M. Fehérvári Judit – Egyirányú utca

0
614

Válasz Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca című versére

„De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.”
Megcirógatnám pedig a múltat,
fényesíteném, akár gyermekkoromban
a rézkilincseket, és Sidol sem kellene ahhoz,
hogy ismét bottal kezemben ballagjak
a vasúti sínek mentén – hol, csak egyetlen vonat
jár nagy ritkán – a Járműjavító könyvtára felé,
mert olvasnivalókat vadászni éppen olyan
szórakoztató, mint egyedül lépkedni az
ismert ismeretlen felé. A gyermekkorom
hitét szüleim adták, s most, hogy tudom,
tánclépésekben – sarok, lábujj, sarok, lábujj, sasszé, sasszé –
sem térhetek oda vissza,
hol gőzösök eresztették vidám füttyjeleik
kíséretében kíváncsi arcomba a kormot,
és kéményseprő lehettem én is egy pillanatra
– törött ablak, idős asszony, piros-fehér-zöld -,
míg kezem a harmadik gombon „Haj, regö rejtem”…
Kívánhatnék éppen bármit, babonás az ajkam,
és nem és nem láthatom meg önmagam újra,
pedig megbeszélnénk, hogy mikor forduljak
vissza akkor is, ha előttem nem volna más,
csak egyirányú utca – sohasem értettem, miért
éppen zsák annak a zugnak a neve, hol a fűben hemperegve
esténként csillagokat számolt elmém, s
vártam arra, hogy majd csak leröpül egy kóchajú tündér,
s nevemet mosollyal szélesre tárt varázspálcikával
ejti, s mégis csak kívánhatnék bármit -.
A pillanat frissen szegett kenyér volna, melyre
keresztet rajzolna apám és a fejesgörbe bicska,
és átszelném a Hold gyöngyfényét, a tél kalandjait,
mint régen, mikor egy nagy domb volt az utcánk
szívében, s ott dobogtunk mind a pelyhes hóban,
könnyedén elfértünk hatan egy szánkóban és
hordtuk a diósgyőri brikettet az őzikés kályhába,
majd sirattuk a nénét a Mártában, de hirtelen
minden jóra fordult, s álmainkban olyan szép
felnőttek voltunk: boldogságban ragyogott a lelkünk,
aztán mégis feketébe öltözött a testünk, mert elillant
ez is, az is és emlékezni kezdtünk azokra, kiket
soha nem felejtünk… Ott kellett volna visszafordulnom
abban a kilenc évben, mikor temetni jártam, s elfeledtem
Angyalokat lesni, hiszen milyen már az, mikor egy anyának
gyermekét az Ég kékjében kell keresni, és sem a bárányfelhőknek,
sem lepkék nászának nem képes örülni, mert egy arcra vágyik,
s hozzá egy Lélekre, ki elment innen messzebbnél is messzebbre
és nekem fáj a lelkem. Társával, a szomorúsággal egyre
lassabban és lassabban lépked, így ér véget egy születésemnél
felállított képlet, és sejtem már a véget:
„De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.”