Fehér Imola – Simonfy József – Kétlelkes négykezesek

0
286

imánk

minden mozdulatom fáj
levélarcom hulljunk már
hulljunk már
mint por a mészbe
öreg házról
papírvékony vakolat
törmelékkel tömöm
szétmálló fogamat
a múlton rágódom, 
nincs jelenem
az éj fekete
teájában a hold
kilyukadt hugyhólyagja
ereszt valami 
sárgás levet
szenved az ég
vele szenvedek
zakatolnak bennem
vonatok jaj hová
visznek hol vagyok
minden ablakban 
én kuksolok
vonyít a hold 
a megriadt kutyák
szerteszét rohannak
föld alá bújnak
macska vajúdik
az eresz alatt
váltig vártam
szárnyaim kitártam
ez az évszak sem
hozott minket össze
elválaszt a tél
a tavasz mészgödre
beoltott a nyár
habarcs az ősz 
meszelem vele
őszbe páló életem
egy fűszálnak dőlve
rettentő hőségben
kilóg a pillangók
érdes nyelve
nyújtogatják
ni milyen hernyó
maradtál
te se mertél szállni
csak a nyár suhant el
itt maradtál gyönyörű
színeiddel dideregni
de egy rigó már felfedezett
karácsonyra hoztál
fázós hideget
hóból csinálj nékem
kacsát libát halat
tyúkhúslevest
lakjunk jól
képzeletből
szavakból 
papírból
jól pirított
agyagcombot
minden
éhezőnek
bort búzát
békességet
a szenvedőknek
s még egy napot
a menni készülőnek
indulni gyakran
mint kit puskából lőnek
aminek kezdete
nincs csak annak
nincs vége
kezdjük hát el
de csak óvatosan 
predesztináljuk létünk
bele ebbe a 
nagy világvégi
nincstelenségbe
hogy legyen valami
megszülöm
magam
szörnyű dolgot
követsz el
minden világ
boldogtalan
boldoguljon hát
kinek teste
lelke van
ebben a szörnyű
pusztulásban
legyen élet
a világban
emberként egyre
lehetetlenebb
tán érdemes
érdemes
angyalnak
születnék
ha lehetne
és nem bánnánk
az öröklétet
kérünk még egy
adag megváltást
hogy az élet
legyen végre
örök áldás

megváltás

feltámadott
hallelúja
mint a gyermek
anyja három
napra elmegy
s ahogy megjött
mennyekbe 
szállt szenvedése
minden csoda
három napig tart
ez örökre
ahogy én is
emlékezem
még a 
gyermekre
nyeszlett volt
és vézna
szinte semmire 
való megváltani
kész illúzió
elszállok magamtól
mint egy bumeráng
holdanyával rám
csavarozták az
éjszakát
csillagcsavarral
odaszögeztek
s viszem a sorsom
mint Jézus a keresztet
miért nem azok
szeretnek
akiket szeretek
ez az érzés
nem adok- veszek
sokkal inkább 
csiki- csuki állapot
szeretni azt
kit nem lehet
az az igazi nagy dolog
megváltani azt
ki keresztre feszít
azt ember nem tudná
világ baja nem
az én dolgom
de miért is ne
ha a vilag baja
az én bajom is
bajos e világ
így marad félek
bajban születtem
bajban élek
bajban halok meg
hallgat a lélek
hallgatok én is
kilépek a zuhogó
esőbe anélkül 
hogy egy szót
szóltam volna
attribútumaimat
húzom unottan
magam után
mint megtömött
szennyes kosarat
ha kimosom
új sors új élet hivogat
zötyög velünk az
éjszaka zsúfolásig
megtelt egy- egy
szó úgy telibe
talál ingemen
vér üt át
szóképek pacája
galléromon
ha összerakom
e verset megírom
a vers
madarak szárnyalása
lovak nyargalasa
fák lombzúgása
halak úszása
lelkek találkozása

mennybéli

van egy szép nagy
házam egyik szobájában
örökké nyár van
töretlen napsütés
s jobb sarkában
mint a szívcsakra
a szeretet házában
töretlen csendben
töretlen kedvem
perceim töretlen
ló vágtatása
tör fel az égbe
a koronacsakrán
olyan a menny
milyennek akarnám
e földi létet
mennyország kapujában
üldögélek isten
jelenlétét érzed
szentek glóriája
kerül fejedre
lótusz illatát
görgeti a szél
nyugalom
béke szigetén
egy felhő sarkában
van egy szép nagy
házam egyik
szobájában
erdei tisztás
napot rajzoltam
jobb sarkába süssön
holdat rajzoltam
bal sarkába
vezessen