A kékszakállú és a mandarin
bakelitjeit cserélem, s a hin-
taágyban fekve némán élvezem,
a hangokat a régi lemezen,
a hangokat, a zord akkordokat:
látom, hogy Béla meg-meglátogat,
jön vele Ditta, arca száz titok,
s azt hiszem, testem gerjedezni fog,
hisz karja ifjú, húsa friss, meleg,
illatfelhőt von vén fejem felett,
s mikor az ócska zongorámhoz ül,
megmozdul valami itt legbelül,
s érzem, forróság önt el ennyi szép-
ség láttán: ujja fürgén, futva lép
billentyűkről billentyűkre, s nekem
ágaskodik öreg szervezetem,
hogy lássam őt, ki ifjú, húsa friss,
ki harmónia, mámor: múzsa is!
Szeretnék én is játszani vele
vad négykezest, hogy sikoltson bele…
Allegro, rajta! Rettentő zene:
lüktessen teste őrült üteme,
de nem lehet! Tudom, mert Béla már
siet haza, szép hófehér madár,
ki felröptette Dittát, óh, pedig
én tudnék vele szállni reggelig,
én, én, a felhők fölé, magasan,
ahol a napnak sugárzása van,
s vakító fénye: forró láva, tűz,
ami megremegő öléhez űz,
vibráló vágyam vérző kankalin,
sikolt a lélek, mint a mandarin,
csodálatos, ahogy a hangszeren
száguld keze. Megfognám. Nem merem,
mert Béla indul, szállongó ezüst
haja lebeg után, mint a füst,
magával húzza őt. Jaj, ég veled,
te szikrázó, forrongó képzelet!
S míg révedek a múltba, ifjú álmú,
nők sikolyáért élő kékszakállú
rémes alakja rémlik fel nekem,
s űz dideregve torz tréfát velem…
Lejárt a lemez. Béla messze már,
és engem meg ólombörtöne vár
a vénségnek. Ám sejtjeimbe itta
magát Bartókné, szép Pásztori Ditta.

Hármas oltár

I.
Anyám szemében összetört a fény.
Ezer darabra hullott szét a múlt.
Kopott foteljében csak üldögélt.
Reggel volt, s folytonosan alkonyult.

Rám nézett; pupillája szétszakadt.
Alázuhant a hajdan büszke váll.
Már nyelni sem volt képes. Néma váz.
Sejtjei közt matatott a halál.

II.
Köszönöm, lásd, az éveket,
a csúnyákat, s a szépeket,
a boldogot, s boldogtalant,
a számosat, s a számtalant.

Köszönöm, hogy itt vagy velem,
s hogy itt van még a szerelem:
egy érintésnyi régi-régi
láng újra izzik, és az égi

fények lobognak föl szemedben.
Sohase szebben. Sose szebben!

III.
Mit tőle kaptam, te viszed tovább.
Arcod ívében őt is egyre látom.
Térdig érő, színes selyemruhában
egy ifjú nő lépked ott fenn a gáton:

a rojtos szegélyű fotó megőrzi.
Még én sem élek ekkor. Hetven éve.
Ha tudná, hogy tebenned folytatódik…
Átöleli sugárzó fényü kéve.

Szendrey Júlia: Augusztus végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látom amottan a téli világot.
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a láng heve éget,
Még benne merész ajakad szava száll;
De íme, az egykori szép feleséged
Lassan megemészti a szörnyü halál.

Elhull a virág, ahogy írtad, a versben.
Lehullok a földre, kicsinyke madár.
A rák lyukacsosra kirágja a testem –
Rám már csak a jéghideg éjszaka vár.
Óh, mondd, tetemed hova tűnt el a harcban?
Hol nyelt el a szent anyaföld? Hol a sír?
Látod, csupa jég, csupa hó ma az arcom.
A lelkem erőtlenül, egymaga sír.

Eldobtam, igen, el, az özvegyi fátyolt.
Lásd, büntet is érte keményen az ég.
Hisz hittem az álnok igéknek. Elég volt!
Szememben a szégyen alázata ég.
Óh, Sándorom! Óh, hova tűnt, hova, Koltó
Emléke, a drága, a szép, hova lett?
Számomra maradsz te a férj, meg a költő,
Kit Júlia, hidd el, örökre szeret!