Születésnapi beszélgetés Vári Fábián László költővel
Kárpátalja szülöttje, Vári Fábián László, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, az MMA Irodalmi Tagozatának leköszönő vezetője 75. születésnapját ünnepli március 16-án. Számos rangos elismerés birtokosa. Olyan ikonikus versek jelzik a pályáját, mint az Ady alkonya, Útban Törökország felé, Jég és korbács, Te magasba menekült, Mítosztöredék… Prózája is egyedi – bizonyítják ezt életrajzi regényei, a Tábori posta és a Vásártér. Születésnapja alkalmából ellátogattunk Nyíregyházára és meggyőződtünk róla, hogy belakta ezt a várost. „Immár kész a leltár…”
– A 75 év szép kort jelöl, jelentős mérföldkő az ember életében. Kovács Vilmos, aki sok pályakezdő kortársának volt példaképe Kárpátalján, meghatározta az Ön pályakezdését is. Át tudták-e adni az ő szellemi örökségét a most felnövő nemzedéknek?
– Az irodalomtörténészek szerint gazdag, múltbeli hagyományai ellenére az új Kárpátalja magyar irodalma nagyjából a XX. század közepén kezdett kibontakozni. Születésére és fejlődésére erőteljesen rányomta bélyegét a régió újkeletű geopolitikai determináltsága. 1951-ben jelent meg Ungváron az első magyar nyelvű szépirodalmi kiadvány, Balla László Zengj hangosabban! című, korszaknyitónak is nevezhető, azonban a sztálini sémáktól és sztereotípiáktól erősen harsány verseskötete. Ezt kell tehát origónak tekintenünk, de valami furcsa, kapcsolt „termékként” ebben az évben kellett világra jönnöm nekem is. Így vagyunk most a kárpátaljai magyar irodalommal egyetemben hetvenöt évesek. Ugyanakkor a Zengj hangosabban! című kötet versei engem nem tudtak elbűvölni, ellenben Kovács Vilmos, a másik, ám valóban említésre méltó költő versei mellett hosszú időre leragadtam, akárcsak pályakezdő társaim valamennyien. Ha csak egyetlen versére is – a Verecke címűre –, a rokonszenv okára is választ kapunk. Legjobbnak, legigazabbnak tartott barátom, a néhai S. Benedek András ezt a művet „a kárpátaljai magyarság túléléséhez szükséges – megtalált – varázsszövegnek” nevezte. Csöppet sem túlzó ez a minősítés. Ez a vers mindmáig Kovács Vilmos költészetének eszenciája, öröksége pedig a fiatalabb kárpátaljai írónemzedék számára is büszkén vállalható emberi és esztétikai magatartás. Furcsa is lenne, ha fiataljaink szakmai szervezete, a Marcsák Gergely által irányított Irodalmi Társaság nem Kovács Vilmos nevét viselné!
– A Kossuth-díj olyan állami elismerés, amit méltán nevezhetünk az életmű koronájának. Elismerései közül melyik az a másik kettő, amelyek szívének kedvesek?
– 1983-ban, még bőven a szocializmus idején kaptam az első elismerést, a Kilencek díját.A díjalapító költőcsoport, akiket ekkor részben már személyesen ismertem és költészetüket szerettem, ezt a díjat olyan pályakezdők ösztönzésére hozták létre, akiknek irodalmi útja hozzájuk hasonlóan, nehezen indult. Ettől kezdve – ha ritkábban is –, de sorra megtaláltak a nekem szánt elismerések, bár első verskötetem csak 1991-ben, negyvenéves koromban jelent meg Ungváron. A könnyebb, gyorsabb siker érdekében állhattam volna más világnézet szolgálatába, írhattam volna másként, más témákról, ehhez azonban köpönyeget kellett volna fordítanom, vagyis önmagamat kellett volna megtagadnom. Az én vers-vallomásaimat a rendszerváltozást követően sem szívesen rakták kirakatba a hatalom kultúra-felelősei, az olvasói visszajelzések azonban kárpótoltak minden nem kívánt elismerésért. A József Attila-díj (2003) valóban fontos volt szakmai továbblépésemhez, majd mindjárt utána, 2004-ben érkezett a Balassi Bálint-emlékkard. Ennek kimondottan örültem – ma is valóban hozzám illő díjnak tartom, de a többi közül kiemelni ezeket nem tartanám etikusnak. Hisz minden egyes díjnak megvan a maga szépsége, irányultsága, s az átadás körülményei más-más közönséggel, sajátos hangulatukkal emlékezetesek. Melyik kettőt hát a kilenc, illetve a húsz közül? – tehetnénk fel a drámai kérdést Jókaival, de ezzel csak egy zsákutca bejáratához érnénk, mert mindegyik gyermek, mindegyik díj egyaránt kedves.
– A kortárs irodalom olyan képviselője lett, akinek a verseit sokan éneklik a magyar nyelvterületen, sőt meglévő dallamra is ír olykor verseket. Mennyire tudatos a zeneiség a költészetében?
– Ebben a tekintetben viszonylag jól állok. 1981-ben a Gyulai Várszínház lírafesztiválján már elhangzott egy megzenésített versem, aztán 1987-ben Dinnyés Józseffel hozott össze a sorsom, aki több versemnek lett zenei nevelőatyja. A kérdés alaposabb megközelítéséhez Balassi Bálintot hozom fel példának. Az ő munkássága kiválóan szemlélteti, hogy a versek többsége már meglévő dallamokra íródott, de van rá példa, hogy a vers és dallam párhuzamosan, egymást alakítva születik. Ennek egyszerű, technikai magyarázata van. Aki gyakorolta, tudja, hogy a dallam ösztönös követése által szinte maguktól jönnek a verssorok, s ez a kettős hatás az olvasót is magával képes ragadni. Én ajánlani tudnám minden szabadversíró pályatársamnak ennek a fegyelemtartó technikának a kipróbálását, akár a rímek nélkülözésével is. Megjegyzem, persze, hogy a nem elcsépelt, jól választott rímek és asszonáncok mindig a vers ékességei lesznek. Végül a kérdésre, hogy tudatos-e nálam a dallamkövető verselés, azt válaszolom, hogy inkább ösztönös.
– A verses kötetek után két prózai kötettel is jelentkezett, a Tábori posta és a Vásártér című önéletrajzi regényekkel. Mi késztette arra, hogy a prózában is megmutassa magát? Ha jól tudom, egyik lengyelül, a másik angolul is megjelent.
– Manapság kevés az olyan író, aki csak egyetlen műfajban dolgozik. A formát igen gyakran a téma határozza meg. Például az önéletírás, az emlékezés szövegáradatai szinte azonnal szétvetnék a lírai keretet. Mivel az én életemben is elérkezett a mesélés ideje, magamnak is meg kellett ismernem, ki kellett próbálnom a prózanyelv természetét és működését. A Tábori postában az általam dicstelennek ítélt szovjet katonaéveim emlékeit dolgozom fel, a Vásártérben pedig, ha már az előzőben bele-belekaptama gyermekkor egy-egy epizódjába, nagyjából időrendbe szedve, szociográfiai háttérrel kínálom az olvasónak kora-gyermekkorom történeteit. A líra emelkedettségével szemben a próza mindig értelmezhetőbb, földönjáróbb, így más nyelvekre fordítása is sokkal egyszerűbb, szándék és anyagiak kérdése csupán. A Tábori posta lengyel nyelvű változatáról jöttek már visszajelzések, de az angol Vásártérről, amely viszonylag friss adaptáció, egyelőre még nincs visszhang.
– A berekfürdői írótábor visszatérő vendége már negyedszázada. Mit jelent az Ön számára a berekben Körmendi Lajos öröksége, az általa alapított írótábor?
– 2001 szeptemberében kaptam először meghívást az írótáborba. Megérkezvén nagyot néztem. Ha Körmendi Lajos hívását elfogadta Nagy Gáspár, Jókai Anna, Mezey Katalin és Oláh János, bizony, kivételesen jó helyre kerültem. Körmendi tudhatta, hogy az egybehívott hazai és a határon túli írók (Gálfalvi György, Ferenczes István, Fekete Vince) jótékony hatással lehetnek Berekfürdő és Karcag szellemi fejlődésére, s az áldott bereki víz hosszú időre képes megtartani, fürdő-polgárokká tenni a neves alkotókat. Lajos elképzeléseit az eltelt negyedszázad igazolta, Berekfürdő neve (immár antológia tanúskodik róla) bekerült az irodalomba. Az első alkalomról azonban még lenne emlékezni valóm. A derűs tábornyitást követően, kisasszony napjára szokatlanul hideg esők törtek a Berekre, az elköltözni még nem érkező sarjúfecskék dermedten potyogtak alá. De a java csak ezután következett. A negyedik napon, a füzesgyarmati japán múzeumból visszatérve elképedve hallottuk, hogy Amerikát terrortámadás érte, s a TV egyenesben közvetítette, mint lángolnak és omlanak össze New Yorkban a Világkereskedelmi Központ ikertornyai. Megváltozott a világ. Igazából ekkor, ezzel a rettentő eseménnyel kezdődött az új évezred, de megnyugvást hozott, hogy nem tört ki újabb világháború. Így sem volt könnyű napirendre térni a történtek fölött. Az idő teszi a dolgát jó és rossz értelemben is. A tábor nagy halottainak nevét az egyre szaporodó emlék- és sírkövek őrzik a fürdő területén és a temetőben egyaránt. Az alapítók őrző szellemekké lettek, de helyük nem maradhat betöltetlen. A berekfürdői írótábor új lakói tudják, milyen nagyszerű költő és publicista volt Körmendi Lajos, de hogy embernek is kiemelkedő volt, azt csak egykori pályatársai tudják igazán.
– Sokakat meglepett, amikor a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője lett. Idén március 4-én lejárt a „mandátuma” és nem is kívánta megújítani. Hogyan tekint vissza az elmúlt négy évre?
– Én nem készültem tagozatvezetőnek, de tagtársaim egy része felkért erre a felelősségteljes feladatra. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elfogadtam. Tagozatvezetői tevékenységem során alaposabban megismertem a tagozatot, s akit lehetett, igyekeztem bevonni a munkába. Az MMA-nak ugyanis működnie kell, s ez a működés az egyéni alkotómunka mellett a közösségi tevékenységről, a közönséggel való egészséges kapcsolatok helyreállításáról is szól. A fiatal tehetségek szakszerű támogatása érdekében számos minisztériumi kuratórium és bizottság meghívásának kell eleget tenni, a mandátumok lejártával pedig új tagokat delegálni, de a tagozat művészeti életének alkalmait (Élő folyóirat, Tavaszi és Őszi Irodalmi Gálák) is szervezni és működtetni kell, mégpedig egyre magasabb színvonalon. Örvendetes, hogy a közönséggel való találkozásaink a Pesti Vigadóban egyre nívósabbak és népszerűbbek, az irodalom pedig egyre biztosabb lépésekkel foglalja vissza jogos társadalmi tereit.
