(Könyvvers – a szerző és cím nem publikálható)

A mosdóban találkoztunk feszültséggel telt belek,
te és én — címszereplők a semmiben.
Dedikáláskor dideregtél, csendesen szóltál:
Egy színtéren játszunk, a könyvek manézsán,
bohóc az író, mosolyog, épp cigánykereket nem hány.

Szívesen küldenék elismerő füstjeleket versemmel most neked,
ha meritokrata is vagyok, olvastam a bibliát,
de hinni nem tudok.
A semmi élt a kötetbemutatódon,
legszívesebben ott hagytam volna;
nem miattad, nem a verseid miatt,
hanem mert kígyózott az üresség,
és csápjaival körbetekert a szégyen
még hazafelé a taxiban is.

És Te zötyöghettél a vonaton,
könyvisten hitedtől felkavarodott a gyomrod?

Szívesen sugallnám neked a távolból
(a szeretet ellen nincs füldugó),
halld meg, mégis, és ismételd:
A mindenséggel mérem magam:
Magamnak és magamban élek.

Szél fújt ide, jóképű költő és veled a kisfiút?
Sugárzott belőled a félelemfeeling, a fáradt bátortalanság,
a sehovasetartozás.
És lásd, üres is volt a nézőtér.
Véresre harapta számat a csodálkozás:
ez volt a cirkusz a könyvtárban, a kultúra mutatványa.

Igen, igen,
a fájdalmat ingyen adják, és az élet
artistákká változtat minket.
Agyunkban szavak szaltóznak,
betűkkel zsonglőrködnek, lógnak mondatkötélen.
Adunk valamit a mának, mi költők
vagy csak ki hatalomkalóz.
Gyomruk pénzért korog,
folyamatosan feleszik a honoráriumunkat is,
mert szemeik előtt a Seychelle-szigetek,
űrutazások lebegnek, mint a nyugattól tanuló,
cintányérozó újgazdagoknak.
Kenyérgalacsinjaikat a hithalaknak dobják,
náluk meg szaporodnak a pénzikrák.

Olvasom a verseid itthon is, ki még úton lehetsz,
és az asztalon betűcseppek, szótavak,
mondatfolyamok jelennek meg.
Benned új élet született,
amikor verses elbeszéléseid írtad,
de csak csillagképek szaporodtak ágyadban,
mert a fájdalom burukkolt szívedben,
az enyémben is, amikor beszívtam a megcsalt
könyved költeményeit.
A bemutatón nem ültek a székeken a teremben,
csak ketten
velünk szemben,
a plüss pora nem szállhatott rá diszkréten
a polcokon ágaskodó lexikonokra;
csak egy elhagyott ruhadarab kereste társát.

Hirtelen felálltál az asztaltól,
a zakód kabáttá változott,
csillogó burokfényben tűnt el a beszélgetőtárs, én
és kirepültünk a nyitva felejtett ablakon az ég felé.
Az esőben csillagok hulltak körénk,
láttam magam rajtad kamaszlányként,
te hajam copfba fontad,
majd lábainkat, kezeinket velük összecsomóztad:
No bargaining, let’s be happy!

Puff neki,
hirtelen a betontól kaptuk a csókokat,
a pocsolya meg helyettünk könnyezett.

Reggel várt a fodrász, meglepődött kérésemen.
Kopaszon talán a tükörképemtől megijedek, mondtam,
ráadásul nem nőnek ki fejemből elvetemült kultúrmutatvány-ötletek.