Gáspár Ferenc – Szembe tudok nézni a fiatalemberrel, aki voltam egykor (Beszélgetés a 75 éves Pósa Zoltánnal)

0
365

Szembe tudok nézni a fiatalemberrel, aki voltam egykor
Pósa Zoltán hetvenöt éves

Pósa Zoltán – József Attila-díjas, Péterfi Vilmos és Rát Mátyás életműdíjas, Szellemi Honvédelem-, Tokaji Hordó díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje –, író-költő, számos regény, novella, esszé, tanulmány és vers alkotója, lassanként negyven önállóan jegyzett könyv szerzője 2023 szeptember hatodikán tölti be hetvenötödik életévét. Ebből az alkalomból kérdeztük a Debrecenben született alkotót. A kétlaki Pósa házaspár nyáron többnyire Balatonföldváron élt, Zoltán szavaival a „balatonföldvári ékszerdobozban”, a többi időben pedig Budapesten, Gazdagréten. Az utóbbi helyszínen beszélgettünk, ahol az idei év április huszadika – Pósa Zoltán számára tragikus –, napjáig éltek evilági harmóniában, szeretetben feleségével, örökös múzsájával, Barna Mártával.

– Furcsa helyzetben vagyok, hiszen az utóbbi években öt kötetet is adtam ki tőled, de személyesen még nem kérdeztem meg, mi indított arra, hogy egy számodra mostanáig új műnemben, a drámában is, hogy úgy mondjam, a könyvkiadás színpadjára lépjél?
– Mások mellett te is kimondtad rólam a Pósa Zoltán, akinek nyitott könyv az élete című monográfiádban, hogy a prózai életművemben egy kivétellel minden korszakot megírtam már, amire az életutam predesztinál, így afféle újkori szubjektív történelemfolyam kerekedett ki a tollam alól. Az Aranykori tekercsek, a mitológiát, mesét, valóságot szintetizáló tetralógiám nyitánya a könyvet kiadó, s az életművemet gondozó Mezey Katalin bemutató szövegét idézve monumentális szürrealista megaregény; első sorban a hatvanas-hetvenes évek aurájáról szól, visszatekintéssel a hozzám hasonlatos költő-író főhős nagyszüleinek-szüleinek korára is. A Menekülés négy sávon téged idézve „tiszta filozófia”, s a hetvenes évekről vall, melyre száz százalékosan illik Jézus Krisztus intése: nem azoktól kell tartanunk, akik a testet, hanem azoktól, akik a lelket ölik meg. Szintén a lélekölő puha diktatúráról vizionálok – amely nem az életünket, hanem annak értelmét akarta elvenni tőlünk –, transzcendencia és a realitás egyedi elegyét kikeverve a Mediterrán tintabúra című harmadik könyvben, s a negyedikben a teljesen meseszerű Lila tricikliturgiában eljutok napjainkig, sőt tovább. E tetralógia a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas kilencvenes évektől röpteti el hőseit egy lidércnyomásos jövőkép látomáshoz. A megváltást a Szentháromság küldöttjeként a reám hajazó főhős igaz szerelme, a saját nevén emlegetett felejthetetlen feleségem, Barna Márta hozza el mind a négy regényben és az életmű egészében is. Múzsám a valóságban és a műveimben is kiemel engem a hamis menekülési variációk-, a megalkuvó közemberré válás-, a lélektipró teljes lezüllés földi poklából. Ugyanezt az ívet írják le a realista nagyregényeim, a Seminoma, avagy kórház a város közepén, s az általad kiadottak, a Hűséges szökés és hűtlen visszatérés két könyve, Az ezerkettedik, avagy az első éjszaka és a Péterek és Júdások novella-folyama, a Trianon című vers és esszékötet, illetve a nyolc egységből álló filmszerűen költői, s mégis realista kisregényfolyamom (Ama tőrök, Irodalmi dandy, avagy koranyári üdvözlet, Különleges szakasz, Pünkösdi királyfi, Akkor mindenki velem törődött, Jóízű röhögés, Visszafojtott sírás, Az ifjúság maradéka) és az elbeszélés köteteim is. Mindezekről Petőcz András úgy írt a rólam szóló kritikáiban, hogy igazi nagy enciklopédista volnék, Balzac méltó utódja. Nos, a színművemre rátérve, múzsám, Barna Márta figyelmeztetett, hogy az ötvenes évekről, a békeidőben minden korábbinál gyilkosabb kommunista diktatúráról keveset szóltam, pedig neki többször is meséltem két nagybátyám tragédiájáról. Őket az a közismert ávéhás ezredes- és orvosprofesszornő deportáltatta az ebesi haláltáborba, akinek a náci korszakban megmentették az életét. Az önmagában is robbanékony, gyúlékony eredeti történetet szerint a nő szabályosan megkéri zseniális szobrászművész nagybátyám, Nagy Sándor János kezét, s mikor kosarat kap, a hatalom fékevesztett fúriájává változott asszony elviteti őt és másik nagybátyámat, dr. Szász Imre esperest is az ebesi haláltáborba. Drámámban azzal dúsítom az önmagában is sokkoló cselekményt, hogy a professzornő ávós pribékjeivel szétzúzatja Nagy Sándor szobrait és képeit, majd föl­égetteti a műteremházát is. A tragédia ezzel, a „magyar holocaust” sokkoló jelképévé duzzadt apokaliptikusan lángoló jelenettel zárul. Nos, ezt az anyai nagyszüleim falujában, Vámospércsen játszódó rémtörténetet feleségem és Lezsák Sándor barátom biztatására foglaltam drámába Pirosbahajol a félelem címmel. Márti is, Sándor is azt állították, hogy a regényeimben és a novelláimban lévő feszes, drámai párbeszédek színpadért kiáltanak, mindegyikben rejlik egy remek színmű is. Én úgy döntöttem, hogy a Pirosbahajol a félelem történetét eleve színpadra írom meg. Így váltam hetvenhárom évesen drámaíróvá.

– Legutolsó, önéletrajzi művedet, mely­re NKA ösztöndíjat kaptál Baranyi Krisztina Időjel Kiadója fogja megjelentetni. Miért tartod fontosnak ezt a műved, és mi volt az oka annak, hogy sok év után egyedül tavaly nem jelent meg tőled semmi?
– Ennek a művemnek a megírására is a feleségem biztatott. Készítsek el – mondta –, Önreflexiók, vaskori te­ker­­csek a remény országában címmel egy igazi nagyrealista szintézismunkát, az Aranykori tekercsek valósághű pan­dan­ját, föltárva, hogyan keserítette meg hétköznapjainkat az eleinte gyilkosan kemény, majd 56’ után a sunyi, lélekölő, puhának hazudott szocialista diktatúra. Ám eközben, villódzó utalásokkal, élesre töltött mai jelenetekkel mutassam meg, hogy itt és most, Magyarország, ha megmarad a krisztusi úton, akkor a vesztébe rohanó Európa megmentője lesz, de a nép rossz, meggondolatlan választása a pokolba sodorhat bennünket is. Ezt a regényt Balatonföldváron, a feleségem által kialakított paradicsomi azilumunkban és gazdagréti ékszerdobozunkban írtam meg. Összességében majd’ negyvennyolc harmonikus boldog évet éltünk meg Mártival és Máté fiammal, a legnehezebb időkben is menedéket találva egymásban. Ám tavaly, 2022-ben, a sors tragikus dramaturgiája egy csapásra a poklok poklát hozta ránk éppen a feleségem hatvanhetedik születésnapján, március 5-én. Kiderült, hogy daganatos beteg, súlyos áttétekkel, melyek a csontra is átterjedtek, Ekkor mindent, az évente megjelenő próza, vers, esszéköteteim megjelentetését, a televíziós irodalom történészi munkámat is leállítottam, s Barna Márti ápolásának szenteltem életem minden percét Arra törekedtem, hogy otthoni környezetben éljünk, még az injekciót is megtanultam beadni. Csak akkor feküdtem be vele együtt a kórházba, amikor feleségem számára a fájdalom infúzió nélkül már elviselhetetlen volt. Az utolsó pillanatig reménykedve bíztam abban, hogy én is megmenthetem életem igazi értelmét, múzsámat, alkotótársamat, ahogy ő meggyógyított engem 1986-ban a daganatos betegségből. Nekem nem sikerült. Kimondani még ma is szörnyű: Feleségem, Barna Márta méltósággal elviselt szenvedések után, 2023 április 20-án, tizenkilenc óra után öt perccel megtért Isten birodalmába. A farkasréti sír, ahol világi porhüvelyünk maradványai majd együtt nyugszanak, Budapestet tette első számú kishazámmá, Vigaszként érzem, hogy ő Isten kegyelméből velem van, megóvott a kétségbeesett, meggondolatlan őrültségektől, s azt üzeni, ne adjam föl azt, ami közös érték bennünk.

– Alkotó éveidre visszatekintve, van-e olyan munkád, amikre kifejezetten büszke vagy, olyan mű, vagy művek, melyeket kiemelnél a sokból?
Büszke vagyok arra, hogy keresztény, nemzeti elkötelezettségem és az aktív ellenzékiség miatt 1990-ig csak egyetlen önálló kötetem, az Ama tőrök című regény látott 1985-ban napvilágot. Verseimmel a diktatúra kiváltképpen cudarul bánt. Ezért kiemelten fontosnak tartom, hogy1990 után köszönhetően első sorban a Mezey Katalin által vezetett Széphalom könyvműhelynek és a te Coldwell kiadódnak, sorra megjelent tíz verskönyvem is. Többek között a Magyar vagyok, az Alászállás, a Jászolbölcsőd trónusánál, s a Trianon kötetek öt szólamban járják körül az Isten által teremtett univerzumot, vagyis hol szakrális keresztény-, máskor Barna Mártához írt szerelmes-, azonkívül hazafias-, de szorongásos és groteszk tónusban is.

– És van-e olyan, amit még meg szeretnél írni? Mik a terveid mostanában?
– Mártával ma is úgy élünk együtt, mint ahogy Orpheus és Euridiké, Rómeó és Júlia és az egymástól soha el nem szakadni képes, a Dybuk című haszid misztériumjáték mennyben is elválaszthatatlan szerelmes hősei. Mind Gazdagréten mind Balatonföldváron, s a számunkra kedves Debrecenben műveim leggyakoribb helyszínén a magyar Philemon és Baucis-ként tartanak számon minket. Mindez alkotásra kötelez! Múzsám üzeni, hogy a gyász ne némítson el, s folytassam a történetünket, S már írom önéletrajzi regényem, az Önreflexiók második részét Barna Márta, az igaz szerelem regénye címmel. Márti még életében arra biztatott, hogy a Pirosbahajol a félelem témáját írjam meg regényben is, Esküvő vagy haláltábor címmel. Hát, lesz min dolgoznom, s állítólag az írás a legjobb terápia. A vers a brutális sokk miatt egyelőre hallgat bennem, s érzem, már soha nem leszek ugyanaz a derűs lény, aki voltam

– Szerencsés embernek érzed magad? Megadta a sors azt, amire fiatalon vágytál? Mit mondanál most, ha Karinthyhoz hasonlóan találkoznál a képzeletbeli fiatalemberrel, aki egykor voltál?
– Negyvennyolc együtt töltött év fölemelő emlékei vigaszt, erőt adnak a nem könnyű kereszt hordozásához is. Most már úgy érzem, életművem folytatható és folytatandó. értékelése nem az én tisztem. Annyit elmondhatok, hogy bár gyarló ember vagyok, mint minden földi lény, ám szembe merek nézni reggelente a tükörképemmel, s a fiatalkori ábrándjaimmal szembesítő képzeletbeli fiatalemberrel. S remélem, ez így is marad most már az idők végezetéig.