Sz. Tóth Gyula – Életen túli (s)iratok, inkább jegyzetek

0
504

„A halál igazából a legnagyobb áldás az emberiségre nézvést. Az örökké élő emberek nemcsak akadályoznák és elkedvetlenítenék a fiatalokat, de nem volna elegendő ösztönzésük a kreativitásra.” (Adler Alfréd)

Maradandó távozások
Előzetesen

Ön/halálok. „Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!” Ez a gondolat nagyon bántotta Petőfit. Hogy milyen halál adatott meg neki, máig vitatkoznak rajta. Van, ki önkezével vet véget az életének. Kő András erről meditál egy öngyilkos akciója láttán. Eltérnek a vélemények: „az öngyilkosság becstelen halál, és csak a gyávának kiút. Nem arról szól, hogy miért akar valaki meghalni, hanem arról, hogy minek éljen tovább.” Így vélekednek a Lánchíd alján összeverődött tömegből egyesek. Mások hallgatnak összeszorult szívvel. Mennyire elszánt az öngyilkos? Ha nagyon elkeseredett az ember, minden őrültségre képes. Mások szerint a kétségbeesés csorbítja az elmét, ezért a félelem, s a vakmerőség lép a helyébe. Az öngyilkosságba menekült Juhász Gyula sorait mondhatná: „Nem volt rossz, sem jó, / csak ember, fáradt, / Várt, várt és nem lelt / Soha csodákat.”
És Márai Sándor? Az önhalált választotta. Nem volt becstelen, sem gyáva. Nagyon elszánt volt. Tudatos. Mint egész életében. Nem elkeseredésből tette, nem őrültségből. Tudta, mit tesz. Mint egész életében. Tudatos élet, tudatos halál. Ennyi elvárható a szellem emberétől, ha olyan magasból néz szembe a halállal. Pontosabban az élettel. Öregségére egyedül maradt. Vásárolt egy pisztolyt, lőgyakorlatokat vett, csak azért, hogy megtanuljon bánni a fegyverrel. A pisztolyt a fiókba tette, egy golyó volt a tárban. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. 89 éves volt. Ezt írta a Füves Könyvben önmagáról: „… A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
(Tanári notesz 13., Fénylesen, 2018. szeptember 14.)

És egy költőtárs, noha korábban megfogalmazva, megerősíti, továbbviszi:

Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi 1936-ban, súlyos szenvedések után, tüdőgyulladásban halt meg. 51 éves volt.

Majakovszkij 37 évesen öngyilkos lett. Ezt írta búcsúlevelében: „Halálomért senkit se okoljanak, és kérem, hagyják a pletykákat. A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette.”

Kitekintőn

Mert milyen furcsa is az élet. Arról nem tehetünk, hogy megszülettünk. Az életet kaptuk. Hogy hogyan éljük meg, arról már tehetünk. Mert az élet többféle. Ki-ki hogy látja, nagy az irodalma ennek, írásban, zenében, képzőművészetben. Attól függ. Lermontov éppen korunk hősét formálja. És teszi ezt romantikustól „meglepően higgadtan”, szempontokat is ad az életfelfogásra vonatkozóan: ha hideg szemmel belenézel, (az élet) suta, ostoba tréfa: „Bú nyom s unalom” (И скучнo и гpуcтнo): „Lázad, lobogásod előbb vagy utóbb elenyész, / Kihűti a józan ítélet. / S ha bölcs a szemed s hüvösen, hidegen belenéz: / Nem más, suta, ostoba tréfa az élet.” (1840) ford. ÁPRILY Lajos = Mihail Lermontov versei, szerk. PÓR Judit, Bp., Európa Könyvkiadó, 1980, 153. (Én ezt már korábbról, egyetemi tanulmányaim során ismertem, évkihagyásom fontos olvasmányai közé tartozott: Klasszikus orosz költők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.)

Hát, van benne valami. És kell hozzá szerencse – szerencse az élet, mondja a természettudományos orvos. És megannyi segítő kéz. Életünk során hány és hány ember segített bennünket! Még az sem kell, hogy nagy gesztusok legyenek, rengeteg terelgető, magától értetődő emberi tettek igazítanak el, lendítenek tovább utunkon. Sorolhatnánk a feledett, csendben mozgó emberintézőket, életünk szerény háttérszereplőit.

Kaland az élet, szokták mondani. Azok is, akik könnyedén, netán felelőtlenül veszik, vagy mások, akik a sikertelenséget magyarázzák ekként. Az én értelmezésemben: ’Aventure’ a XIII. századi francia regény kulcsfogalma, csoda és vállalás. (PÁLFY Miklós, Regényhősök, archétípusok = Tíz tanulmány, Grimm Kiadó, 2009.)

„Írni és olvasni. Baudelaire-nek volt igaza: az élet hosszú távlataiban a munka még mindig inkább szórakoztató, mint a szórakozás.” (Márai Sándor)

„Écrire et lire. Baudelaire a eu raison: dans les longues perspectives de la vie, le travail est encore plus divertissant que le divertissement.” (MÁRAI Sándor, écrivain)

Realistán

Lehet dalban elbeszélni: Mi muzsikus lelkek mi bohém fiuk… az élettől semmit se várunk… csak hangulat minden minálunk… Zerkovitz Béla zenéje. Tudom, zenéltem is, hivatásosan, üzleti zenész voltam, azaz szórakoztattam. És táncoltam, verseltem, a muzsika, a magyar és a francia sanzonok derítettek. És volt irodalom, kutatás, írás, tanulás, a többi pedagógia…
Hogy mindezt megélhettem, köszönhetem a szülői háznak. Az anyai ágon iparos, apai ágon földműves nagyszülőktől jó példákat láttam. Szüleim a kor lehetőségei szerint keresték a boldogulást, a két fiúval gondosan törődtek, engedtek bennünket játszani. Sokféle tevékenységbe belekóstoltam, az élmények hasznos tapasztalatokat jelentettek a későbbi évekre.
Súlyos betegségből mentett ki az ötvenes években Pécsen Pilaszanovich Imre, a fiatal, tudását folyamatosan bővítő orvos. Szerencsém is volt. Anyám imádkozott Kaszap Istvánhoz, a nagy szenvedések nyomán, fiatalon meghalt jezsuita paphoz, talán ez is segített. Gyerekoromban ministrálással igyekeztem meghálálni, a Fennvaló gondviselésében később is bíztam. De magam is igyekeztem tenni. Ebben néhány példaértékű ember motivált erősen. Amit elértem, Mari nélkül nem ment volna, hűséges, szerető és megértő társam volt. Cili lányunk szép családja is örömmel tölt el.
No, ennyit. Sírni nem szabad. Úton voltam, harmóniát keresve, belül és a természettel. Törekedtem tudatosságra, a véletlenek sem kerültek el. Voltak melléütések, eltévedések. Segítségek. Sikerült visszatalálni a főutakra. Tevékenységeim közül talán akadtak hasznosak is, még értelmesek is olykor, számomra volt értelme a változatos utazásnak.
Síromról nem lopnak majd virágot, hamvaim szerteszállnak a l/ég/térben. A szoba, ahol dolgozni szoktam, őrzi a maradványokat: egy sarok, tárgyak, bennük képek, írások. Dokumentálva vagyok. Vagy beleolvas néha, akit érdekel, vagy nem. Ezeket kerülgetni lehet, megkerülni nem.

Kaszap István halálos ágyán ezzel az üzenettel búcsúzott szüleitől:
„Isten veletek
Odafönn találkozunk
Ne sírjatok
Mennyei születésnap ez.
A jó Isten áldjon meg benneteket!”

Hozzáteszem: Ne halottak napján gondoljatok rám, a születésnapomon koccintsatok derűs lélekkel! Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy… Még az is meglehet, hogy Sárközi Laci barátom az égi kávéház teraszán halk zongorafutamokkal fogad: Csak átutazó vagyok itt a földön… (A szerzők is ismerősek: Horváth Jenő, szöveg és Seress Rezső, zene.)

(Dr. Sz. Tóth Gyula, a Szigetvár – Budapest vonalon, tágító kitérővel, serkentő állomásokkal. 2019. június 23.)

Utóirat: A váratlanul beállt fertőző betegségemből sikeres gyógykezelés után meggyógyultam. Az egyéves felülvizsgálati szakasz 4. vizsgálatán vagyok túl, a vérkép jó. Szerencsém van, mások csodának nevezik. Ám a betegség természetéből tudható, hogy lesznek visszatérő tünetek, amelyek folyamatos kezelést igényelnek. Talán a Jóisten hagyott némi időt néhány feladat elvégzésre. A korábban leírtakat ma is tartom.

(2022. június 23.)