a föld a csillagokból éjszaka,
le a magányba hullik súlyosan.
Hullunk mi is, mi mind. Lehull e kéz itt.
És nézd csak meg a többit: nem tudunk mást.
De van Valaki, aki ezt a hullást
jó és szelíd kezében tartja végig.
