Finta Éva – Gaia tánca, Hangos, Háború újra (versek)

0
34

GAIA TÁNCA
(Hideg Margitnak)

Ez Gaia gallya.
Virágos és levélkés.
És elszáradt,
tűzben táncolni vágyó.
Ez Gaia vágya, Gaia szenvedése.
Az érkező, a távozó világot
ő hatja át, teremt s magába olvaszt,
formál, deformál,
ismét tökélyre fejleszt,
elrontja és teremti létünk fáját,
az Isten fáját ő hozza világra,
megszül és felfal bennünket, a társa
Kronosz, az Idő, ki bőszen begyűjti
s magába gyűri mind a teremtettet.
Mégsincs sötét,
és nincsen alvilág, csak
forgás van, lendkerék van, körbejárás,
vagy körtánc, ahogy Csontváry Kosztka látta,
körtánc a szent világfa alatt,
a Cédrus égbe nyúló ágbogával.

És Gaia gallya érinti a vállunk,
Gaia virága hull sziromesővel,
arcunk, vállunk sziromvirággal ékes,
fejünkön koszorúhoz ad virágot,
ami egyszer lecsúszik majd fejünkről.
Testünkre csúszik, koporsóra, sírra,
virágcsokorral ölel majd magához,
kihajtanak a magvak majd a síron,
a lelkek pedig új táncot remélnek,
vágyaikkal új életet fogannak.
És minden tiszta, újólag hasznosított,
kozmikus idegszálakba szövődött,
mit csipkeháló ringat majd a fényig.
És felsír örömében, mikor éled,
és megkeresi helyét, mint az élet,
a szövedék a csipke mezejében,
mint ragyogás a vibráló Tejúton,
mint a gyökér, mely elindul a mélyből,
hogy átszője az anyaföld homályát,
megöntözze az égi fény hevével.


HANGOS

Hangos az ördög, rettentően hangos!
Belekiabál Bachba, a Miatyánkba
az Üdvözlégy Máriába, a malaszttal teljesbe
hangos az ördög, rettentően hangos.

Már nem csak kilóg, tehát, a lóláb
már dübörög patája az életünk grádicsain
beleordít a tudatalattinkba is, nem csak a fülünkbe
belehipnotizálja szánkba a sültet.

És nem csak a galamb pirított kis húsát
de házat, kanapét, utazást, körömgombakenőcsöt
pirulákat és utazásokat, tengerpartot és luxust, ringatót
és mutatja az utat új templomunk, oltárunk bejáratához

melyben a pénz ül a trónon, a homlokzaton bankó a felirat
és hiába költöznénk a Cseresznyefa utca legszerényebb házába
a legszebb villát kecsegteti elénk, ami egyszer
egy távoli jövőben majd miénk lehetne –

és minden: a tó, a folyó, a völgyek, a hölgyek
a férfiak és a szaladgáló kis aprónépek a játszótéren
karnyújtásnyira a kikalkulált Éden
és nyomtatják, vetítik, postázzák hozzá a meghívókat.

HÁBORÚ ÚJRA

Sehogy sem alszik bennem a lélek.
Sajkák jönnek, szél a vitorla
lenget arcunkba égi képet
sehogy sem alszik bennem a lélek.

Háború van égen és földön.
Tajtékoznak vulkáni mélyek
tengerbe vesznek, belefagynak
bugyborékol víz a tüzekben
száznyolcvan kilométerre tőlem lőnek
nem bakot, nem is őzet lőnek
megroggyannak a homlokzatok
kivert szemű ablakaikban
senki sem áll.
Háború van égen és földön
a csillagidő jóslata véres –
sehogy sem alszik bennem a lélek.

Asszonyok szülnek, férfiak ölnek
szülik az árvaságot egyre
öltöznek katonaköpenybe
csak az öregek értik: újra
Apokalipszis, mint már kétszer
egyazon évszázad során.
Megadóan ők lépegetnek
koszorús temetésre vágynak
és majd vissza, hazai földbe.

Háború van, már sokszor s újra
nem álmodom a szebb világot
pokolfajzatok játszadoznak
játszóterük a csatatér
kilakoltatott utca, város
kilakoltatott lelkük nélkül
fekszenek kint a márciusban
fiaik, mind-mind: idegen
mindenkinek a senkijei
arccal a földbe temetődnek
az anyaszülte egyfiúk
a testvérek, a sokból egyek
közös sorsban egymásra lesve
parancsszavak az altatók
parancsszavak a vekkerek.
Lőni kell önnön sebeikre
lőni kell önnön fajzatukra
lőni a rokonok húsába
hogy teremjenek majd a földek.

Háború van égen és földön
a csillagidő jóslata véres –
sehogy sem alszik bennem a lélek.