varázsló koromban öt platánfát ültettem erőt adókat. magritte pipájának láttad az egyik ágát fantázia ahogy a görög mondja filia képzelet ezer éve ismerlek már
söpörd félre a földet a lábad alól idd a komló teádat bódító
hallgasd a mesém gomolygó ködökről poros esőt mosó szeretkezésekről
vizes testünk erdő illatáról az avarról ahol nem jövünk zavarba
fekete szempilláid alá kék színű fényeket varázsolok amikor – rádfordultam akkor láttam –
– a szakadt farmer foltozott emlékét-
be nem fejezett mondatok levegőben maradt madártej habok fehérek puhák mazsolák
kuncogó tyndall felhők, hosszúlábú hajnalok eső áztatta értő válaszok ajkakkal sebzett barázdák
felhők tejutak táncosok minden millió évben egyszer fordulnak meg egymás körül valami
lassú valcer zenéjére
és a rácsodálkozó nézi teremtményét a káoszt pörgeti egymásnak hajtja csillagködeit a
tejutat ami én és az andromédát mi te mégis ismeretlen pogány tejutak pislákolására vágysz élettelen kő a föld nem hiszed kék pillájú hogy a tér tágul neked tágul barlangok
egymásba fordulásunk ismeretlen csillagködök gaia sebei istenek vizei – egy fa egy virág a fű a nap az este mi éjszakába fordul ekkor mesélj a plejádokról szeress nem baj ha a kávé kihűl
egymásba fordulva agapé
átható ahogy nézel nem hittelek magaménak
– a kő és a meztelen lélek –