Mikor apám elhagyott minket, a két öcsém még kicsi volt. Én már betöltöttem a tizenhetet.
Anyám a helyi konzervgyárban dolgozott, de hiába vállalt túlórákat nem tudta megteremteni nekünk a jólétet.
Egy szoba-konyhás házban laktunk. Ennyi volt minden vagyona, meg a három gyerek, akikben örömét lelte volna, ha nem mindig hullafáradtan, riadt, karikás szemekkel imbolyog a gyár és az Almás utca között. A napjai csak erről szóltak. Hajnalban felpattant a biciklijére, azzal elkarikázott a munkahelyéig, majd délután vissza haza. Sokszor éjszakázott, olyankor nagyon sajnáltam. Mindig azt hazudta, sokkal jobb, mint nappal dolgozni, mert nincsenek bent a főnökök, meg hogy éjjel kiszökik a raktárba, ott szundikál egy-két órát, de tudtam ezt csak miattam mondja.
Harmadikos gimnazista voltam, amikor nyári munkát vállaltam én is ott, hogy ezzel is könnyítsem a helyzetünket. Ilyenkor, mintha vidámabb, színesebb lett volna az arca. Mikor meglátta a sorok között cikázó műszakvezetőt, Mészáros Imrét, átölelte a vállam és azt mondta, hogy én vagyok az ő okos nagyfia és, hogy még sokra viszem. Mészáros ilyenkor kicsit féloldalasan tartotta a fejét, tetőtől talpig végigmért, és ennyit mondott:
– Úgy legyen Irénke!
Anyám büszke volt rá, hogy gimnáziumba járok. Csak miatta nem hagytam ott az iskolát, bár sokszor megfordult a fejemben, hogy én is beállok a gyümölcsmosó gépek mellé, hogy ketten keressük meg a pénzt, ami kellett négyünknek. Aztán, mikor megemlítettem neki, nagyot sóhajtott és zokogni kezdett.
Ritkán láttam sírni. Kemény asszony volt. Akkor sem sírt, mikor apám otthagyott minket egy másik nőért, s még azzal is meggyalázta, hogy szemrebbenés nélkül kijelentette, a viszony évek óta tart, de most, hogy Terike terhes lett, ideje új életet kezdenie.
A szép háromszobás házat gyorsan eladta. Ebből csak annyit adott anyámnak, hogy azt a kis viskót a falu szélén meg tudta venni. Így lett az a mi otthonunk, az Almás utcában.
A két öcsémnek könnyebb volt. Hogy megviselte-e őket az, hogy apám egyik napról a másikra kilépett az életünkből? Nem tudom. Talán ők ezt lazábban kezelték, mint én. Néha el is mentek hozzá egy-két napra, és másnap csillogó szemekkel újságolták, hogy az új házban milyen nagy a luxus. Van mosógép meg tévé, és hogy hamarosan autót is vesznek. Nem sajnáltam tőlük azt a negyvennyolc órát, amit jólétben tölthettek, csak összeszorult a szívem, ha ránéztem anyámra, ahogy görnyedt háttal mossa a ruhákat a két rozoga lábú széken reszkető műanyagkádban. Ha az öccseim élménybeszámolót tartottak, mindig a verandára vonult. Vagy krumplit pucolt a sovány ebédhez, vagy mosott és közben dúdolt, mintha így űzné el a szomorúságot.
Ádám és Gergely egypetéjű ikrek voltak. Néha nekem is fejtörést okozott, most éppen melyikkel beszélek. A hangszínük is csak annyiban különbözött, hogy Gergely kissé érdesebben formálta a hangokat. Kilenc évesek voltak. Én tizenhét. Szerintem a szüleim nem tervezték őket, csak a mostani divatos szóval élve, besikerültek.
Ádámnak nehezen ment a matek. A legegyszerűbb műveletek megértéséhez is hosszú órákat görnyedtünk a könyvek felett. Egyébként értelmes gyerek volt, például nagyon jól rajzolt, vagy volt érzéke a zenéhez. Gergely könnyen tanult, de nem volt semmilyen hobbija. Megcsinálta leckét, majd unottan várakozott Ádámra, hogy mehessenek játszani.
Én szerettem tanulni. Leginkább az irodalom érdekelt, de eszembe sem jutott, hogy tovább tanuljak. Aztán sikerült anyámat is meggyőzni, hogy képtelenség lenne még évekig egyedül gürcölnie. Érettségi után elmegyek dolgozni, aztán ha úgy alakul, levelezőn elvégzek egy főiskolát. Ezt ígértem. Nem alakult úgy.
Már december körül is feltűnt, hogy anyám egyre sápadtabb. Sokat köhögött, fáradékony volt. Munka után, pedig ez soha nem volt szokása, ledőlt az ágyra, aztán ha nem ébresztem fel vacsorázni, végigaludta volna az éjszakát. Ráfogta, hogy kimerült. Bent a gyárban még hidegebb van, átfagy a biciklin, vitaminhiány. Ezekkel magyarázta.
Aztán az ünnepek után már nem panaszkodott, nem is láttam rajta semmi szokatlant, csak mintha megnyúlt volna az alakja.
Április körül, mikor javában készülődtem az érettségire, egyszer úgy jött haza, hogy nem kap levegőt. Leült a lócára, amit mi kanapénak neveztünk. Öntöttem neki hidegvizet, borogattam, de csak sokára jött helyre.
Másnap elment dolgozni és csak arra emlékszem, hogy olyan három óra körül megállt egy autó a házunk előtt. Ádám az ablakhoz rohant. Szegény gyerek arra gondolt, hogy az apja jött érte az új autóval. Egy pillanatra én is, bár furcsálltam, ilyet még soha nem tett az öreg.
Az öcsém nem látta még Mészáros Imrét, csak csodálkozott miért támogatja anyámat és miért olyan gyengéd vele. Szegény, azt hitte, hogy vele is úgy jár, mint apámmal, aztán majd ő is itt hagy minket. Én, amint kinéztem a kisablakon rögtön tudtam, hogy baj van. Mezítláb rohantam a kapuhoz. Nem kérdeztem semmit csak óvatosan ölbe vettem és bevittem a szobába. Milyen könnyű volt már akkor, mintha csak egy kis madarat vittem volna. Karjait nyakam köré fonta és csak nézett a nagy barna szemeivel. Mészáros követett minket, bejött a szobába is. Elmondta, hogy rosszul lett a munkahelyen. A szódagép mellett esett össze és, hogy szerinte lázas. Gyorsan főztem egy kamillateát, bevittem neki, de nem bírta tartani a bögrét. Mikor úgy gondoltam, ismét kortyolhat, a szájához emeltem egy kanállal. A párolgó italtól, vagy a láztól olyan lett a szeme, mint aki a távolba mereng. Egyszerre boldog és végtelen szomorú volt. Rám nézett, aztán Mészárosra.
– Ő az én nagyfiam. Jó gyerek. Egyszer még sokra viszi!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle. Hajnalban arra ébredtem, hogy hörög. A villany sápadt fényében csak annyit láttam, hogy nagyon szenved. Rohantam orvosért, de mire odaértünk, már csak a teste volt az ágyon.
Leérettségiztem. Miatta tettem. Jeles lettem mindenből. Aztán mikor megkaptam a bizonyítványt, első utam a temetőbe vitt. A galambok jól érezték itt magukat, búgásuktól volt hangos a holtak kertje. Csak álltam a frissen púpozott földkupac mellett, elővettem a kis könyvecskét, és felolvastam halott anyámnak az osztályzatokat.
Mészáros felajánlotta, hogy dolgozzak én is a gyárban. Van egy jó lehetőség, mondta. Raktárost keresnek. Ő nem szeretne rábeszélni, de most az lenne a leghelyesebb, ha nem akarom, hogy az öccseim intézetbe kerüljenek, hogy minél hamarabb legyen munkám. Elfogadtam. Hajnalban felpattantam anyám biciklijére, délután meg haza. Egy ideig szerencsém volt a két gyerekkel. A gyász őket is megviselte, de nem roppantak bele. Talán az is jó volt, hogy ikrek voltak. Ha az egyik elszomorodott, a másik azonnal észrevette és valahogy sikerült megvigasztalniuk egymást.
Az éjszakák nehezebbek voltak. Néha arra ébredtem, mintha anyám szólongatna. – Boldi, Boldizsár… hol van Ádám és Gergely? – ezt hallottam, de miután kinyitottam a szemem tudtam, csak a kimerültség okozza. Anyám halott.
Így teltek a napok. A nyári szünetben apám megengedte, hogy egy hónapra nála legyenek a gyerekek. Ez jó is volt meg nem is. Biztonságban tudtam őket, és maradt egy kis pénz, hogy nem kellett kosztolni őket. Félretettem. Anyám mindig azt mondta, ha van két forintom, abból egyet mindig tegyek félre, akkor nem lesz anyagi gondom. Így hát, míg egyedül voltam, nem vezettem nagy háztartást. Megelégedtem vajas kenyérrel, paradicsommal, paprikával vagy, ha már nagyon nem bírtam sütöttem egy kis szalonnás tojást. Nem is esett jól semmi. Olyan hirtelen jött minden. Anyám halála, az érettségi, a felelősség a gyerekekért, az első munkahely. Gondolkodni csak most volt időm. Eddig csak csendesen szorongatta a torkom a feldolgozatlan bánat.
Egy, augusztus délelőtt Mészáros, aki igazából jó ember volt, bejött a raktárba és azt mondta, menjek el este hozzájuk. Ma van a születésnapja, egy kis bulit csapnak. Jön még Fehérvári meg Túri Feri, a gyárból. Más nem is lesz csak a felesége Judit meg a lányuk Anna.
Nem szerettem az ilyen ünnepléseket, nem nekem valók voltak. Mikor együtt laktak a szüleim, ünnepnapokon apám mindig részegre itta magát és az élő fába is belekötött. Mi pedig nem éjszakáztunk odahaza, átmentünk a szomszédba Iza nénihez.
Vonakodtam, ki akartam húzni magam a meghívás alól. Annyiba maradtunk, hogyha mégis megyek az Aradi utca 18-ba csengessek be.
Este kilenc volt. Már éppen lefekvéshez készülődtem, mikor Mészáros beállított hozzám. Autóval jött. Nem akartam megsérteni, semmi kedvem nem volt az egészhez, de beültem a kocsiba.
Mindenki kedves volt. Nem volt anyáskodó és affektálós a felesége sem. Anna lányuk halk szavú volt. Valami szerelmi bánata lehetett, mert a gyárban Imre emlegetett egy fiút, aki becsapta szegényt. Fehérvári meg Túri pedig laza, fiatalos kollégák voltak.
Felköszöntöttük Imrét, én vonakodtam, jó nekem a kóla is, azzal koccintok, de ragaszkodtak a pezsgőhöz. Legyen! A pohárköszöntő már csak ilyen, gondoltam. Aztán jött a következő pohár. Annácska is ivott. Judit meg okos asszony lévén, nem szólt a lányára. Hadd öblítse le a bánatát, súgta a férjének.
Volt mit inni. Utáltam az alkoholt, de ez most olyan más volt. Mintha tartoztam volna ismét valahová. Jó volt itt lenni. Nem éreztem magam feszengve, csak csendesen beszélgettünk az élet dolgairól. Apámtól ezt soha nem láttam. Már a harmadik kör után vad lett, földhöz vágta a széket, ha valami nem tetszett neki. Ezek az emberek szelídek voltak, a közelségüktől átjárt valami furcsa, langyos érzés. Nem illett a hangulathoz, de elmeséltem nekik milyen volt, mikor anyám meghalt és már csak azt láttam a szobában, hogy ott fekszik. A teste ugyan romlatlan volt még, de már idegen. Részeg voltam. Hová utazik el a lélek? – zokogtam. Mészáros fogta fejem. Nem szólt, csak támogatott. Nem kellett több. Gyerek voltam még. Mi kellett volna több, mint hogy pusztán, emberin figyelnek rám.
Eltelt a nyár. Ennyi színfoltja volt, ha ezt annak lehet nevezni, hogy ünnepelni mentem, de feloldoztam magamban a fájdalmat.
A szeptember az iskolakezdéssel kicsit felrázott minket. Mintha újra visszakerültünk volna, mi hárman a csonkacsalád, az élet sínjére. A fiúk feltöltődtek az apjuknál, jót tett nekik Terike kosztja is. Csak asszony volt, nem úgy főzött, mint én. Igazából már nem is haragudtam rá. Az ikreket szerette. Furcsa az élet. Az emberből idővel a harag is elpárolog. Néha váltottam apámmal pár szót, de semmit nem éreztem iránta. Azt hiszem ő sem sokat irántam. A kisebb gyerekek még szerethetőbbek. Én már nem voltam kicsi. Én nem is tudom tizennyolc évesen mi voltam. Mintha valami ismeretlen erő kíméletlenül lerántotta volna rólam a gyermekévek gyűrűjét, és az eleven lüktető húsra húzta volna felnőttséget.
Nem sokat foglalkoztam ezzel. Így kellett lennie! Ezt hívják sorsnak.
Az iskola jól ment a fiúknak. Ádám kezdett rájönni a matek logikájára, Gergely pedig talált hobbit, elkezdett olvasni.
Néha eljött Mészáros, hozott nekik gyümölcsöt, vagy egy kis süteményt küldött Judit asszony. A hétköznapi dolgoknak kezdtem örülni. Például, ha kaptak egy ötöst, vagy az őszi faleveleknek, a teaillatú pici kis háznak. Ismét lett zamata az életnek.
Egyik alkalommal megmutattam Imrének a gyerekek ellenőrzőjét. Büszke vagyok rájuk. Egyszer még sokra viszik! – mondtam.
A november hűvös volt. Szegények voltunk, de muszáj volt begyújtani a kályhába. A gyerekeknek elmagyaráztam, hogyha kinyitják az ajtaját, minden gyúlékony anyagot húzzanak el a közeléből, és elég, ha csak egy-két hasábfát raknak rá. Megtanulták. Féltettem őket, de mikor hazaértek iskolából én még dolgoztam, a ház pedig kihűlt délutánra.
November 18-án be kellett mennem éjszakára. Kivételes alkalom volt. Valami nagy megrendelés előtt állt a gyár, ahhoz kellett statisztálnom. Nem szívesen vállaltam. Most Terike és apám nem vállalták el a fiúkat, mert a közös gyerekük beteg volt. Nem tudtam, mit tenni. Egyedül kellett hagynom őket. Ezerszer elmondtam, ne tegyenek a tűzre, hajnalban jövök. Meg is ígérték. Aztán… Aztán csak fázhattak… én nem tudom… én csak annyit tudok, három körül beállított a gyárba két rendőr és engem kerestek. Ennyi volt. Nincs több képkocka. Elégett az életem is.
Most Imrééknél lakom. Hátul van egy különálló helyiség, olyan nyári konyha féle. Nem dolgozom… Nem csinálok semmit. Ők tartanak el. Nincs mit mondanom. Nem beszélek velük sem. Csak ülök, bámulok ki az ablakon. Aztán ha elalszom, felriadok és anyám hangját hallom. – Boldi, Boldizsár… hol van Ádám és Gergely?
Biztos kiálthatok ilyenkor, mert bejön hozzám Anna. Hoz egy forró kamillateát. Elveszem. Nem szól, én sem szólok.
Hová távozik a lélek a testből?