Pósa Zoltán – Heten, mint a gonoszok (regényrészlet)

0
110
Kép: Lovas Magda
Kép: Lovas Magda

HETEN, MINT A GONOSZOK
GIMNÁZIUMI ÉVEIM – 1963-67

(első rész)

Részlet és első közlés Pósa Zoltán készülő Önreflexiók című önéletrajzi regényéből, melynek megírását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) ösztöndíja tette lehetővé, s amely az IdőJel kiadó gondozásában jelenik meg a 2024-es Ünnepi Könyvhétre

Felejthetetlen múzsámnak, életem egyetlen szerelmének, feleségemnek, Barna Mártának (Kunmadaras, 1955. március 5 – 2023. április 20.) ajánlom e könyvet

Mártival megtörtént tényleges találkozásom előtt – bár én mindig azt mondom neki, hogy mi már akkor is ismertük egymást, amikor nem ismertük egymást, mert mindig reá vártam. Korábbi életemre jellemző, hogy rengeteg barátom adódott, de a szó metafizikai, spirituális értelmében SZINTE CSAK AZ EGYETEMEN. Korábban inkább csak cimboráim voltak.

Az univerzitás korszak előtt élesen elválasztva jelenítek meg emez önéletrajzi regényben három csoportot. Az első talonhoz az udvar béli gyerekek, a másodikhoz az általános, a harmadikhoz a középiskolás cimboráim tartoztak. Az udvar béliekről már beszéltem a gyerekkoromról szóló elbeszéléseimben. Az általános iskola alsó tagozatát, a jóízűen elszenvedett pofonokat és a súlyos betegséget már megidéztem, a felső tagozatot MOST írtam meg e regényben. S MÉLY LÉLEGZETET VESZEK. KÖVETKEZNEK A GIMNÁZIUMI ESZTENDŐK.

Tudat alatt mindig is ódzkodtam korábbi életutam eme három rétegétől, kiváltképpen a középiskolás időszaktól, amikor bávatag, álmatag, örökszerelmes kamasz voltam, s eleinte kifejezetten rosszul tanultam. Márti ébresztett rá arra is, hogy amikor nem csak visszaidézem a beszélgetéseinkben boldogult úrfi koromat, hanem vissza is játszottam magamat zsenge étapjaimba, számára egyértelműen kiderült, hogy nem a gimnázium okozta nekem a legtöbb súlyos sérelmet, hanem a felső tagozatos rém­álom. „Hiszen ott állandóan ütöttek-vertek benneteket, úgynevezett úri gyerekeket, első sorban téged a rossz tanulók, zsaruk, kommunista katonatisztek, fél-lumpen bűnözők csemetéi. Már csak emiatt is fontos ez a naplóregény. Ugyanis az óvodáskorú, az alsós, a felsős, a gimnáziumi emlékeid az álaranykornak álcázott langyos ezüstpocsolya leghitelesebb modelljei”

 Igaza van Bogyinak. E könyvben leróttam tartozásomat olvasóimnak azzal az alsó-felső tagozatos rémálommal, amiből eddig csak markáns mustrát adtam a Férfiavatás című elbeszélésemben, részletesebben már megírtam mindezt A falzettós profidalnok című, még mindig kéziratos megaregényemben. Még nem világos számomra most sem, hogy vajon ez a memoárom, vagy A falzettós profidalnok jelenik meg korábban. Érthető, hogy ezt a megalázó nyolc kisgyermek esztendőt hosszú ideig tudat alá szorítottam.

S szintén a feleségem, Barna Márti ösztökélésére megjelenítem a gunnyasztó, langyos, olykor felforrósodó gimnáziumi korszakot is, amelyről szintén csak érintőlegesen szólok az Aranykori tekercsekben és a Hűséges szökés és hűtlen visszatérésben. Akkor hát, nosza:

Egyszóval. Újra: megfogadtam Bogyi tanácsát, amely szerint az 1963-as ENSZ amnesztiája után, a hatvanas évek álaranykorában játszódó gimnáziumi éveimet azért fontos most is megidéznem, mert ez a négy esztendő híven modellezi a kicsinyke jólét ezüstkori langymeleg, büdösen kényelmes posványát, az igénytelen ember számára akár kellemesnek is ható mocsárízét és bűzét. 

Nem akarom őket megsérteni, de azért is írtam eleddigi életművemben a legkevesebbet a felső tagozatos esztendőkön kívül a gimnáziumi éveimről, mert ezek a nagyon rendes, először a latinos, majd a franciás osztály béli társaim, e kedves lányok és fiúk jóval kevésbé számítottak nem csak az egyetemi időszakban szerzett barátaimnál, hanem az évfolyamtársaimnál is. Úgy aránylottak jelentőségükben az egyetemi, posztgraduális, majd egyetem utáni igaz hitsorsosaimhoz, mint ahogy egészében is, az alsóbb iskolás diákévek az egyetemi hallgató esztendőkhöz mérten valahogy vastag zárójelbe kerültek. Sajnálom őket, hiszen nem tehettek arról, hogy az anyámnak és a nevelőapámnak tett hallgatási fogadalmamhoz híven, gimnáziumi éveimben nem csak óvakodtam minden őszinte megnyilatkozástól, hanem tudatosan le is butítottam a lényemet, nehogy veszélybe keverjem magamat Trianon, vagy 1956 dicséretével. Naponta mantráztam: „Tartsd a pofád, Pósa Zoltán. A „jóságos” Babicsné majdnem megfúrta a felvételidet a kivagyi locsogásod miatt. Emlékezz vissza, mit is mondott neked Jóska apu és annak idején MAJD Kovács Kálmán. Itt és most addig hallgatni kell, magadat szinte teljes némaságra kárhoztatni. amíg meg nem szerzed az egyetemi diplomádat. Tehát kuss. Finomabban: OMERTA! Ez olaszul annyit tesz: hallgass. A maffia adta ki minden átlagembernek ezt a parancsot, ami annyit jelent, ha bármit is teszel a maffia ellen, vagy bármit is kifecsegsz a szervezett bűnözés mindent irányító titkos hatalmi apparátusáról, akkor készülhetsz a halálra is. Nos, itt és most, a hatvanas évek Magyarországán is érvényes az OMERTA parancs mind a forradalommal, mind Nagymagyarország elvesztésével, s kereszténységed megvallásával kapcsolatban. Ha megszeged a hallgatás kategorikus imperatívuszát, az a minimum, hogy keresztet vethetsz az alkotói önmegvalósításra, s mindenfajta külső szellemi kiteljesedésre, magyarán társadalmi sikerre. Ugyanis, te, kedves Pósa Zoltán, mint reakciós, értelmiségi származású ember diploma nélkül még íróként is senkinek, semminek számítasz, hiszen nem vagy sem munkás, sem parasztkáder, hanem gyanús értelmiségi sarj, lelkészek, klerikális tanárok, kisötvenhatosok ivadéka.” Így hát a gimnáziumban igyekeztem kussolni, mindvégig ült rajtam az egyetem-drukk, bár éppen a végére enyhült egy kicsit.

Nono! Valljuk be, ennek kissé leszólt egyetem előtti korszakomnak is voltak afféle barát-pótlékai és álszerelmei. Halálosan „szerelmes” voltam egy Bradányi Edit nevű gyönyörűen szavaló, szabályosan finom babaszépségű osztálytársnőmbe, miatta kellett otthagynom a Fazekas Gimnázium latinos osztályát, mert képtelen voltam tanulni, s a jelenlétében megszólalni. Csak makogtam, ha kihívtak felelni. S ebből nyilvánvaló, hogy szólni se nagyon mertem hozzá, mert éreztem, mekkora gyerek vagyok, valódi koromhoz képest szellemileg akcelerált, túlművelt, ám fizikailag tíz évvel visszamaradott, már-már óvodás. Fölismerve a helyzetet anyám közbelépett, s átiratott, a tanulmányi szempontból harmatgyönge franciás osztályba. Ott is volt egy nagy „szerelmem”, Grozdics Etelka, akinek átvitt virágnyelven szerelmet is vallottam, ami olyannyira költőivé és szimbolikussá sikeredett, hogy nem vette észre. Talán ő sem volt teljesen közömbös irántam, de amíg csak barátkoztunk imádtuk egymást, ám nyomban veszekedni kezdünk, ha picit, egészen halvány hangyalábnyit is leány-fiú nexusra kapcsoltunk rá (ami azt jelentette, hogy vagy háromszor megsimogattam az arcát).

Mégis, talán nem mondtam az előbb igazat egészen a barátságokról. Ugyanis volt abban a tanáraink által kifejezetten gyöngének tartott osztályban is egy olyan összetartó „haveri” hetesünk, amelyet én utólag Heten, mint a gonoszok társaságnak kereszteltem. No persze, első sorban Irodalmi körként próbáltunk aktivizálódni, közös felolvasóesteket tartottunk saját műveinkből és klasszikusokból, osztály- és iskolai színtű irodalmi vetélkedőket szerveztünk, sőt, fölléptünk nem egyszer a gimnáziumi önképzőkörben és a sulirádióban is. Én nem kifejezetten vezérük, hanem vezető apostoluk, mesterük, váteszük, keresztény gurujuk voltam, író, költő, irodalomtörténész ambíciókkal, akit viszont nagy gyereknek néztek lányok, fiúk egyaránt. Ahogy milliószor leírtam, elmondtam, anyámat és nevelőapámat halálra rémítettem, elszomorítottam, amikor közöltem velük, hogy én vagy költő, író leszek, vagy elkallódok, mert Isten ezt nekem álmomból felriadva, 1963 őszén, a Nagytemplom harangzúgása közben, hogy: Fiam, te író és költő vagy. Ha ettől hagyod magad eltéríteni, véged van, de ne félj! Vigyázok rád!

Na, akkor rátérek az első Heten, mint a gonoszok társaság ismertetésére, a második volt az igazi, hiszen az egyetemi talonunk belső körét, a Magyar Grál Lovagok Társaságát, vagy a Magyar Egzisztencialista Pártot így is becézgettem, de erről majd később szólok.

Második számú gimnáziumi barátom (nem az elsővel kezdem), a középtermetű, fekete hajú, mélykék szemű, szabályosan jóvágású Cserny Laci évismétlő volt, pincelakásban élő deklasszált, gyári segédmunkássá, illetve takarítónővé lett horthysta elithivatalnok házaspár sarja. Ősei ráadásul elváltak, pincelakásban lakott az édesanyjával. Elég jó verseket írt, negyedik végén 1967-ben, az utolsó „pillanatban” kimaradt a gimiből, de megbánta bűneit, még 67 őszén letette az osztályvizsgát, Karácsony előtt négyes eredménnyel érettségizett, eladó, vezető-helyettes lett a Gambrinusz átjáróban, a debreceni Grabenen lévő Móricz Zsigmond könyvesboltban, ő is majdnem bekerült abba az 1974-es Alföld-antológiába, amiből engem a keresztény, polgári, irredenta elemet is kizeccöltek, de aztán ő is kimaradt a könyvből, mert még az ő kételyekkel teli, tétova lírai beszédmódja, töprengő, meditáló narrációja sem fért bele a megalkuvó és álságos baloldali narodnyik alföldes árnyékellenzékiségbe. E csalódás hatására elkezdett csak a „karrierre pörögni,” a marxista egyetemet a szakosítóig abszolválta (a hétből négy évet zárt le), a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete (MKKE) könyvszerkesztői és könyvterjesztői diplomapótló tanfolyamát teljesen elvégezte, aztán elkerült egy álmos, dél határmenti kisvárosba, ahol először könyvesboltvezető, majd a rendszerváltozás előtt, az utolsó pártállami tanácselnök támogatásával gründolta a Városi Televíziót, melynek 2008-ig igazgató-főszerkesztője volt. Éppen akkor, amikor az én hatvanadik születésnapon, 2008-ben megjelent a Törött tükörbe néztél című válogatott verskötetem, őt nyugdíjazták, mert nem volt hajlandó már portfolióban gondolkodva szerkesztősködni. Magyarán: egyszerre vezetni a helyi televíziót, a regionális lapot és a rádiót tartalmazó médiacsoportot, alias sajtóportfóliót, pedig ez a tendencia 2006 után már országszerte elkezdődött. Ő mégis azt sejteti a nyilatkozataiban, hogy a FIDESZ tette őt lapátra, ami nem igaz, hiszen az akkori fideszes kulturális alpolgármester, megpróbált a lelkére beszélni, de nem vállalta a többletmunkát, ami a kor kihívásából adódott. Arról, hogy miért hagyta abba már fiatalon a versírást, olyan érzékletesen nyilatkozott úgy öt éve egy Békés megyei lapnak, hogy ráismertem a helyzetre, hiszen vele voltam. Cserny Laci elregélte az interjúban, hogy „debreceni író-költő barátaival a hetvenes években fölmentek (fölmentünk) egy befutott költő, sőt, a város á per egyes reménysége, – (nem nevezte meg, Gábor Zoliról van szó) lakására, s olyan szegényes körülményekre leltek (leltünk), hogy ráébredt: ha egy ismert, beérkezett élő klasszikus így él az államszocializmusban, milyen lehet kezdőnek lenni? Ő már ezt a limitált életszínvonalat nem vállalja újra, volt elég része a nyomorból és a pincelakásból a hatvanas években, keres magának inkább normális civil foglalkozást. Nagy kár, mert igen jó versei voltak, de saját bevallása szerint, amikor Gábor Zolinak őt sem sikerült bevinnie sem az antológiába, sem az Alföld Stúdióba, alias Hajdú Bihar megyei Írócsoportba (utóbbiba én azért bekerültem), megfogadta, hogy az asztalfióknak sem ír több költeményt.

Emlékszem az interjúban megidézett jelenetre, a megboldogult Gábor Zolinál (Hajdúbagos, 1937. április 7. – Debrecen, 1980. június 17.) voltunk együtt így elég sokszor, valóban a viszonylag elit, patinásan békebeli, de már roskatag, málló vakolatos külvárosi, Dobozi és a Hajnal utcai bérházak közelében rogyadoztak azok az ötvenes évekbeli, lepusztult dobozházi Rákosi Matyi lakások, (Rótmanótelepnek hívtuk mi, reakciós debreceniek, akiktől Gábor Zoli is úgy félt, mint a tűztől) amelyekhez képest már a nyolcvanas évekbeli panelek is luxuskéglinek számítottak. A bútorzat is szerény, sőt szegényes volt. Zoli az egyetemi könyvesboltot vezette, Elkallódott ünnep címmel, bár megkésve, 1971-ben, 34 évesen megjelent, (akkor mint mondjak én a 37 esztendős koromban 1985-ben kijött első önálló könyvemmel) önálló kötettel (és számos antológia publikációval) is rendelkezett a Magvető Kiadónál, s volt rövid ideig a Hajdú Bihari Napló versrovatvezetője is, de „engedékenysége” miatt, (többek között engem akart részletesen bemutatni a lapban) hamar leváltották, (azóta posztumusz megjelent 1988-ban a Születő évszak (válogatott és hagyatékban maradt versek) sajnos lényegében az első kötet bővítménye, egy, a távoli anyai ágú unokabátyámmal, Ablonczy Lászlóval közösen megírt, 1974-ben megjelent Hajdúnánás 30 éve című tanulmánya, s a Postagalamb című, 1982-ben, szintén posztumusz, Muraszombatban kinyomtatott esszékötete illetve mustrák) ami akkor, kiváltképpen vidéki lírikus esetében, nagy szó volt, tehát még csak azt sem mondhattuk, hogy állástalan önjelölt. Sőt, 1957-től kezdve a város felkaroltjának, támogatottjának számított, a már említett rövid pünkösdi királyságként, a Hajdú Bihari Napló versrovatvezetőjeként, majd KLTE könyvesbolt igazgatójaként, mindkét alkalommal egyetemi végzettséghez kötött állást töltött be technikumban szerzett érettségivel. Nos, vele együtt hat debreceni, illetve a városhoz kötődő költő támogatását élveztem. A zseniális, reakciós, Horthy kurzus-költő, Marczonnay Tibor, a /klinikailag/ is őrült, jeles szürrealista Stetka Éva, a Nyugat utolsó mohikánja, Kiss Tamás, s a látszólag futtatott, de az Alföld belső köreiből mindig is kizárt, s a városhatáron mindig is kívül rekesztett Ratkó József, valamint Gábor Zoli, S rokonszenvezett velem a korán elhunyt jeles tudós, filozofikus költőnő, /Várkonyi Anikó is .(Nagygéc 1942- Debrecen, 1978. Fényes udvar 5. Itt idén, április 17-én leplezte le Puskás István alpolgármester Várkonyi Anikó emléktábláját A költő irodalmi örökségét Szilágyi Szilvia irodalmár méltatta. Ezt követően 17 órától Várkonyi Anikó tiszteletére emlékestet és kiállítást rendeztek a szomszédos Petőfi Emlékkönyvtárban (Víztorony utca 13.). A beszélgetés résztvevői: Bakó Endre és Lichtmann Tamás irodalomtörténész, Szilágyi Szilvia. Megérdemli az ébresztést ez a méltatlanul elfeledett debreceni alkotó. / Övéké volt a dicsőség. ám a valódi hatalom az egykori hatalomhű tűztáncos, az Alföldnek és a Hajdú Bihari Naplónak egyszerre főszerkesztő-helyettese, (sic!!!) Boda István, a Napló Munkásőr főszerkesztője, Pallás Imre, az Alföld szerkesztő-bizottságában cenzorkodó MSZMP korifeus Gyarmati György, a népfrontos Tarr Károly, s a független egyetemi pártvezetők, Papp László, Czinege Albert, illetve a Tudományos Szocializmus tanszék kulcsemberei Kiss Sándor, Farkas Dezső, valamint az egyetemi belügyminisztériumi összekötő, az engemet személyes figyelmével mindig kiemelten kitüntető Benke Gábor hadnagy és a hasonlók kezében volt, Ők a két jeles irodalomtörténész főszerkesztő, Kovács Kálmán és helyettese, Juhász Béla döntéseit is pillanatok alatt gleichstaltolták, azaz, semmibe vették és semmissé tették. Görömbei András például 1990-ig nem lehetett az Alföld félállású belső munkatársa sem, Kiss Tamás, az elvi versrovatvezető hiába fogadta el a verseimet közlésre, helyettesével, Tóth Bandi bácsival és Simon Zolival az említett derék elvtársak mindig is visszaadatták a verseimet, de az értekező prózám többé-kevésbé zöld utat kapott.

Visszatérve Cserny Lacira, őt viszont minden minőségében, íróként, újságíróként ignorálta minden debreceni lap, de mint mondottam, könyvterjesztőként, majd kisvárosi sajtókorifeusként mégis csak befutott. A csongrádi tévé számára kétszer is készíttetett velem könyvheti interjút, egyszer 1994-ben, a Menekülés négy sávon megjelenésekor, egyszer 1995-ben, a Pürroszi győzelmek kapcsán. Sértődött, félretett embernek hiszi magát, pedig az újságírói pálya, kivált a huszonegyedik században olyan, hogy ha az öregedő ember nem hagyja abba idejében önként, előbb-utóbb kiteszik a szűrét, mert a korosodó intellektuel már nem, vagy csak nehezen tudja fölvenni a kötelező újságírói pörgés tempóját még a regionális lapoknál is. Sinecura a kapitalizmusban már nem létezik, a kényelmes folyóiratokhoz egyrészt magasabb végzettség kell, mint Laci marxista egyeteme és MKKE tanfolyama, másrészt pokolian rosszul fizetnek a redaktoroknak is, csak komoly háttérvagyonnal vállalható főállásban, vagy nyugdíjasként, illetve félállásban, de az akkor már nem sinecura, hanem álláshalmozás. (Én azt is Bogyinak köszönhetem, hogy idejében kiszálltam az idősebb ember számára már eszeveszettnek látszó ringlispílből. Ugyanis, amikor a Magyar Nemzetben, egy éves nyugdíjas megbízási szerződésem lejárta után 63 éves koromban átminősítettek honoráriumfizetéses főmunkatársnak, Márti lebeszélt a nemzetes folytatásról, s arról is, hogy átmenjek kötött állásba a Magyar Hírlaphoz, s azt is megakadályozta szép szóval, hogy a Magyar Demokratánál kuncsorogjak ki magamnak valamiféle szerződéses főállást. – Egész korábbi életünkben panaszkodtál, hogy mennyire eleged van még a Magyar Nemzetből is. Most, amikor végre az irodalomnak élhetsz, ne várd meg, amíg finoman nem közlik veled, hogy immár félszívvel dolgozol, s így nem kellesz. Mert akár a Magyar Nemzetben folytatod állandó külső főmunkatársként, akár a Magyar Hírlapnál belső szerződésesként, akár a Magyar Demokratánál kritikuskodsz, észreveszik előbb-utóbb, hogy már a regényírás, a versírás és az esszéizálás vált életed főszereplőjévé, de ezek a mostaniak már nem is biztos, hogy finomkodnak, hanem a képedbe vágják, hogy nem bírod a tempót. Az nem érdekli őket, mert magánügy, hogy első sorban író vagy már.

Ezért nem hívtam vissza 2011-ben a megbeszélt két hét eltelte után sem Szentesi Zöldi Lacit a Hírlapnál, sem Bencsik Andrást a Demokratánál, s nem fogadtam már el az állandó külsőzés lehetőségét sem a Magyar Nemzetnél. Azóta megjelent (a harminckilencből) tizennégy önálló könyvem, s kiadásra vár még tizenkét teljesen kész kötetem. S a munka is utolért, 2016-2020-ig, azaz öt évig kurátorkodtam az NKA-nál havi negyvenezer nettóért. Ha már teheted, ki kell szállni a „hivatalos” melóból, mert, ha nem teszed önként, kényszer hatására már képtelen leszel rá, s vagy belerokkansz, belehalsz, vagy kiraknak, mint rokkant huszárt, s őrizheted életed végéig az álstigmát, amit a hiúságod miatt szereztél be saját magadnak.)

Mint Cserny Lacika, ő bátran nyalogatja a sebét, se kutyája, se macskája, huszonhét éves korában elvált, s most is üldözi saját magát. Azért kezdtem vele a felsorolást, mert ő az egyedüli az osztálytársaim közül, akivel az érettségi utáni vakációt követően, azaz, egyetemista korom nyitánya után sem szakadt meg teljesen az aktív kapcsolatom, 1976-ig olykor-olykor keresztezték egymást az útjaink.

De folytasd és fejezd be az alkalmi barátaid felsorolását. Az első számú gimnáziumi haver Barkó Bandi, pedáns, jó modorú, közepes tanuló, jó eszű, de elképesztően kényelmes lelkileg is, testileg is. A kádár korabeli kicsinyke jólét jellemző produktuma, ha szabad emberi lényről így beszélni: Sokat mondó, hogy Bandikának hívtuk. Szóval, Bandikánk KERTVÁROSI LANGYOS FÉLÉRTELMISÉGI, verbálisan óvatos antikommunista, igazi kellemes, jómodorú kispolgár, akár csak édesapja, a munkásarisztokrata. Idősebb és ifjabb Barkóra egyarán jellemző, hogy a kertes házak utcájának afféle őslakói, par excellence cívisek. Bandika már a nyugodt hangjával, felnőttes ábrázatával, pisze orrával, rőtvörös hajával is úgy festett, mint egy befutott NDK-beli színész. A belőle, a családjából és a környezetéből kisugárzó megnyugtató kispolgári átlagosság is otthonosságot árasztott. Az ember érdekes módon éppen gimnazista korának kamaszos lázadás-szüneteiben szeretne olykor olykor menekülni saját valódi énje elől. S nyilván emiatt is, kimondottan jól éreztem magamat náluk, nagyapáéktól egy ugrásra, a Bundi utca 11. szám alatt laktak. Lugasos, virágos szőlős kertjükben hetente legalább egyszer ketten is összejöttünk, napozgattunk kvaterkázgattunk tágas, a miénknél nagyobb kertben, a házban is együtt élt az anyai nagymama, Barkó anyuka, apuka és András. A nagyszüleimnél alig nagyobb hajlékban éltek négy család üdítő szomszédságában harmadikban és negyedikben keddenként majdnem az egész Heten, mint a gonoszok banda ott találkozott, s együtt indultunk a Medicor művekbe, a Hruscsov korszakból megmaradt legutáltabb politechnikai oktatónap helyszínére.

Bandika a par excellence laikus, de viszonylag képeséges irodalombarát. Korrekt, nem igazán átélt versmondása emlékezetes, de nem átütő. Vérbeli műkedvelő, a szónak jó, de rossz értelmében is. Az érettségi után is megmaradt a kedvezményes előnyugdíjas korhatárig művészet közelben, a Csokonai Színháznak volt világosítója, majd fővilágosítója. Nyugdíjasként elment az alig működő, de még vegetáló Bocskai kerti művelődési központba vezetőnek, s amikor látogatók és rendezvények híján, András hetvenéves korában felszámolták a kultúrházat, ő is a Fidesz áldozataként siratja magát, ahelyett, hogy örülne, hogy végre unokázhat. Bandikánk azért jár az egyre csökkentebb létszámú osztálytalálkozókra, hogy együtt szidhassák az ország fölemelkedéséért dolgozó nemzeti kormányt és a mindenkori Magyarország legtehetségesebb miniszterelnökét, Orbán Viktort.

A többiekről még annyit sem tudok, mint Barkóról és Csernyről 3.Szobanyiczky Zsolt, alias Csuszi, az osztály hórihorgas, göndör, finoman, franciásan vékony nózijával és szabályos rajzolatú ajakával, slágfertig humorával a lányok kedvence, az osztály bel amija és jópofija volt. Sajnos túl korán halálra itta magát. Buszvezetői kezdetek után jó állása alakult a Debreceni Közlekedési Vállalat (DKV) központjában, de szabad idejében módszeresen szeszelt, gyakorlatilag majdnem alkoholista volt. Gimnazista korában egész jó elbeszéléseket írt egy spirálfüzetbe. 4. Gábor János, Gabjani, kivastagodott sasorrával, kisportolt termetével ütött el tőlem, nagyon különbözni akart vonalas, élmunkás szüleitől, miközben küllemében kísértetiesen hasonlított rájuk. Magyarán: tőrül metszett mobilens proletárfiúnak látszott, ami akkor rettenetesen bosszantotta. Ő is verselgetett, novellázgatott, ha nagyon jóindulatúak vagyunk, közepesen. Fölvették az 1967-ben egyik legszigorúbban számító felsőfokú intézményébe, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre. A verselgetés, novcsizgatást abbahagyta, ám a szerinte ezzel együtt járó bohém életvitellel nagyon nehezen szakított. Egyszer évet is ismételt, aztán megemberelte magát. Talán rájött, hogy mégis jobb mérnöknek lenni, mint rímfaragó gyári munkásnak. Ez nem afféle szellemi arisztokratikus felsőbbrendűség, hanem annak a ténynek a tudomásul vétele, hogy aki félbehagy valamit, az félbemaradt egzisztencia lesz. Így egy éves késéssel diplomát szerzett, s visszakerült a debreceni Dobozi Lakótelepre, ott szerzett a szülei hajlékánál, nagyobb lakást, megházasodott, s mondanom sem kell, a Gördülőcsapágy Művekben lett mérnök. Ez már az 1982-es érettségi találkozónkon kiderült, azelőtt is egyszer, 1972-ben, egy nappal a diplomaosztó után, s azóta is még egyszer, 2018. október 23-a előtt egy héttel) vettem rá magam, hogy elmenjek az érettségi találkozóra. Gabijanival a nyolcvanas években, 1988-ban futottunk össze a debreceni nagyerdei strandon. Elmesélte, hogy amikor ez egyetemen, a kibukás hatásán meglegyintette a kétes egzisztenciává válás szellője, s közben belekóstolt a Medicorban a nyolcórás melóséletbe is, herótot kapott, s radikálisan szakított a miskolci egyetemi kocsmákkal. Debreceni melós féléve alatt is elkezdett buzgón ugyanúgy újra tanulni, mint első, második gimnazista korában, mert az apja közölte, hogy addig megvonja tőle az anyagi támogatást, amíg vissza nem tér az egyetemre, de a mamapapa hotel szolgáltatásait azért megkapta. Enni inni adtak neki, a rezsibe nem kellett beszállnia, így félretett magának pénzt arra, hogy Miskolcon albérletben éljen. Ötödévesen tért vissza a kollégiumba, amikor már jó tanulónak számított… „Tanultam a mindenünnen kiszorítottság nyomasztó érzéséből, szabályos életet élek, a végzettségemnek megfelelő állásban, megfelelő feleséggel, két gyerekkel, megfelelő lakásban, szinte ugyanott, ahol fölnevelkedtem. S olyan lettem, mint az édesapám, diplomás változatban. Bizony, már megvan a sírhelyem a debreceni köztemetőben is. Nagyobb kispolgár vagyok még (Barkó) Bandikánál is. S elmesélte még, hogy ő is csak 1987-ben volt már találkozón, ott hallotta, hogy én a sok ellenzékieskedő vargabetű dacára mégis befutottam, önálló kötetem van, s a rádióban is szerepelgetek. Az a fura, hogy a saját abszolút szabályosan hétköznapi életének (akkor még nem dívott a trendi szó) karikatúráját látta a többiekben, s fiatalkorának tanúi között kezdte el egy kicsit nyomasztani a középszerűség és langyosság, a kicsinyke jólét szellem. Így elhatározta, hogy többet nem megy közéjük, s ezt el is mondta a megszállott fő szervezőnknek, Mészáros Ildikónak, ki a munkájánál is fontosabbnak tartja a meetingeket.

Minden elsorolt barátom élő illusztrációja annak a földszintes, semmi kis hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli, lassan pusztuló romkocsmának, amelyről a huszonegyedik században már nem csak a Szanyi Tibor nevű piás szocialista politikus állítja, hogy „akkor lehetett utoljára élhető életet élni Magyarországon”, hanem számos olyan magas intellektusú ember is, aki eltékozolta az életét, de még a válóperéért is a mindenkori rendszerváltozás utáni kormány(oka)t hibáztatja. Ezek az úgynevezett protest szavazók.

A mi gyöngécske kis osztályunknak, amely a hatvanas évek álprosperitásában valóban előrevetített, korai elő-modellje volt (és a mai formájában is az) a hetvenes évek ezüstkorának, és a bennünket éppen a magyarországi hamis aranykori emelkedés évadján fenyegető nyugateurópai vaskor specialitása volt a kicsinyke jólét apológiája, amely imígyen hangzott. Mit bánom én Nagymagyarországot, letojom, hogy 56 forradalom volt, vagy ellenforradalom, csak jól éljünk – mondták ki szinte naponta a lányok is. Köztük példának okáért a minimalizmusba a huszonegyedik század második évtizedének elején belehalt, majdnem jó tanuló csiborfetete arcú, kemény, göndörhajú, hatalmas sasorrú majdnem-szépség, Keleti Edit. A város fotó nagykereskedelmi vállalatánál vált hamar osztályvezetővé, elvarjúzta az érdekes kis mókás töltött galamb, az OTP hivatalnok, buzgó érettségi találkozószervező Mészáros Ildi hivatásos kórusénekes „pasiját”, elvette férjül. Ám a fickó balesetben meghalt, Edit ebbe belebolondult s az egyik falusi bentlakó elmeklinika-szanatórium ápoltjaként akasztotta föl magát úgy három-négy éve. Az osztályunkból először a nagyvállalati függetlenített KISZ titkárrá, aztán „beosztott, kishivatalnok szintű háeressé” jelentéktelenedett megyei kisfunkci lánya, az érdekes, szőke, picinyke termetű mélabúsan koravén szépség, Szarvas Annamária hunyt el. Őt is a depressziója vitte el túl korán, mert azt hitte, hogy a rendszerváltozás áldozataként vált marxista egyetemet végzett kis-, (vagy inkább KISZ-) politikai vezetőből rendszerváltozás utáni minicsinovnyikká. Pedig Edittel egyetemben csak magukat okolhatják. Mindketten már a gimnáziumban azzal szúrták el a továbbtanulásukat, hogy bár elsőben és másodikban eminensek voltak, harmadikban elkezdtek pasizni, összejöttek osztályunk két évismétlő vagányával, s afféle hatvanas évekbeli rektori hivatali bikkfanyelven szólva „tanulmányilag” annyira leromlottak mindenből, hogy nem is próbáltak egyetemre jelentkezni. Edit és Annamária korai „lecsúszása” is modellezte a Kádár és a posztkádár kor kont­ra­szelekcióját, káoszát és értékzűrzavarát, hiszen a mi negatív példaként, tanárok mumusaként rettegett negyedik cé osztályunkban is, jelentős hányadban az emi­nensnek induló diákok pályája kapott átmeneti, vagy végleges gellert. A két alsó évben éltanulónak számító Edit és Ancsa már a középsuliban eltévelyedett. A Heten, mint a gonoszok társaság tagjai közül, jómagam, 1. Pósa Zoltán mellett 2. Barkó András, 3. Szobanyiczky Zsolt (Csuszi), 4.Cserny László, 5. Gábor János (Gabijani), 6. Balogh Sándor, 7. Némethy Károly (Szakóca), az utolsó két fiú majdnem „színkitűnős” átlaggal muzsikálta végig a négy osztályt, az érettségijük is totál jeles volt, s mindkettőjükben dúlt az eminens nagyképűség. Az átlagosnál, nálam is alacsonyabb termetű, magyarosan kikupált parasztértelmiségi fazonú Sanyi is írt és önképzőköri estjeinken felolvasott néhány jó ritmusú szerelmes verset. Bejárós (bebírós) volt, naponta vonattal látogatta a gimnáziumot Téglásról, e nyírségi iparfaluról, amit a Hajdú mosógépgyárról ismer mindenki, így szoros iskolai és szülői felügyelet alatt ált az érettségiig. A vonatindulások még inkább beszabályozták az életét. Minden nehézség nélkül fölvették az orvosi egyetemre. S nála is bekövetkezett az a szindróma, ami csapdába ejti azokat a rendes vidéki fiúkat, akik hirtelen kiszabadulnak az őriző szülői, rokoni szemek vákuumából. Elkezdte élvezni a kocsmás estéket, a hamis szabadságélmény szabadosságba, iszákosságba hajszolta. Ám SZERENCSÉJÉRE, hitte ő, valójában Isten volt vele, a mindent szabad mámor és az akkor még csak a piálásban megnyilvánuló narkózis lebegtető eufóriája hamar tovaszállt.

Találkoztunk 1970-ben a Nagyerdőn, beültünk a Pálma Tanszékre egy kávéra, akkor már sörözni sem volt hajlandó. Elpanaszolta, hogy halálfélelmei támadtak a permanens ivástól, részben e szorongások, részben az évismétlés kijózanító sokkjától tudott magának megálljt parancsolni. Ám, mivel mint orvosjelölt, azt is tudta, hogy fokozatosan leszokni sem a dohányzásról, sem az iszákosságról nem lehet, az absztinens szünetek beiktatása is önámítás. Csak úgy menekülhet meg az ember, ha egyik pillanatról a másikra radikálisan kirúgja Mister Alkoholt, így viszont a szervezet a hirtelen alkoholelvonástól attakszerűn produkált absztinenciális rohamokat. Abban a spirálban vergődött, hogy ha gyógyító sörökkel, unikumokkal vet véget a felfokozott másnaposság tüneteinek, a megkönnyebbülés csalóka öröme visszasodorja az alkoholizmusba, a teljes megtisztuláshoz viszont kétségbeejtő kínokon át vezet csak az út. Tőle hallottam először, másodszorra Sánta Ferenctől azt, hogy aki szenvedélybeteg módon iszik, s nem a kevéske, Úrvacsorán havonta magunkhoz vett, a vasárnapi ebédekhez elfogyasztott tiszta bor ízét és elmeélesítő bizsergését, hanem az alkoholmámort, a víziókat és az öntudatvesztést élvezi, annak számára akkor sincs a teljes absztinencián kívül más megoldás, ha még nem alkoholista, hanem csak iszákos. Ugyanis ezek a fogalmak csak irodalmi, nyelvészeti szférákban különülnek el egymástól, a valóságban, orvosi értelemben nagyon is összemosódnak, nincsenek éles határok, minden rendszeres jó gyomrú, kulturális ivó, szalonspicc-bajnok, iszákos, akár bírja a piát, akár nem, potenciális (vagy tényleges) alkoholista. Sanyi 1974-ben, egy éves késéssel kapta meg a doktor med univ diplomát. Családot alapított, elismert kardiológus lett a Nyíregyházi Központi Kórházban, akit a nyugdíjazása után is foglalkoztatnak. Osztályunkból mellettem ő a másik, aki még aktívan és munkahely-szerűen a hetedik x után, 2022-ben is dolgozik. (folytatjuk)