Pósa Zoltán – Önreflexiók

0
505

Részlet és első közlés Pósa Zoltán készülő Önreflexiók című önéletrajzi regényéből, melynek megírását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) ösztöndíja tette lehetővé

Kisiskolás koromról
A MEGTORLÁS HATÁSAI A HÉTKÖZNAPOK VILÁGÁBAN
Felső tagozatos emlékeim folytatása az idillek után a kínokkal


Feleségem, Barna Márti szerint azért fontos, hogy nem hagytam ki naplóregényemből sem az 1956-63-ig tartó véres megtorlás és az általános iskolákba is begyűrűző kulákgyerekverés, reakciós csemeték megalázása mottójú fejezetet, mert ezt a tempót a tanárok is átvették, s elkezdték szabályosan üldözni, kínozni az 56-osok gyerekeit. Ilyen volt még alsó tagozatban a mi Maróthy György Tanítóképző intézetünkben a nagypofájú, egyszerre nacionalista és kommunista, álnépies Vadász Imre, aki gerinces szabolcsi magyar gyerekként verte a mellét, de a szónak fizikai értelmében is, ütötte-verte az 56-os csemetéket, engem, Mensáros Pétert, lányokat is ütlegelt, hacsak nem funkcicsemeték voltak, s bennünket Adamóczky Andrással, a Nyilas indulót megkomponáló Adamóczky Béla bácsi fiával szabályosan kínzott, pedig Béla bácsira a nyilasok pisztolyt fogtak rá, s agyonlövetéssel fenyegették, ha nem írja meg a Szálasi marsot. Akárhogy is történt: mégis, mi köze ehhez a fiának? A Kádár kor hazug propagandája azt hirdette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Magyarán: csak azokról az emberekről szállt le a hatalom, kik vagy beléptek az MDP-ből MSZMP-re átkeresztelt pártba, a munkásőrségbe, vagy pedig besúgók lettek.
A mi kis életünkben a képmutatás úgy valósult meg, hogy már a megtorlás korszakában ömlött a sajtóból és Kádár János baggadozóan álegyszerű népi bolsevista beszédeiből az, hogy „a személyi kultusz túlkapásait legyőzve immár eljutottunk odáig, hogy szegények vagyunk bár, de jól élünk. Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Én köszönhetően olvasmányaimnak és a jó nagyszülői, szülői nevelésnek, tudtam, hogy ez mekkora hazugság. Arra törekedtem, hogy tanuljak jól, megfogadva nagyapám tanítását: „tanulj, mert csak ennek veszed hasznát. Ez az egyetlen dolog, amit a kommunisták sem vehetnek el tőled. S egyelőre hallgass, mert, ha fejjel mész a falnak, betörik. mert a fal az erősebb. Várj, mert Isten megsegít”.
Immár a felső tagozatos éveimre átevezve, persze, mindenkinek vannak olyan korszakai, amikor menekülne a valódi sorsa elől, s szeretne más, átlagos ember lenni. Nálam ez ötödiktől hatodikig abban nyilvánult meg, hogy mivel jelest kaptam fizikából is, kémiából is, hirdetni kezdtem, hogy fizikus leszek. Úgy is hívtak az osztálytársaim: KUSS-FIZIKUS.
Ötödiktől hatodikos koromig tűrtem az erősgyerekek, az utcakölykök, a komcsi és proliszülők gyerekeinek terrorját, a megalázó veréseket, megpróbáltam helyt állni. olykor sikerrel. Sajnos, a Péterfia Általános Iskola már nem csak elvileg, hanem gyakorlati értelemben is kezdett leválni a befogadó épület, a Református Gimnázium szellemiségéről. Osztályfőnökünk, Nagy Sándor megpróbált ennek ellenállni, s elindította az iskolában az úgynevezett brigádmozgalmat. Őrsök helyett társadalmi munkákat végző brigádok alakultak az osztályunkban. S a brigádélet tíz pontját is leíratta velünk, ami szó szerint megegyezett a keresztény cserkészélet törvényeivel, valószínűleg annyira megszállottjává vált a burkolt kommunizmus- és úttörőellenességnek, hogy a konkrét, keresztény vallási utalásokat is elfelejtette kiszedni a szabályzatból.
Valószínűleg valamelyik bolsevik szülő, azt gyanítottam, egy hivatásos katonatiszt jelentette föl, mert egyszer csak közölték velünk, hogy Nagy Sándor tanár urat kiemelte a tanács és az Új Bokréta nevű irodalmi társaság függetlenített igazgatójává nevezték ki. Anyám jó viszonyban volt az igazgatóinkkal, Balogh Józseffel és helyettesével, az ex ludovikás tiszt Hetey Sándorral, kik elárulták neki, hogy ha ők nem állnak ki mellette, Nagy Sanyit letartóztatják rendszerellenes propagandáért. S kérték, nagyon vigyázzunk az utódjával, mert elég nagy kommunista. Ezt az alakot aztán mégis sikerült elhárítaniuk, így az eredetileg tervezett magaselvtárs-rokon helyett egy kissé kövérkés, gyanakvó, enyhébben vonalas tanárnőt, Babicsnét, egy középerős kommunista kultúrfunkci feleségét ültettek Nagy Sanyi helyére. Ám ezután villámgyorsan eltüntették a két exrefis igazgatót. Hetey Sanyi bácsit nyugdíjaztatták, Balogh Jóskát pedig a tanács oktatási osztályára buktatták fölfelé.
Nagy Sándort igazából az érdes, kemény modora miatt nem nagyon szerettem. Nyika, ahogy becéztük, a kor tanári divatját követve ütötte-verte a rosszfiúkat, ebben nem volt különbség kommunista és reakciós pedagógus között. S bár bennünket, jól tanuló úrigyerekeket nem bántott, sőt, a kemény fizikai fegyelmezés terrorjával védett engem is a proligyerekek terrorjától, mégis nyomasztónak éreztem, hogy az 1956-os forradalmat büntető megtorlás korszaknak már-már emblémája volt az örökös püfölködés, verekedés, agyonverés, az erősek terrorja, az Izaiás könyvében emlegetett párducok rémuralma a gödölyék fölött. Tanárok ütlegelnek nagyfiúkat, iskolarémei eminenseket, nagyfiúk kisfiúkat, a hatóságok meg mindenkit, korra, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Az ávósoknak, akiket 1957 óta először pufajkásoknak, aztán karhatalmistáknak, 1963 óta munkásőröknek hívnak, továbbra is mindent szabad. Ők bárkit bármikor megverhetnek, s megölhetnek, mint ahogy az a tömbszerű rendőrtörpe tette azzal a szakállas férfival a Bika szálló tövében, Galgóczy Zsuzsiék udvarán.
Sajnos, Balogh József, Hetey Sándor és Nagy Sándor távozásával az osztály rosszfiúi megérezték, hogy kiestem az iskolavezetés kegyeiből. Felső tagozatos „pajtásaim” ugyanúgy elkezdenek másként viselkedni velem, mint Bajmócziék és Radosék az ötvenes években anyám válása, alias a kommunista újságíró apa kirúgása után. Ternyei Bandi bácsit, a kiváló és népszerű énektanárunkat nevezték ki direktornak, aki ugyan nagyon kedvelt engem, de a helyettese egy hisztériás földrajz biológia szakos tanárnő, bizonyos Bokor Ferencné lett, aki zsigerből utálta a hozzám hasonló tűzeleven úrigyerekeket. Ez vicedirektornő engem egyszer, amikor labdával betörtem az egyik folyosóablakot, begurulva nyílt színen ütött, vert, s pofozott, ahol csak ért, s azt nyivákolta, hogy egy deklasszált és degenerált kölyök vagyok. S ez a brutalitás immár követendő mintát adott az osztály egyre szaporodó komisz, kegyetlen prolikölykeinek, s elkezdődött módszeres kínzásaim újabb kálváriája. Osztályunkba járt egy iszonyúan agresszív, bivalyerős, rosszul tanuló vad fiú, bizonyos Suszter István, ki hetente kihívott bunyómeccsre, s öt-hat kilós súlytöbbletét is kihasználva jobbára pacallá vert. S azt állította, a javamat akarja, mert tudja, hogy belőlem jó bunyóst lehetne nevelni, mert szívós vagyok, akkor sem sírok, ha félhülyére és tűzvörösre kalapáltak. Példáját követték a hasonló ifjú szadisták, s mindegyik kipécézett egy-egy jó tanulót, úgynevezett strébert, s néha mar-már naponta is ellazsankoltak bennünket. S az a döbbenet, hogy hasonlóképpen a többi, mások által kínzott gyerekhez, azért nem szóltam senkinek, s nem kértem segítséget sem a tanáraimtól sem a szüleimtől, mert én szégyelltem magam. Próbáltam erősödni, vívóórára, birkózó edzésre kezdtem járni. Egy ízben még boxolni is akartam, de szerencsére, a tornatanárom, ifjabb Pálnagy Balázs festőművész behívott a szertárba, s elmondta, hogy aki olyan remek fogalmazásokat ír, mit én, az ne legyen se bunyós, se fizikus. „Neked humán gimnáziumba kell járnod, mert irodalmár leszel. Tanulj az én rossz sorsomból is. Nagyon megbántam még azt is, hogy nem a Képzőművészeti Akadémiára mentem, pedig fölvettek. Anyám beszélt rá, hogy szerezzek előbb civil tanári diplomát, nehogy úgy járjak, mint az édesapám, idősebb Pálnagy Balázs, ki komoly tehetség, vérbeli festőművész, ám csak a vidéki másodvonal szintjét érte el, s alig ismerik. Nincs nyomasztóbb dolog, mint nem igazán nagy, főleg úgynevezett provinciális, helyiérdekű művésznek lenni. Sajnos, hittem neki, pedig az az igazság, hogy az embernek akkor is a számára kijelölt sorsvonalat kell követnie, ha nem lesz kiemelkedő az adott területen. Mire befejeztem a nyíregyházi tanárképzőt, ugye jött a házasság, a család, a festőakadémia tovatűnt álom maradt, az alkotás a hobbi szintjére süllyedt. Általános iskolai rajz és tornatanár lettem. akinek néha vannak jó kiállításai, mert nem mertem magam vállalni. Te ne bújj el a saját valódi sorsod kihívásai elől. ”
Lassan kétéves kínzásom odáig fajult, hogy ez a bizonyos Suszter István egy reggel, minden ok nélkül, mintegy köszönés gyanánt vonalzóval odavágott a szemem fölé, s össze kellett varrni a fölszakadt bőrt. Tragikus egybeesésként ekkor, hatodikos korunkban terjedt el Magyarországon, hogy egy rosszul beadott feketehimlő elleni, még a hazájában kapott védőoltás gyógyuló sebhelyét a Gellért Szálló egyik délamerikai vendége félállomban elvakarta, s ettől súlyos vakcinális fertőzést kapott. Ezt a magyar egészségügyi hatóságok rosszul diagnosztizálták, s kinyilatkoztatták, hogy feketehimlőjárvány van, s elrendelték, hogy mindenki kapja meg azt a korszerűtlen hazai vakcinát, ami tíz éven felülieknek életveszélyes lehet, akár valódi feketehimlőt, s szövődményként agyvelőgyulladást is kaphatunk tőle.
Nos, én beleestem ebbe az utóbbi csapdába, az oltásom helye egyre mélyebb volt, a csontig hatolt, negyven fokos láz, hányinger ült rajtam. Egy bizonyos Szabó doktor volt annyira óvatlan, vagy óvatos, hogy a fülem hallatára mondta el anyámnak, hogy akár gyöngeelméjűvé is válhatok, s meg is halhatok. Így amint komoly hányingert érzek azonnal szóljak a szüleimnek, mert úgy kezdődik az igazán súlyos változatú agyvelőgyulladás.
Nos, éreztem, hogy megóv engem az én Istenem, sőt, örültem, hogy otthon maradthattam. Majd két hónapig lábadoztam. Ijesztően kezdődött, ám vígjátékba torkolló történettel zárult. Immár majdnem kigyógyultan, nagymamáék Bundi utcai házában megittam egy pohár vörös bort. Néha előfordult, hogy megengedték nekünk, gyerekeknek, ugye a jó piros bor „vírt csinál”. S amikor délután elindultunk volna anyámmal az SZTK-ba (mi most is OTI-nak hívjuk) orvosi kontrollra, éreztem, hogy szédülök és hányingerem van. Nem mertem szólni, ám az előtérben egyszer csak hatalmas sugárban végigokádtam a lépcsőházat, S nyomban megkönnyebbültem, hiszen Szabó doktor elmondta, hogy csak a hányás nélküli hányinger veszélyes. Iszonyú boros okádékszag terjengett az előtérben, s mindenki szegény Balog Tivadar fényképész bácsit szidta abban a hiszemben, hogy már megint valamelyik esküvői fotós ügyfele hányta le a lépcsőket.
Rohamosan gyógyultam, ám az orrom alja egy merő hólyagokkal telemart nyers­hús volt, s hogy ne legyek évvesztes, így mentem el az osztályvizsgákra. Mindenki sajnált, csupa jelest kaptam. Pontosan nem derült ki, hogy csak a vakcinális fertőzés vadult be nálam ennyire, vagy enyhe agyvelőgyulladáson is étestem, de rettenetesen legyengültem , s majd nyolcadikos koromig szenvedtem az enyhe szédüléses következményektől.
S emiatt hetedikben már leszálltak rólam a rosszfiúk. Az osztály legerősebb tagja, Deák András, a későbbi olimpiai keret-válogatott birkózó közölte Suszter Istvánnal, hogy agyonveri, ha hozzám nyúl. Osztályfőnöknőnk, Babicsné is megemberelte magát, s kicsapatással fenyegetve meg ezentúl a legkisebb iskolai verekedés kezdeményezőjét, leállíttatta a többi „stréber” kínzását is. Engem viszont arra kért, hogy ne vagánykodjak, ne szálljak be többé a verekedésekbe. „Húzd meg magad. Viselkedj úgy, mint a többi jó tanuló”.
Így hetedikben és nyolcadikban viszonylag nyugodt életem volt. hogy már megírtam, gyermek és felnőtt Istentiszteletekre rendszeresen jártam, s tovább szelídített, hogy hetedikben a szüleim, Pósa nagymama és Nagy nagyapa „nyomására” beírhattak a konfirmációra fölkészítő hittanra is, Dezső Laci bácsi kurzusára. S egyébként nem kellett engem begubódzásra biztatni. Az időről időre fölerősödő halálfélelem és a betegség szövődményei, a fejfájások és a lázrohamok két évig tartottak, míg föl nem vettek a Fazekas Gimnáziumba.
Nyolcadikban már tudtam, hogy a fizikusnosztalgiám enyhén szólva hülyeség, s átestem a ló túlsó oldalára, s gyűlölni kezdtem a fizikát, kémiát, biológiát, matekot, gazdasági földrajzot. Ekkor még sikerült megfékeznek a reál tárgyak iránti ellenszenvemet, olykor még matematikából is sikerült jeleseket kiharcolnom, megfogadva nagyapa tanácsát, tanultam, mint a kisangyal. 1957-1963-ig a felszínen már elindult a Hamvas Béla által emlegetett kicsinyke jólét, az Ezüstkornak álcázott álaranykor szelídített terrorja, ám a mélyben dúlt a Rákosi korszak folytatása, amelyet már a Nyugat is kénytelen volt észrevenni. S Kennedy, Amerika legendás békepárti elnöke elkezdett Hruscsovval „barátkozni”, kivívta számunkra az 1963-as féloldalas, képmutató amnesztiát, amely reánk, a rendszer ellenségeire alig vonatkozott.
Már-már parodisztikusan végzetszerű, hogy bár a felső tagozat utolsó két esztendejében a vakcinális gyökerű beteg bágyadtságom miatt különösebb panasz nem volt rám, de még sem úsztam meg az iskola- és életmódváltást a nálam szinte már megszokott zűrök nélkül, igaz, most teljesen rajtam kívülálló okokból. Városunknak akkor a két nívós egyházi, a római katolikus és a Református Főgimnázium (valamint újabb, külvárosban létrejött) középiskolák mellett volt két elit, s két kevésbé előkelő központi világi gimnáziuma. Előbbiekhez sorolható a Kossuth Lajos Tudományegyetem nagymúltú Gyakorló Általános Iskolája és Gimnáziuma, mely akkor már viszont immár csak satnya árnyéka egykori dicső önmagának. Ez az iskolának álcázott kádertemető helyileg pontosan szemben-átellenben állt nagyanyámék korábbi Kossuth utca 26 szám alatti házával. A „Kossuth gyakorló néhány legendásan kiváló tanáron, mint Kiss Tamás költő, a Nyugat negyedik nemzedékének jelese, a magyartanárok magyartanára, az Ady-rajongó Nagy János, a nemzettudat ébren tartója és az 56-os múltja miatt a gimnáziumba kiszorított nagyszerű nyelvész, Barla Gyula és néhány hasonló száműzött zsenin kívül immár 1957 óta kegyevesztett pártkáderek, harmatgyönge professzornék gyűjtő és menedékhelyévé satnyult, már akkor is, amikor engem, a suttyó kölyköt 1959-ben onnan kiraktak az Aki magyar, velünk tart játék szervezése miatt. (Na, ezt figyelmébe ajánlom a baloldali tüntikéző, diktatúráról gagyogó zagyvafejűeknek, akik szabadon gágoghatják szánalmas hazugságaikat a televízió kameráiba, s együtt tüntetnek a 2006-os békés FIDESZ megemlékezést szétverő szemkilövetőkkel és cinkosaikkal.) Mivel engem egyetemi oktatócsemete létemre kiakolbólítottak a Kossuth Gyakorlóból, nálam szóba sem jöhetett, hogy oda jelentkezzek, ahonnan egyszer már lapátra tettek.
Maradt a másik elitiskola, az egyre színvonalasabbá izmosodó debreceni Fazekas Mihály Gimnázium, amely a Hatvan utca 42 szám alatt, három debreceni városrész, Tizenháromváros, Belváros és Mesterfalva találkozásánál álltó sárga, reneszánsz épület volt. Szemben-átellenben, a Hatvan utca 41 szám alatt áll ma, 2022-ben egy elegáns új épület, a Nemzeti Hírközlési és Médiahatóság (NMHH) debreceni központja és tíz úgynevezett készenléti lakosztály. Mivel feleségem, Barna Márta 2013 március 1- től 2018 március 31-es nyugdíjba vonulásáig az NMHH Filmirodájának vezető főtanácsosa volt, négy nyáron át töltöttünk el ott háromszor öt, egyszer négy napot afféle nosztalgia nyaraláson. Millió és egyszer elmondtam Bogyinak eközben, hogy mennyire jó, hogy az egykori gimnáziumommal szemben, a Nagytemplomtól és a régi, Piac, akkor Vöröshadsereg u 3. -Hatvan u 2. szám alatti (1973-ban felrobbantott) saroklakásunktól kőhajításnyira szállodázhatunk. A regény jelenébe visszatérve, a Fazekasról már közszájon forgott, hogy „ő” Debrecen legjobb állami gimnáziuma
Ebbe a patinás él-líceumba adatta le anyukám iskolánkkal a jelentkezési lapomat, s mivel alternatívaként meg kellett nevezni két másik intézményt is, még egy gimnáziumot és egy technikumot, szekunder lehetőség gyanánt a Szent Anna (akkor hivatalos a Béke) utcán található Tóth Árpád Fiúgimnáziumot, a katolikus Szvetits tőszomszédját választottuk. Ide jelentkeztek a gyöngébb, vagy rossz magaviseletű fiútanulók, s ide irányították át azokat a deákokat, akik sem a Fazekas, sem a Kossuth létszámkeretébe nem fértek bele. Fiúmenhelynek is hívták. A Tóth Árpáddal szemben-átellenben, az államosított Szent József Gimnáziumban helyezkedett el a lányok menhelyét, a hírhedt „Csokonai”, a gyönge leánytanulók aziluma, amelyet kurvaképzőnek hívott a debreceni diákhumor. (Szegény Csokonai Vitéz Mihály, Debrecen még a kommunizmus is kiszúrt veled) Mindkét intézményt visszakapta 1995-ben a katolikus egyház. A harmadik variációként a Vegyipari Technikumot jelöltük meg, oda is elkerült a jelentkezési lapom, ami elképesztően abszurd volt, hiszen nyolcadikos koromra már nem csak hogy elpárologtak a saját valódi sorsom előli menekülés tipikus eseteként, szimptómájaként érvényes fizikus, kémikus nosztalgiám, hanem a reál tárgyak iránti undorba, majd később intranzigens gyűlöletbe csaptak át. Kitaláltam, hogy a reál tárgyak a keresztényellenes materializmus, a marxizmus-leninizmus hordozói, s én már akkor tudtam, hogy a diktatúra nem Sztálinnal, hanem Marx-szal, Engelssel, Leninnel kezdődött, mi több, a csírái már ott voltak a véres-gyilkos francia forradalomban, Robespierre, sőt, Galilei is az ördög szubsztrátuma.
Anyám nagyon jó viszonyban volt a Fazekas galamblelkű, szigorú küllemű remek igazgató bácsijával, a fénylőn kopasz és kerekfejű, aranykeretes szemüveg keretébe foglalt szürke szemű Vitéz Nábrádi Mihállyal, s egyik legjobb barátnője volt Egmann Ferenc ludovikás ezredes felesége, Jordán Róza, a jeles magyartanár. A zsidó származású Rózsika nénit a Szálasi érában az ezredes férj mentette meg a haláltábortól, Feri bácsit Róza néni nem tudta megóvni a börtöntől, de 1963-as szabadulásától kezdve a haláláig ápolta. Anyám megérzett valamit, mert szinte naponta odatelefonált a Fazekasba, ilyenkor Rózsika néni és Miska bácsi rendre megnyugtatták anyámat: a felvételi beszélgetéssel nem lesz baj, jeles bizonyítvánnyal biztos bekerülök. Abban az évben csak a legnépszerűbb Fazekasban volt felvételi elbeszélgetés, afféle szelídített felvételi vizsga, a többi középiskolába a tanulmányi eredmény alapján vettek föl mindenkit.
Egy szép napon Rózsika néni derült égből villámcsapásként rémülten hívta föl anyámat az egyetemen: Ilikém, most akarjuk behívni felvételi beszélgetésre fiadat, de nem találjuk Zoltán anyagát. Anyám fúriaként rontott be az iskolába, ahol Tenyei Bandi bácsi gyorsan összeállítottak neki a másolat nyomán egy remek káderanyagot rólam, amit másnap nekem kellett bevinnem a felvételire.
A Fazekas másik magyartanárnője, a hírhedetten szigorú, őrmestermodorú kiváló pedagógus, a rettegett Jancsóné vizsgáztatott, s egyre jobban örült, amikor Ady Hortobágy poétájának elszavalása, a Nyugatosok jellemzése után beszámoltam neki kedvenc regényeimről, nagy élvezettel részleteztem Jókai Aranyemberének, Az elátkozott családnak, az Egy magyar nábobnak, a Kárpáti Zoltánnak és A kőszívű ember fiainak aprólékos cselekményét. A „vizsga” élménybeszámolóvá, majd irodalmi csevejjé alakult át, melyben megemlítettem, hogy Pósa Lajos a dédnagybátyám, s másfél óra múlva annyira belemelegedtünk, hogy egyszer csak magam számára is váratlanul azt fejtegettem, mennyire nagy írónak tartom Szabó Dezsőt a Csodálatos élet című regénye miatt, amelyet a székely Csongor és Tündeként is emlegetnek. Ekkor nevetve leállított, s félig suttogva kérte, hogy erről az utóbbi élményemről a tanórákon ne meséljek, mert ünnepélyesen közli, hogy fölvett az első E-be, a latinos osztályba, de Szabó Dezső sajnos indexes író, így titkoljam még azt is, hogy a nevét ismerem.
Vitéz Nábrádi Mihály fölhívta anyámat, gratulált hozzám: mondván, ilyen még nem volt. Jancsóné Etelkát ennyit áradozni diákról még nem hallottam, ő is székely, s imádja Szabó Dezsőt. De magyarázd meg Zoltánnak, hogy ne dicsekedjen se Szabó Dezső, se Tormay Cécile rajongásával, a Pósa Lajos rokonságról nem is beszélve.
Így történt, hogy egy időben érkezett meg három középiskolából is az örömteli értesítés arról, hogy fölvettek. A Fazekas, a Tóth Árpád gimnázium és a Vegyipari Technikum is diákjává fogadott volna. Úristen, mi lett volna velem, ha én, az antimatematikus a vegyipariba kerülök? Anyám szerint kiderült a turpisság, úgy vélte: nyilván az a Bokorné küldte el szándékosan két másik iskolába az anyagomat, aki ötödikben és hatodikban nagy előszeretettel osztott ki nekem kemény füleseket, amíg anyám meg nem fenyegette följelentéssel. A mama most is balhézni akart, de szerencsére először megosztotta gyanúját Ternyeivel, az igazgatóval, immár egyetlen jóakarónkkal, Bandi bácsi azt kérte, hagyjuk egyelőre, majd ő utána néz ennek a csúnya ügynek, mert agyonhallgatni nem akarja ő sem.
A nyolcadikos évzárón, amikor megtudtuk, hogy az osztályvezetőnőm négyest adott nekem magyar irodalomból, Ternyei Bandi bácsi félrehívta anyámat, s elmesélte neki: „Ilike, jó, hogy nem vonta felelősségre Bokornét, mert nem ő, hanem Zoltán osztályfőnöke, Babics Jánosné küldte szándékosan az anyagát a gyöngébb gimnáziumba és abba a vegyipari technikumba, ami nem a hozzá hasonló irodalmi zseniknek való, de oda is automatikusan fölvették, mivel kémiából is, fizikából (s akkor keresztanyám barátnője Kántor Éva tanárnő jóindulata miatt kivételesen) számtanból is jelest kapott. Amikor Bandi bácsi felelősségre vonta osztályvezetőmet, az nemhogy szégyellte volna magáét, még neki állt feljebb. Azt rikácsolta, hogy az ilyen reakciós és ötvenhatos szülők csemetéje, aki egyszer egy felelete során nemzeti tragédiának nevezte a „trianoni országcsonkolást”, örüljön, ha érettségizhet egy gyönge szocialista gimnáziumban. Babicsné férje ugyanis buzgó kis pártemberke, lelki pufajkásként az ellenoldalon tüsténkedett, azok között, akik 1956 november 4-e után „rendet csináltak” Debrecenben.
S hogy is álltam ekkor, a gimnázium küszöbén a múzsával? A kis naplójegyzeteimről már vallottam, ezekre Nagy Sándor és Olcsu néni biztatott. S hogy keletkeztek – e ebben az időszakban megőrzött verseim? Keletkezni keletkeztek, de szinte mind elveszett. Be kell vallanom életem legnagyobb irodalmi hazugságát, amely Ócsán történt egy 2004-es író-olvasó találkozón. Egy olvasó arra kért, mondjam el életem első megmaradt versezetét, s a váratlan kérdés hatására zavaromban nem a Margaréta című első gimnazista zöngeményemet, hanem a Sulisok dalát szavaltam el „fejből”, pedig ezt az érettségi előtt írtam:

SULISOK DALA
(Őszelő hajnalán)
Sárgulás köszönt ránk
Újjáéledésnek és az elmúlásnak
Bágyadt napfényszíne
Szeptember aranyát ölti föl öreg fánk
Mélabús lomboknak, alvó földanyánknak
Sötét televénye őriz ősegységet Menny és a Föld között
Fecske, gólyamadár ismét elköltözött
Ám mi megújultan most is visszatérünk
Iskolaköszöntő vígságot remélünk
Éltünket áthatja az ifjúság bája
Születés, elmúlás örök körforgása
A valódi első megtalált költői opusom, a Margaréta 1963 őszén keletkezett friss első gimnazista koromban részben egy osztálytársnőm iránti eltitkolt szerelemnek és Petőfi Sándor Reszket a bokor című költeményének hatására

MARGARÉTA
Óh, Margaréta, te gyönyörű leány
Epedve hallgatom ajakad lágy szavát
Akármit is mondasz, engem megigézel
S én fényes szemedet elbűvölve nézem
Hogyha szeretsz engem, szeress továbbra is
De hogyha nem szeretsz, légy boldog akkor is

Hát, mondhatónk: bocsánatos bűn ez is, részletesebben majd a következő fejezetben, a gimnáziumi éveim megidézésekor beszélek (írok) róla. Még 1967-ben, egy gyárlátogatás után véstem meg egy olyan zöngeményt is, amellyel úgy járhattam volna, ha megpróbálom közreadni, mint a Dögölj meg, kényelem című antimarxista írásommal, amelynek 1968-as szegedi kálváriáját már megosztottam az olvasókkal a Partium 2022. nyári számának 40-41 oldalán. Ugye, az utolsó pillanatban vette ki dr. Lőkös Zoltán főszerkesztő a Délmagyarország vasárnapi versrovatának kefelevonatából, majdnem fegyelmit kapott miattam a rovatvezető és az olvasószerkesztő a Dögölj meg, kényelem című versemért: Vörös ráncok lánca/Vén orbáncok tánca/Keserű küzdelem/ Elhal az értelem,/Nem vágyok Babérra/ Dögölj meg, kényelem!. (Zárójelben megjegyzem: Lőkösnek mégis a javára írhatom, sőt, végeredményében hálás is lehetek neki, mert 1977 januárjában, amikor három hónappal Máté fiam megszületése előtt, a Barna Mártával bő fél esztendővel megkötött házasságunk után megmentett az újabb közveszélyes munkanélküliségtől. 1976-ban az elvtársak először Debrecenből üldöztek el, majd egy hónapos hitegetés, próbaidő után a Szépirodalmi Könyvkiadóba sem vettek föl még tördelőszerkesztőnek sem, dr. Lőkös Zoltán, édesapám iránti barátságból megkönyörült rajtam, s pocsék, gépírói fizetéssel a pártvezetést kijátszó rafinált trükkökkel, fölvett a Pest megyei Hírlaphoz gyakornoknak, s bejuttatott a MÚOSZ Újságíró Iskolájába is. Onnan a helyére került főszerkesztőnő, Sághy Vilmosné alias Sági Ágnes, Lőkös korábbi helyettese rúgott ki 1979 október elsején a Pest megyei és a budaörsi pártvezetés, valamint a budakeszi tanácselnök, Bobály Mihály nyomására. Írtam egy tudósítást a Beatrice és a Fölöspéldány irodalmi csoport budaörsi koncertjéről, ami majdnem megjelent, de kivette a levonatból a különösen vonalas és engem kiemelten és szívből utáló Bokor Vera olvasószerkesztő. A szélsőségesen kommunista és hanyag budakeszi tanácselnököt elmarasztaló írásom viszont megjelent, Bobály Elvtárs följelentett, s még az újságíró iskolából is ki akart tétetni, azt írta le, hogy a szocializmus elleni hangulatot keltő mondatok szerepelnek a cikkemben. Sági Ágnes maga mondta el, hogy mindezt megúsztam volna, de ami miatt távoznom kell, az főként a SZETA tagságunk, s mert részt vettünk Barna Mártival a Demokratikus Ellenzék által szervezett alternatív filmforgalmazási akcióban Ember Judit két antikommunista filmje, a Tantörténet és a Fagyöngyök illegális terjesztésében Szekfű András vezetésével. S én írtam meg a két film röpcédulaként terjesztett ismertetését. Engem a Mestermunka nevű üzemi laphoz száműztek, Mártit megvédte Szekfű. Őt, Andrást persze senki sem bántotta. Erről most csak ennyit, majd részletesen megírom e regény második kötetében)
Nos, megmutatom második megőrzött zsengémet.

MUNKÁSOK
Csak a mindennapok kínzó csatárlánca
Hajtja testeiket önpusztító táncba
Ha a szelídeknek megváltást hirdetni
Jössz az emberekhez lelkünk prófétája
Ne kárhoztasd őket mert nem hitetlenek
Csak elfelejtették az üdvösségüket

S ha már ilyen közlékeny voltam, hadd írjam ide befejezésként a legfrissebb költeményemet is, hogy lássák az olvasók költő fejlődésének ívét az első költeménytől az eleddig legutolsóig.

CSIPKEBOKOR
A Sinájnak hegyén
Égő csipkebokor
Fárosza mutatja
Hogy velünk vagy, Uram
Kezedbe ajánlom
Lelkedre testálom
Szenvedésben magam
Fiadnak testében
Tárul elénk az út
Az egyetlen amely
Ős-tisztaság kehely
S hozzád visz Istenem
Csak feléd nyit kaput
Tiéd az életem