Részlet és első közlés Pósa Zoltán készülő Önreflexiók című önéletrajzi regényéből, melynek megírását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) ösztöndíja teszi lehetővé
Kisiskolás koromról
Hetvenhárom évesen, 2021 október 24-én rovom e sorokat. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóját immár szabadon ünnepelhetjük, de még mindig félnünk kell a sötét múlt kísérteteinek, főként az országház fantomjának, a gumilövedékes demokratának, Gyurcsány Ferencnek, s feleségének, az Apró Antal unokának, Dobrev Klárának visszatérésétől a hatalomba. Ezért fontos e memoárregény, mert konkrétan, a mindennapokra lebontva is, tudnia kell mindenkinek, hogy a hétköznapokban milyen volt a népi demokráciának kinevezett baloldali, 1963 után baloldali liberális diktatúra, s annak vissza-visszatérő étapjai. Ám mindezt úgy kell megvésni, hogy az olvasó számára is világos legyen, melyek azok a démonok, amelyeket a bolsevizmus hozott reánk, s mi az a sok-sok rémség, amit kétségbeesésünkben mi magunk idéztünk elő. Számosan megírták, hogy az ember öregkorában heroikusan, vagy szomorúan küzd saját fiatalkori konkrét és metafizikai fantomjaival. Dehát erről szól az életünk! Isten segedelmével próbáljuk legyőzni a kor negatív kihívásait, csapdáit, s azokat a gondokat, amelyek egy részét mi magunk idéztünk elő rossz választásainkkal.
Végigolvasva eddigi visszaemlékezéseimet picinyke létemre, ovis, és nagyon kis részben kisiskolás koromra, Debrecen, Vámospércs aurájának megidézésére, az eddigiekből a kívülálló azt hihetné, hogy a diktatúrában én a családi élet, az iskola mikrokozmoszán belül már-már idilli napokat életem végig. Hát, most következzenek a tanintézményekhez kötődő éveim. Elevenedjenek szenvedéseim, melyeknek első negyedét büszkén viselt hőstetteimért, második negyedét szüleim következetességéért, harmadik negyedét a felmenők bűneiért, negyedrészt a saját felelőtlen, ostoba tetteimért, csúnya vétkeimért ró rám részben a hatalom, részben a sors. Isten Jézus, a Szent
Lélek, Szűz Mária, s később a feleségem, Barna Márta is az ő segedelmével igyekezett mindig megóvni engem a hatalom szemétségétől és saját bűnös ostobaságomtól.
Mi az, ami megadatott nekem, amiről nem tehetek? S amire büszke is lehetek. FELVIDÉKI, SZÉKELYFÖLDI GYÖKEREK Öntörvényű gyergyói székely vagyok és keményfejű felföldi palóc, aki már gügyögős korában is anarchisztikusan elutasított mindent, ami nemtetszett neki. Anyám, Nagy Ilona gyakran olvasta mindezt a fejemre, pedig e tulajdonságot első sorban anyai ágról örököltem, s főleg tőle, meg a dédszülőktől. Nagybajuszú, református esperes dédatyáim, idősebb Kutassy Sándor és Nagy Dániel büszkék voltak arra, hogy „még a székelyeknél is székelyebbek”, okkal-joggal, mert annyira keményfejű és makacs emberek voltak, mint ahogy a háromszékiekről,
vagy az önfejű, vakuly gyergyóiakról egyaránt köztudott. Talán innen ered nálam az olykor zsigerből ellentmondás kényszere. Vagy a körülmények alakították ki nálam ezt a csak azért is ellenes tartást, hiszen szelíd, lélekember alkatom a saját rózsaberke-
ibe visszavonuló, olvasó, vers és prózafakasztó, konfliktuskerülő életútra és életvitelre predesztinálna. Lássuk hát.
Már egészen fiatalon észrevettem, hogy a debreceni cívis értelmiség furcsa szemmel néz bennünket, amiért a családom részben a Felvidékről, illetve a Székelyföldről való. Korán tudatosult bennem, hogy mások az arcvonásaim, más a beszédem, nyitottabb a természetem, mint a tősgyökeres debrecenieknek. Takarékosságnak vagy zsugoriságnak nyoma sincs bennem. Én még rá is tettem néhány lapáttal, hogy a különbözőség még harsányabb legyen. Kiskoromtól kezdve úgy viselkedtem, mint egy felvidéki dzsentri gyerek, vagy egy nagytermészetű székely rabonbán. Büszke is voltam erre, tudtam, hogy mi nem egyszerűen csak kisnemesek, dzsentrik, hanem igazi ho-
noráciorok, élvonalbeli értelmiségivé nemesedett lelkész, tanító, tanárcsalád vagyunk két művész felmenővel, Pósa Lajossal és Nagy Sándor Jánossal. S a nagyapám azt is elmagyarázta, hogy bennünket, mindig is a munkájukból élő értelmiségi kisbirtokos nemeseket az arisztokrácia plebejusnak, a plebejusok patríciusnak, a népiek urbánusnak, az urbánusok népinek tartanak. S mindezekért együtt azért is rekesztenek ki bennünket mindenünnen, mert hívő keresztyének vagyunk. Később távozva a kálvinista Rómából jómagam arra is ráébredtem, hogy a keresztény katolikus többséghez képest is deviánsnak számítok református tartásommal hitemmel. A reformátusok viszont a katolikus misztika iránti rajongásomért gyanakodnak rám. És bár felmenőim határon túli eredetűek, már alapvetően anyaországi, hajdúsági, debreceni magyar gyerek vagyok, aki büszke arra is, hogy anyaországi és a nemzet fővárosában született. Ne kerülgessük a forró kását, én bizony már tőrül metszett debreceni cívis vagyok és kész.
Én voltam-e rossz kisfiú, vagy csak a kor nem értett meg?
Amikor elsős koroman átléptem először a debreceni Maróthy György Tanítóképző Intézet Gyakorló általános iskolájának küszöbét, azzal szembesültem, hogy én a tanítók és a jó gyerekek szemében a pajkos, rosszcsont, vásott kölyök mintapéldánya vagyok egy olyan korban, amikor csak az engedelmes, formálható, megalkuvásra kész „jógyerekek” érvényesülhetnek. Most pedig felnőttfejjel szembe kell azzal is néznem, hogy én, a szelíd keresztyén ember nem csak divatból írom le, mennyire példa rossz kölyök voltam, mint ahogy ezt számos írótársam kissé huncutul mosolyogva, az idézőjeleket érzékeltetve kijelenti. A két minősítés egyszerre igaz. Én tényleg hívő keresztény, magyarságára büszke, világirodalmi műveltséget összeolvasott jó gyerek vagyok, aki viszont idézőjelek nélkül rossz gyerek. Drága anyám próbálta ezt a kettősséget „Zoltika aranyszívű, jó lelkű, pajkos kisfiú” szlogent mantrázva eufémizálni. Ráadásul – ezt is áttételek nélkül kell érteni, akár helyes ez, akár nem – többszörös lelkész, tanító, tanárgyerek létemre nem csak hogy utáltam az iskolát, hanem már-már betegesen rettegtem tőle, ami olykor viszolygássá, s ki kell mondani, gyűlöletté fokozódott, de ez utóbbiról valamelyest egy-két brutális tanárom, a nádpálcázó, bajszos benga Vadász Imre, s a majd két méteres, atletikusan széles vállú, pofozkodó tornatanár, Akác Béla
is nagy mértékben tehetett.
Ám hozzájuk képest, a brutalitásukkal együtt is kismiska volt egy szörnyű ember. Az igazi rém a „komordani” becenevű gőgös, pedagódiakutatóként jelentéktelen, vonalas, ősbolsevik főigazgató és adjunktus Olsvay András volt. A bolsi érában kifizetődő volt
rossz, ám vonalas tudósnak lenni, hiszen amellett, hogy ő volt a Debreceni Maróthy György Tanítóképző intézet intézményigazgatója, megtarthatta adjunktusként az egyetemi katedráját is, így szerencsére csak szökőévente láthattuk. Anyámék megsúgták, hogy dupla fizetést kapott, tized annyi munkáért, mint amit ők végeznek. Arra hivatkozva kerülte el az év nagy részében az iskolát, hogy az egyetemen tanít, s tudományos munkát folytat (valójában nem folytatta) az unin viszont számos órája azzal az ürüggyel maradt el, hogy ugye fontos értekezleteket tart a tanítóképzőben és az iskolában (s tudóskodik, aminek nincsenek ma sem nyomai). Mivel néha azért az egyetem szakmai vezetése is megrótta laza óratartási szokásai miatt, elkezdett fokozottabban mind az egyetemen, mind az intézetben a nemlétező tudományos kutatásaira hivatkozni. Az adjunktus-igazgató ritka, de számomra mindig markáns megjelenése nálam riadalmat, félelmet okozott. Olyankor éreztem, hogy a tekintetével mindig bennünket, antikommunista ivadékokat keres Mensáros Péterrel, s bármit is
tettünk, belénk kötött. Egyszer, amikor folyosói ügyeletes voltam, ahogy akkor hívták katonás terminussal: folyosóőr, békésen ültem a drappra lakkozott zárt szemetesláda mellett, s egy pillanatra lehunytam a szemem. Már ott toronylott mellettem a főigazgató, majd két méter magas termete, ritkásan ősz hajzata alatt aranykeretes, vastag pápaszeme. Reszelős hivatalnok baritonján letolt, azt állítván, hogy szundikáltam. „Pósa elaludt az ügyeletben” – jelentette Piroska néninek. Ez abszolút hazugság volt, még éjjel is nehezen nyomott el az álom, örökké járt az agyam, mint a motolla. S alig pár héttel később ugyanott üldögélve, morfondírozva megpillantottam egy méternyire tő-
lem a kőpadlón egy uzsonnapapír darabot. Fölkeltem, fölvettem, be akartam dobni a szemétbe, de már komordani szózatát hallottam zengedezni fejem fölött, aki ezúttal azért bélyegezett meg, hogy elhagytam az őrhelyemet, nem őriztem kellő odaadással a „vagyont”. Ezután anyámnak azt mondtam, elegem volt komordani terrorjából. Inkább írasson át a Pacsirta utcai általánosba. A Pacsirta utcai iskola negatív etalon volt, a nagyon gyöngén tanuló, máshol bukdácsoló és hiper rossz „utcagyerekek” gyűjtőhelye, onnan már csak a „javítóba” vezetett út. Anyám elnevette magát a felnőttes, túlérett „komordani terror” szókapcsolattól, aztán megijedt, s elmesélte, hogy milyen
egy átlag szocialista iskola, ahol a hozzám hasonló reakciós úrifiúcskákat élvezetből kínozzák a proligyerekek. Szavainak igazságát sajnos később, a Péterfia utcai általános iskolában megtapasztaltam, a komordani féle lelki terrornál csak a felső tagozatos szadista proli és rendőr, katonaivadék osztálytársaim rémtettei voltak ijesztőbbek. Viszont – ahogy már kifejtettem, Dezső Laci bácsi hittan, majd konfirmációra előkészítő foglalkozásaira, korábban a túlzott népszerűsége miatt Encsencsre száműzött Virág Laci bácsi gyermek istentiszteleteire imádtam járni, alig vártam a szombat délutáni foglalkozásokat, s a vasárnap délelőtti Istentiszteleteket.
A vasárnapi iskolát kedveltem, a hétköznapitól viszolyogtam. Én voltam az az elsős elemista, aki már szeptember elsején kiszámolta, hány napot kell végig szenvednie a júniusi évzáróig. Nem a hét végi szombat délutánt, a vasárnapot, nem a téli szünidőt, hanem szeptembertől júniusig a nyári iskolamentes vakációt (tanulásmentes vákuumot) sóvárogtam, ami még kínosabbá, hosszabbá tette a tanesztendőket, ugyanis nem osztottam föl a gyűlölt iskolai étapot elviselhetően rövid tartományokra. Szerencsére, ez az érzés az általános iskola alsó tagozatában, másodiktól kezdve fokozatosan csitult, olykor kötelezően imitált, mondjuk ki, eljátszott iskola undorrá szelídült, máskor újjáéledt. Negyediktől nyolcadikig ez a félelem a brutális, kulákgyerekeket, úri kölyköket módszeresen kínzó, provokáló, olykor véresre püfölő osztálytársak miatt szünet nélkül kitartott, gimnáziumban másodiktól kezdve már-már szinte eltűnt, az egyetemdrukk elnyelte. S az egyetemen, a gólyadrukk elmúltával, pedig másodiktól kezdve, mint ha elfújták volna. Fordult a kocka. Imádtam a Kossuthra járni, pedig
eleitől, a felvételi vizsgától fogva az államvizsgáig örökké konfliktusokba keveredtem az országos, a helyi hatalmakkal, és persze, önmagammal.
Ám az alsó tagozatban kisebb-nagyobb szünetekkel dúlt a jóság, a rabonbános féktelenség és a pajkos rosszaság különös elegye a lelkemben és a tetteimben. Anyáméknak sok fejfájást okoztam a magatartásommal. Fékezhetetlen székely, palóc vérem nem engedte, hogy nyugodtan gubbasszak a fenekemen az iskolapadban. Képtelen voltam egy órát végigülni, másokat sem hagytam figyelni, izegtem-
mozogtam, beszélgettem. Elsőtől negyedikig a legjobb tanulónak számítottam, de magatartásból leginkább örökké „hármasra álltam”, de a jó tanulmányi eredményeim miatt végül mindig négyest kaptam. „A fiadnak be van sózva a segge, Ilikém”, mondta anyámnak Szeifert Jenőné Piroska néni, az első tanítónőm. Ezt azzal próbálta ellensúlyozni, hogy irodalmi feladatokat adott nekem és olyankor elememben voltam, ha a fogalmazásaimat kellett felolvasnom. Piroska néninek megtetszett az, ahogyan a valóságot alárendelem a mondanivalómnak és a fantáziámnak az írásaimban. A fogalmazásaim voltak az első novelláim. Valóságos elemekből szerkesztettem olyasféle
írásokat, melyeknek volt gondolati kisugárzásuk.
Férfiavatás
Folytassuk emlékrögzítéseimet immár azzal, hogyan csapódott le annak a gyermeknek, kamasznak a tudatában az édesapa árulása, a szülők válása, a reakciósoknak bélyegzett hazafiak és a keresztény vallásukat vállaló család negatív megkülönböztetése mellett saját fura, mindenre kíváncsi nyitott, besózottan izgága a betegesség határait súrolón hiperaktív egyéniségének hatása a környezetére. Ennek a külvilággal történő ütközésnek fontos stációja annak megértése, hogy vannak fiúk, s vannak lányok, akik normális esetben elkezdenek vonzódni egymáshoz szexuális értelemben is. Ám ez először ijedelemben és egymás iránti idegenkedésben mutatkozik meg. Nálam első
több, mint két hónapos falusi nyaralásom során tudatosodott, hogy igenis, izgatnak a lányok, s ez az érzés fokozódott 1956 szeptember elsején, másodikos korom kezdetén. Igencsak utáltam, hogy itt az ősz, de- ismétlem – és elismerem, hogy nagyon gyakran inkább inkább hivatalból. Iskolásnak így illik… S negatív érzéseimet fokozta, mi több, irtózatosan megdöbbentett, hogy harmadik legkedvesebb osztálytársnőm, Ördög Valika a lánytársai közé menekült előlem. Pedig csak annyit akartam tőle, ami szűk három hónappal ezelőtt szokássá vált közöttünk, személy szerint üdvözölni őt, s váltani vele pár kedves mondatot. A két legjobb á per egyes barátnőmet, Papp Zsuzsit és Gábosi Zsuzsit már köszönthettem, Gábosi megsimította az arcomat, a namber van (number one) Papp Zsuzsi adott egy futó rokoni puszit, ami teljesen természetes, hiszen félig-meddig atyafiak, afféle harmadunokatestvérek vagyunk, s három hónapig nem láttuk egymást. Valika viszont máris nyafogott. – Naaa! Hagyjál békében. Nem látod, hogy dolgom van. Nyugtalanított, hogy a szoknya alatt már nem visel hosszú
nadrágot, pedig csípősre fagyasztotta fülét a szokatlan szeptemberi hideg. Copfja sincs, lebontva viseli divatosra kurtított hajzatát. Elkomorodtam, Gábosi Zsuzsa dühösen legyintett: tudhatnád, hogy Ördög Valika a helyi bonviván-primadonna házaspár szőke hajú kislánya mindig is úgy viselkedett, mint ha már ő is a Csokonai Színház művésznője lenne. Mindenesetre, ekkor döntöttem el, hogy Ördög Valikát
törlöm menyasszonyjelöltjeim sorából. Maradt Papp Zsuzsi és Gábosi Zsuzsi, de ezt ők sem tudták meg soha, ma sem sejtik, hacsak véletlenül el nem olvassák e regényt.
Pedig már a nyári élményeimből is lepárolhattam volna, hogy a lányok néha igen titokzatosan viselkednek. Apám idősebb nővére, Pósa Jolán tanítónő, alias Olcsu néni farkaslyuki lakásának hátsó kertjében, a gazban, ahonnan a hegy elindul az ég felé, teljesen váratlanul három puszit nyomott a képemre egy nálam valamivel idősebb játszópajtásnőm úgy, hogy a harmadik az arcomról a számra csúszott, így félig-meddig csóknak számított. Utána enyhén kinyújtott nyelvét piciny, fehér rizskásafogai közé szorította és gyöngyözőn, valahogy egyáltalán nem gyerek módra nevetett, s ekkor a talpam, minden ujjhegyem és ujjbegyem külön-külön bizsergett. Minden izgatóbb és
szédítőbb volt, ahogy végig dőltem a bányafalu peremén, a hegy tövében. Már az is milyen különleges, hogy a kert hátsó vége már fölfelé lejt, ha átbúvok a hézagos fakerítés alatt, akadálytalanuk fölkapaszkodhatok a hegyoldalban. Alföldi fiúnak már ez is felbolydító. Aztán a kis barátnőm is mellém heveredett a kék virágok közé … Már azt hittem, ő is annyira zavarban van, hogy többet nem beszélünk a történtekről, amikor megszólalt.
– El ne mondd a tanító néninek, hogy megcsókoltalak (valójában csak puszi volt az). A múltkor a körzeti orvos kölykét, a Harkály fiút is csak azért pofozta meg, mert bejelentette, hogy elveszi feleségül az egyik osztálytársnőjét. – A tanuláson járjon az eszed, ne a lányokon, te kis marha – mondta neki, miután lecsillapodott. Ezért is szereti mindenki a nénikédet, a Harkály szülők is hálásak voltak, amiért nem írta be az ellenőrző könyvbe azt a vásott lurkót. Az anyai pofon csak a javára válik – mondták.
Jaj, de szomorú, hogy mindig véget ér a nyár. Júniusban olyan boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az egész szünidőt a Bükkben tölthettem Farkaslyuk népszerű tanítónője, Olcsu néném falujában, nem is igazi falu, csak afféle nagytanya, pontosabban bányatelep. Iskolában nyaraltam, s most újra Debrecenben vagyok, ebben a fránya mintaiskolában. S annak, hogy Maróthys vagyok, még örülnöm is kellene, sőt, illene az első számú debreceni iskolára büszkének lenni.
Dehát…Ég és föld. Amaz olyan volt, mint egy falusi udvarház, piros téglás, alig nagyobb, mint a lakóházak, a hátsó frontra biggyesztve Olcsu néni tanítólakása. Ez a debreceni tiszta fehér, több emeletes, a földszinti két nagy folyosó L alakban metszi egymást, a találkozási pont kikövezett csarnokká szélesül. Szép, sőt, takaros, új, elit iskola, a város legjobbja, hiszen a tanítóképző intézet gyakorlója, a cifra-copf színház tőszomszédjában pöffeszkedik, nekem mégis üres, gyomorfordító borzongást okozott… Hányinger féleség fogott el, ahogy néztem a szürke alaphoz mérten is alig színes, riasztó, alvadt vér-bordó cirádát, az oszlopok szabályos négyszögét. Attól, hogy a bejárattal szemben lévő folyosószárny homályba ködlik, szorongás, félelem fogott el. A gyomrom kezd lüktetni. Anyu nagyon nehezen vett rá, hogy bemenjek. Taslival fenyegetett, mindhiába, utána vasárnap délelőtti mozilátogatást, matinét ígért jutalmul a kétforintos moziba. Na, ez azért hatott. Nem az iskolával volt bajom. A sötét, napfogyatkozásos köd rémített el, a tompa fénytelenség. Eszembe juttatta azt, amikor vissza-visszatérő rémálmomban ravatalon feküdtem, kezem a fehér takaró alatt. Anyám fekete ruhában nevetgélt, közel és távol, mint ha vastag üvegfal választana el bennünket. Kiabálni próbáltam: anyu, anyu, de a nyelvem a számba duzzadt, mint a túlkelt, kemencéből kidagadó cipó. Aztán hirtelen fölébredtem és azt láttam, hogy ugyanolyan halálfehér huzatú paplan alatt fekszem, mint álmomban.
És most végre eszembe ötlött, honnan származik a lidérclátomás. A dióbarna talapzat, a dióillat. Tiszteletes Imre bácsi temetése. Nem ment ki a fejemből azóta sem. Tudtam, elsuttogott szavakból már megértettem, hogy a sárga, emberfejű Nagytemplom és az öreg református kollégium közötti ligetben, a protestáns gályarabok emlékművénél esett össze. Amióta az ávósok leverték a veséjét a hortobágyi, pontosabban, az ebesi lágerban, véreset vizelt. Csak annyi volt a bűne, hogy 1948-ban egy prédikációjában elmondta, hogy a magyarságra és a kereszténységre soha ennyi sátáni ellenség nem leselkedett, mint most. Már aznap elvitte az ávó, 1953 nyarán szabadult, amikor Nagy Imre állítólag bezáratta a kommunista haláltáborokat. (Azóta tudjuk, hogy a recski iszonyatot, amelyet Magyar Gulágnak hívtak, a hortobágyi halál táborrendszert valóban bezárták, a nyomokat eltüntették, s mind az ávósokat, mint a foglyokat hallgatásra kötelezték fejvesztés terhe mellett. Ám először egy Molnár Gyula nevű rab, kinek egyedülien sikerült Recskről megszöknie, könyv nélkül
megtanulta a politikai foglyok nevét, s a Szabad Európában felmondta a névsort. Kárpáti Kamil költő, recski, váci elítélt barátom 1987-ben elmesélte, hogy bár a tábort feloszlatták, ám a politikaiakat átvitették Vácra, Márianosztrára, /a halálra ítélteket a Fő utca- (ma) Nagy Imre tér) sarkán lévő gyűjtőfogházba. / A recskiek így nagyrészt csak 1956-ban szabadultak, 56 után sokan visszakerültek. A forradalom után másik öreg barátomat, Obersovszky (Oby) Gyulát és írótársát, Gáli Józsefet ítélte halálra a moszkovita bábkormány bírósága. Sem Gyula, sem Gáli József nem kért kegyelmet, ám Albert Camus, Sartre, Bertrand Russell és mások tiltakozásának hatására a halálos ítéltét életfogytiglani börtönre mérsékelte a világtörténelem legaljasabb, békeidőben vérengző önkényuralma, anélkül, hogy a halálos ítéletet jogi értelemben törölte volna, magyarán csak elhalasztotta. Obersovszky Vácon is, Márianosztrán is szenvedett az amnesztiáig, de haláláig büszke volt rá, hogy érvényes halálos ítélettel rendelkezik. A baloldalizó Gálit hamarabb szabadlábra helyezték. A börtönben iszonyúan bántak velük, Gyula már az ötvenes évek elején, rövid lelkesedés után ráébredt, mennyire hazug és álságos az SZDSZ jogelődje, a demokratikus ellenzék, amikor a szalonforradalmárok azt állították, sőt, közülük többen le is írták, hogy 1956 után a rendőrség
már nem alkalmazott fizikai bántalmazást a politikaiakkal szemben. Voltak 1956-os hősök, akiket az amnesztia után sem engedtek ki, mint harmadik (FELNŐTT KORI) forradalmár barátomat Wittner Máriát.
Visszatérve dr. Szász Imre temetésére: anyám elmagyarázta: Imre bácsi lelke elköltözött az égbe, ott jobb neki, mivel pap volt és ártatlan mindenben, biztos, hogy a mennybe került. Amit a temetésen látni fogsz, az csak a teste. A nevelőapám a ravatalozóban erőltette: hadd nézze csak meg, a halál az élethez tartozik, jobb, ha már most szembesül vele. Fölléptem hát a dióbarna ravatal melletti emelkedőre, hófehér paplan alatt ott fekszik valaki és akkor úgy éreztem, hogy a gyomrom le akar szakadni. Imre bácsi kedélyes, kerek arca, hosszúkásra nyúlt, alig mákosan fekete haja helyén néhány fehéres pihe és úgy tűnik föl, mint ha elfojtaná a sírást. Visszatántorogtam a
helyemre, az anyám elkapott, s hallottam, hogy kancsal Marika tanító néni, Imre bácsi rossznyelvű lánya suttogja: minek hoztátok el. Egy ilyen kis gyereket. Legalább kíváncsiskodni ne hagytátok volna. Nemhiába csúfolják az iskolában Fontoskának. Ott is minden lében kanál, s örökké olyasmivel foglalkozik, amihez egy kisiskolásnak még semmi köze, ráadásul furtonfurt a lányok környékén sertepertél. Ekkor azt vártam, hogy anyám lekever egy fülest nagynénémnek, aki szégyent hozva lelkész apjára komenista lett, férje a tanács rettegett lakásosztályának vezetője, biztos arra is engedélyt kértek az elvtársaiktól, hogy eljöhessenek Imre bácsi temetésére”. De még ha a temetésen ezt nem is tehette, azt elmondhatta volna neki, hogy a gyerek nem fontoskodott, nem kíváncsiskodott, ők akartak megtanítani arra, mi az élet. Ám anyám, apám is megalázottan hallgatott.
A hallgatás törvénye
Visszatérve a forradalom vérbe fojtásának időszakára, miután elhagytuk 1957 január-februárjának környékén a Református Kollégiumot, apámnak tudomására hozta az a gennyes Sulán, hogy a rektor közbenjárásának és a moszkvai akadémia ukázának hatására az 56-os ügyei ellenére is folytathatja – egyelőre – a tudományos munkát és az oktatást, elmúlt a forradalom hősies ethosza. Azt eldöntötték, hogy a kommunista pártba nem lépnek be és a szakmai ügyeken kívül semmiféle nyílt, vagy titkos együttműködést nem vállalnak Kádárékkal, de bennünket is arra kértek, hogy hallgassunk. Azelőtt apámra büszkék is voltunk féltettük is őt, most már éreztük, hogy a szüleink félnek. Mert lehet, hogy most csak elfeledkeztek róla, s egyszer mégis letartóztatják, bebörtönzik, s ez a bizonytalanság rosszabb annál, mint ha már tudnánk, hogy benn van és hogy hány évet kapott. Nekünk legalábbis… S az csalódás volt, hogy apám leszidta Ádámot, amiért azt mondta, hogy Zoltán szerint a Kádár kutyák ugyanolyan rosszak, mint Rákosi ávósai Azt akarjátok, hogy börtönbe zárjanak bennünket? Ekkor üvöltve, sírva közbeszólottam: – Ti, ti mondtátok, tőletek hallotta. Amióta kiderült, hogy aput nem viszik el a dutyiba, s mégis dolgozhat, azóta hazudtok. Mindenkinek csak hazudtok.
– Te pedig egy degenerált kölyök vagy. Igaza volt Radosnak… (Ezt anyám nem gondolta komolyan, de sajnos, örököltem tőle azt a tulajdonságot, hogy elhamarkodottan szólok.)
Nekem ez már túl sok volt. Amikor anyám végleg kirúgta édesapámat, akkor nyomban elvették nagyapáméktól a Kossuth utca 26 szám alatti lakás felét, s onnantól kezdve az udvarbéli gyerekek viselkedése megváltozott. Azóta ütöttek, vertek bennünket, azt kiabálva: ti vagytok a nép ellenségei. S az udvarban lakó Rados Kálmán ügyész nevezett engem először degenerált kölyöknek, aki légpuskával szabályosan belém lőtt, amiért a lányával beszélgettem. S anyu annak a szemét Radosnak adnak igazat, aki a megsebzett légpuskával a seggemen, azt állítva, hogy ölelgettem a lányát. Erőszakoskodtam vele. Affenét, Vera két évvel idősebb nálam és sokkal erősebb is volt
akkor még, hiszen én nyápic alak voltam, ő ölelt magához egy pillanatra. Nem elég, hogy belém lőttek, még anya is megszidott, miközben a glúteuszomat fertőtlenítette, azt mondta, mindenbe beleütöm az orromat, ami nem nekem való. Anyám azért följelentette az öreg Radost, de az ügy már rendőrségi szakaszban elült. Valóságos fenyegető levelet kaptunk, melyben az szerepelt, hogy átlátnak a szitán, reakciós szülém szándékosan rágalmaz egy rendes kommunistát. Veronnal egy darabig nem álltam szóba, de aztán odajött hozzám nagyanyámék udvarán és kérte, hogy ne haragudjak rá az apja miatt.
– Bocsáss, meg, Zoli
– Soha – szorítottam össze a számat – Te is hazudtál. Nem védtél meg.
– Zoli, ha megmondom apának, hogy én erőszakoltalak meg, (így mondta, pedig épp csak hogy átölelt) agyonüt, így is addig verte e fenekemet, amíg lila nem lett. Anya még biztatta is: verd ki belőle a kurvaságot. Gyere csak – húzott félre a bokrok közé, letolta a kis nadrágját, s mutatta a formás hátsóját. Tényleg fekete volt.
– Húzd föl gyorsan, mert mindkettőnket megölnek.
Késő. Körénk gyűltek az udvar béli srácok. A komor, fenyegető, termetes, felnőttes Munkácsi Tibi, apja, s, anyja is százados a szomszédos központi rendőrkapitányságon most is csak néz és mellbe lök. A másik oldalról üt meg, s lök vissza nyomban Bajmóci Tibi, a sunyi, szőke tejfeles szájú nagy darab fiú, aki azért is haragszik rám, mert nem voltam hajlandó neki és Verának megmutatni a „pisilőmet”, először Vera cukrot ígért, aztán Tibi felpofozott. Most a harmadik oldalról belém rúgott a kisebb Bajmóci fiú, az utcakölyök arcú Sanyi. Az előbb még őt verte össze Veron vékonyszájú, alattomos rókaképű bátyja, ifjabb Rados Kálmán, aki politikai halálos ítéleteket is kiszabó, sápadt,
keshedt, gonoszarcú ügyész apjának vonásait viseli. Előttem van, ahogy az öreg Rados a légpuskát az arcának tartja még és én üvöltök a fájdalomtól. A szüleim feljelentették, a rendőrség visszaírt, hogy nincs tanú, nincs ügy jobb, ha elfelejtik. Rados elvtárs nagyon jó elvtárs, örüljenek, hogy nem magukat büntetjük meg rágalmazásért. Az ifjabb Kálmán korábban, alig tíz perce valami apró vita után elkezdte ütni, verni, pofozni Bajmóci Sanyit, amíg el nem sírta magát. A két Tibi, köztük a bátyja is, lesütött szemmel állták végig, nézni nem merték. S a rémes látványnál is jobban féltem azért, mert láttam, hogy mindketten sokkal erősebbek az apjához hasonlóan rossz, kegyetlen Kálmánnál, ki módszeresen és élvezettel püfölte Sanyit, de a bátyja sem merte megvédeni, még szóban sem. Kálmánhoz és Verához soha senki sem mer nyúlni. S most ez a szörnyeteg, összehúzott szemmel, kajánul röhögő Kálmán áll előttem és máris orrba vág, hogy elindul a vérem.
– A kulákgyerek már megint udvarolni akar a húgomnak.
– Nem igaz! Ő kezdett ki velem!
– Mit hazudozol, te büdös, reakciós. Az apád is azért hagyott el titeket, mert osztályellenségek vagytok! Fasiszták! Ekkor megpróbáltam visszaütni, s közben hazaárulónak neveztem, de közel sem juthattam hozzá, s így, hogy előre nyomultam, még erősebben találta el legalább tízszer az arcomat. S folytatta, már nem is tenyérrel pofozott, hanem sorozott, mint egy bokszoló, s amikor arra gondoltam, mennyire szemét alak, hiszen négy évvel idősebb, nagyiskolás, élesben belerohantam egy jobbegyenesbe és földre kerültem. Eközben Vera, aki korábban még becézgetni akart, hajrá Kálmán kiáltással biztatta undorító bátyját, mint ha egyenlő harc lenne, miközben a vöröshajú, szeplős alak eltorzult arccal rugdosott a földön. Ezért elkezdtem bőgni, pedig elhatároztam, hogy akármennyire fáj, nem adom meg neki az elégtételt, a tehetetlenség és a megalázottság fakasztott sírva, s miközben fölálltam, tovább ütött, vert. Íratlan szabály volt akkor még a gyerekek kézitusáiban, hogy ha az egyik fél sírni kezd, vagy vérezni, akkor vége a bunyónak, ám Kálmán még mindig tiszta erőből püfölt. Újra elestem, Sanyi szolgálatkész mosollyal belém rúgott, Kálmán dettó. Ekkor a komor Munkácsi mordul fel.
– Elég volt. Most már fejezzétek be.
Otthagytak, s hallom ahogy Munkácsi azt mondja: Ez nagy szégyen volt. Nem hagytad abba akkor sem, amikor már sírt és még nagyon kicsi. Hat éves sincs tán.
– Ez egy degenerált, fasiszta reakciós!
Nem akartam szólni otthon, annyire szégyelltem a megaláztatásokat, de észrevették a vért, a kék foltok később ütköztek ki rajtam, viseltem őket két és fél hétig, mint korai stigmákat. Munkácsi Tibi átjött hozzánk és elmesélt mindent nagyapáméknak, aki felháborodottan bekopogtatott Radosékhoz, nem akarták beengedni, de ő benyomult, s beolvasott nekik: szégyelljék magukat. Egy hatéves gyerekkel könnyű így elbánni, ha ő fiatalabb lenne, nagyon megleckéztetné azt a hitvány apát, aki szadizmusra neveli a fiát.
Anyám elvitt az SZTK-ba, látleletet vétetett, s megint följelentette Radosékat, megismételte a korábbi vádakat, s azzal tetézte: arra biztatják a nagyobb gyerekeket, hogy verjék a kisebbeket. Immár válaszra sem méltatták. Nyelt egy nagyot, és nevelőapám
tiltakozása ellenére megírta Szegdere apámnak a történetet, aki akkor volt még utoljára újságíró, olvasószerkesztő a városi lapnál. Pósa Péter odatelefonált egy volt iskolatársának, aki őrnagyi rangban szolgált a debreceni főkapitányságon. Dósa Misi elérte, hogy Rados szóbeli figyelmeztetést kapott, ami annak volt köszönhető, hogy – 1953 nyarát írtuk, – Nagy Imre első kormányzása elkezdődött. Így Radosék behúzták a farkukat, s gyorsan elköltöztek.
Valamivel jobb világ köszöntött ránk. A Bajmóci kölykök csak néha-néha vertek össze bennünket, jobbára inkább csak csúfoltak bennünket kuláknak, reakciósnak. S egy nagyon rendes parasztcsalád költözött Radosék házrészébe, gyilkos apukáék öt szobát kaptak a főutcán. Ködmön néninek volt két kedves lánya, Magdika és Évike, és egy kicsi fia, Józsika, akiből később NB I-es kézilabdakapus lett. Onnantól nagyapa kitalálta, hogy az udvar hátsó felében mi ketten, Ádámmal és a három Ködmön gyerekkel játszadozunk, s nem megyünk át Bajmóciék fertályára, de őket sem engedte a közelünkbe, ebben Munkácsi Tibi a segítségére volt. S ahogy már meséltem, 1957-ben
nagyapának sikerült beköltöztetnie a családját egy lakottan vásárolt házába, a Bundi utca 4 szám alá, a mesterfalvai városrészbe. Ott éltek a nagyszülők és Rózsika néni haláláig, amíg 1975-ben ki nem sajátította a tanács a Bundi utcai házat, s tüneményes gyorsasággal jellegtelen, rideg lakóteleppé nem varázsolták Mesterfalva nyájas, kertes fertályát (Bundi utca Görbe utca Csemete utca stb.). Ekkor már csak Éva keresztanyám és Matika élt. Ők a régi kis kúria közvetlen közelében vásároltak a Dózsa György út 10 szám alatt egy ötven négyzetméteres, négy négyzetméternyi lapterületű erkéllyel, valamint a prolikertvárosban, Debrecen-Kondoros lepukkant telkes fertályán egy borzalmas házat, már-már életveszélyesen meredek kislépcsős pincelejárattal, amelyet ráadásul egy iszonyúan nehéz ajtó zárt le, emelgeti kellett. Ritkán jártunk oda, attól féltünk, a csapóajtó fejbe csap valamelyikünket. Édesanyám a szanálási pénzből 1976 májusában, még adómentesen vette meg a balatonföldvári házat öt hónappal az esküvőnk előtt. Múzsámmal, szerelmemmel, Barna Márta Évával 1976. október 9-én léptünk frigyre, debreceni életutam fináléja előtt egy héttel, ugyanis október 15-én elkezdtük közös fővárosi életünket. A Szántód és Földvár határában álló takaros kis ikernyaralóból családunk 45 négyzetméternyi lakást birtokolt, melynek udvarára még szüleim építettek föl egy nyári konyhaszerű, tornáccal együtt 35 négyzetméteres apartmant. E hajlékot 1996-ban teljesen megörökölünk, s felségemmel az ő előre kiadott szülői örökségrészéből és kölcsönökből alakíttattuk át szigetelt, villanyfűtéses, 62 négyzetméteres plusz 5 négyzetméternyi tornácos családi ikerházzá 1997-1999-ig, s az ezredfordulóra a kisházat is rendbe hozattuk. 2018-ban Márti is nyugdíjba ment, azóta az év napsugarasabb, nagyobb felében Földváron, a hideg időszakban Budapesten élünk fiammal, Pósa Mátéval sok-sok viszontagság után idilli békességben. Ám addig enyhe képzavarral kifejezve eme önéletrajzi
regényem cselekményében „sok víz lefolyik még a Dunán”.
Kép forrás: Internet találat