(Beszélgetés Dr. Jánosi Zoltánnal)

Az első könyved egy novellagyűjtemény, ami a 80-as években jelent meg a Katona Béla által szerkesztett „Tiszta Szívvel Füzetek”-ben, nem sokkal azt követően, hogy megnyertél egy novellapályázatot, amit a Magyar Nemzet hirdetett meg. Pár év múlva pedig egy verseskötet is napvilágot látott. Sikeres szépírói pálya bontakozhatott volna ki előtted, ám a két említett kötet után mintha félretetted volna a szépirodalmat. Mi volt ennek az oka? Miért hagytál fel a vers- és novellaírással?
Bizony, szép régi emlékek! 1982 májusában, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola 1. számú Gyakorló Iskolájába, ahol akkor tanítottam, egy kolléganőm, Urbán Teréz tanárnő hozta el nekem a Magyar Nemzetnek azt a számát, amelyben a novellapályázatot meghirdették, gondolta érdekelhet a felhívás. Úgy is volt, és én egy estén és egy hajnalon Édesanyám edelényi konyhaasztalának sarkán megírtam életem első novelláját, megmutattam a feleségemnek, aki azt tanácsolta, hogy a befejezésén csiszoljak még. Úgy is tettem, és ezt a novellapályázatot így, 837 résztvevő közül, akkor már ismert írók előtt én, illetve a tanácsot adó feleségem, ketten megnyertük. A zsűri tagjai Jovánovics Miklós, Száraz György és Vámos Miklós voltak. A megyei írócsoport vezetője, Katona Béla tanár úr ezután kért meg, hogy a Tiszta Szívvel Füzetek számára adjak le egy novelláskötet-tervezetet, mert mindaddig csupán verseskötetek láttak a sorozatban napvilágot. Én azt mondtam, hogy egy kis időt kérnék még, mert nekem csak ez az egyetlen novellám van egyelőre, ezért nem tudtam a Magyar Nemzetnek sem többet, újakat adni. Rövidesen megírtam aztán még egypár elbeszélést, így jelent meg az Életveszély című kötetem 1984-ben. De akkor már más önkifejezési irányok is erősen mozogtak bennem. Verseim már a novellaírás előtt megjelentek akkoriban, de költői munkákhoz túlságosan racionálisnak éreztem magam, az általad említett verseskönyvvel ezért nagyjából lezártam a versalkotói pályát, nem erre kerestem az irodalmi utakat. Ha pedig a prózaírásnál maradok, akkor még úgy ítéltem meg, Budapestre kellett volna költözni, a lapoknál, a kiadóknál személyesen is jelen lenni, megnyilvánulni az irodalmi életben, szervezetekben. Ehhez semmi kedvem nem volt, meg aztán a díjkiosztás után meghívtam az ott levő helyezetteket az akkor még működő Hungária Kávéházba, ami tele volt íróval, többen oda is ültek az asztalunkhoz. Szavakat váltva, és felfogva a környező pszichikai, társadalmi és egyéb jelenségeket, tökéletesen idegennek éreztem magamtól ezt a világot. Viszont boldogan jöttem haza, a családdal volt egy szép karácsonyunk, én pedig ama döntésem után, hogy nem kell sem az íróság, sem a főváros kövezete, már teljes erőmmel arra a feladatra figyeltem, ami az irodalomkutatói pályámat később meghatározta: Görömbei András professzor úr, egyetemi témavezetőm javaslatára a szakdolgozatomat doktori dolgozattá alakítottam, és 1986-ban megszereztem a KLTE-n az egyetemi doktori címet. A tudományos pályát jelöltem meg magamnak tehát, érdeklődéseim és a tanári elhivatottságom kiteljesítésére is. Ettől fogva, s már ennek a választásnak az alátámasztására, elsősorban recenziókat, könyvismertetéseket, tanulmányokat, esszéket írtam, s ha néha ki is szakadt vagy szakad még ma is belőlem egy-egy vers vagy novella, azok már a tevékenységi köreim peremén állnak. Azt ugyanakkor sohasem állítottam, hogy egyszer nem teszem félre az irodalomkutatói tollat, s nem kezdek ismét a számomra legkedvesebb műfaj: azaz novellák írásához.

Nemrég – egy beszélgetés során – derült ki számomra, hogy a főiskolán a nyelvészeti és az irodalomtörténeti tanszéken is dolgoztál. Irodalomtörténészként hogy keveredtél a nyelvészeti tanszékre? A nyelvészettel való foglalkozás adott-e valami különleges rálátást az irodalmi nyelvre?
Sőt nemcsak ezeken a tanszékeken, hanem nagycserkeszi, általános iskolai tanári, majd a gyakorlóiskolában betöltött magyar szakos szakvezetői munkám után először a főiskola Tanítóképző Intézetébe kerültem, onnan azután a Magyar Nyelvészeti, még később az Irodalom Tanszékre. Innen kért meg Balogh Árpád Rektor Úr, hogy pályázzak a frissen kialakítandó Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai kar főigazgatói munkakörére, majd hét év után, 2007-ben a rektori tisztségre, amit aztán a törvény szerint lehetséges időhatárig, két ciklusban, 2015-ig töltöttem be. Minden egyes állásszituáció, beosztás, az általános iskolától az egyetemig – egy időben óraadó voltam a debreceni egyetemen is –, rengeteget adott számomra mind szakmai, mind morális, mind vezetői értelemben. Mindenhol gazdagodtam, egyetlen percet sem sajnálok egyik munkaterületen tartózkodásomból sem, valamennyi kiegészítette, transzformálta gondolataimat, vagy tovább segítette bennem a megértést a létezés ügyei iránt. Összességében szinte valamennyi, az irodalommal és a magyar nyelvészettel kapcsolatos tárgyat tanítottam az évtizedek folyamán, így – csak mutatóba sorolva fel egy párat –: nyelv- és beszédművelést, retorikát, a leíró magyar nyelvtan számos ágát a jelentéstantól, az alaktantól a szövegtanig, aztán általános nyelvészetet, stilisztikát, gyermek- és ifjúsági irodalmat, irodalomelméletet, a magyar és az egyetemes irodalomtörténet több periódusát, a folklór az irodalomban speciális kollégiumot és így tovább. Hogyan kerültem a nyelvészekhez? Nyelvészeti tárgyakat már a tanító szakos hallgatóknak is oktattam, és soha nem volt idegen tőlem a magyar nyelvészet: a leíró nyelvtan Bachát László tanár úr révén, a régi Bessenyei György Tanárképző Főiskoláról rendszerszerűen volt a fejemben, Debrecenben, az egyetem kiegészítő magyar szakán pedig ez a tudás a nyelvtörténeti ismeretekkel tovább mélyült. Másfelől, ha értelmét láttam, odafigyelő és nyitott voltam a pályamódosító igényű külső megkeresésekre, hat-hét év után, olykor még rövidebb időszakokban sem igen tudtam igazán megmaradni ugyanabban a munkakörben. Így történt, hogy Mező András professzor úr, a Magyar Nyelvészeti Tanszék vezetője a Búza téri piacon, ahol az egyikünk szatyrában sárgarépa és más zöldségek, a másikéban burgonya és káposzta volt, megkérdezte tőlem, nem mennék-e át az ő tanszékére stilisztikát oktatni. Néhány nap múlva igent mondtam, mert maga a tárgy, Gáspári László jóvoltából korábban is a kedvencem volt, s oktatása erős kihívást jelentett, aztán természetesen egyéb tárgyakat is kaptam. Volt, hogy fél éven át nyelvtudományi munkákat olvastam, ám azokból irodalomtörténészként és esszéíróként is rengeteget tanultam. Azt, hogy nyelvészetből viszont nem szeretnék publikálni, mert széttördelné bennem az irodalomtörténetre figyelő vektorokat, azonnal megmondtam Mező tanár úrnak. Ő végtelen nyitottsággal úgy válaszolt, hogy az sem érdekli, ha a cikkírás terepén fizikából publikálok, csak tanítsam meg rendesen az általa megjelölt nyelvészeti tárgyakat. A hallgatóimnak mindig irodalmi példákon illusztráltam a nyelvi jelenségeket, és elsősorban megszerettetni akartam velük az anyanyelvet, annak a „legbuktatósabb” tárgyait is, mert az volt az elvem, hogy a megszerettetés szűrőjén lehet megmozgatni a legnagyobb emberi akaratokat, pozitív szándékokat. Különben is, csupán egy-egy kulcslyuknyi az a tudás, amit a legkomolyabb erőfeszítéssel is ki tudunk emelni az oktatásban akármelyik tudományterületről, minden a jó elméleti instrukciókat és biztatást kapó fiatalember további lépésein, kreativitásán és igényességén múlik. A nyelvészeti munkálkodás minden hasznos fogalmazási, értelmezési és ismereti lecsapódása, tanulsága jelen volt és jelen van ma is írásaimban.

A KLTE-n doktoráltál. Az általam is nagyon tisztelt Görömbei András volt a mentorod. Hogyan emlékszel vissza a vele folytatott munkára?
Görömbei Andrást szinte második apámként tiszteltem, szerettem, és kiemelten figyeltem mindig a szavaira. Nemcsak kivételes tudós, de példákat sugárzó erkölcsi erő is volt ő, és írásai és emlékezete révén az ma is. Tudósi, akadémikusi értékei mellett ráadásul remek pedagógusként is működött, nem véletlen, hogy a tanítványai politikai kurzusokon átívelően ott voltak és vannak a történelemelemző, a nemzeti értékeket tudatosító és szolgáló irodalomértelmezés országos fórumain, illetve azok élén is: egyetemi és főiskolai katedrákon, szerkesztőségekben, kulturális szervezetekben, a színházművészetben és a közélet síkjain. A kisdoktori után a kandidátusi dolgozatomat is az ő tekintete kontrolljában írva, az aspiránsi felvételem után néhányszor átutaztam Debrecenbe a tanácsaiért. S Görömbei András egyszer csak azt mondta: rendben van ez már a fejedben, írd meg az egészet, és majd akkor gyere át, ha készen vagy, akkor elolvasom a munkádat, s a módosítani valókat rendbe tesszük. Ez a bizalom óriási erőt adott: így született meg az a kb. 500 oldalas munka, ami az 1996-os könyvbeli kiadása után, a Magyar Írószövetségtől – az Artisjussal egyetértésben –, még ugyanabban az esztendőben „Az Év Könyve” díjat kapott, s 1997-ben a második kiadása is megjelenhetett. Haláláig folyamatos maradt a kapcsolatunk professzor úrral, s ennek nemcsak a Hitel folyóiratban – amelynek Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Lázár Ervin, Tőkéczki László mellett ő is kimagasló szerkesztője volt –, tehát e lapban megjelent tanulmányaim őrzik a bizonyságát, hanem az őt köszöntő vagy a neki ajánlott munkáimon túl a ma már a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen található óriási könyvtára is. Először nekünk, a Nyíregyházi Főiskolának ajánlotta fel, de a Tamás Attila-könyvtár befogadása megelőzte az övét, nem volt terünk már a könyvei elhelyezésére. Nagyváradon viszont éppen akkor segítettük a keresztény egyetem magyar szakának akkreditációját, s megkérdeztem, nem adná-e inkább az ottani tanulóifjúságnak s az oktatók-kutatók csapatának. Örömteli válasza után Nyíregyházán katalogizáltuk óriási könyvtárát, s innen szállítottuk a nagyváradi egyetemre. Betegsége miatt a könyvtár 2015-ös, váradi átadásán Bitskey István akadémikus úr jelent meg a nevében, az partiumi egyetem részéről pedig maga az alapító, Tőkés László püspök úr, valamint János-Szatmári Szabolcs rektor vették át a könyveket, az egyetem hallgatói pedig a mai napig szakmai épülésekre forgathatják Görömbei András számukra örökül hagyott nagyszerű gyűjteményét.
Az első nagylélegzetű irodalomtörténeti tanulmányodban Nagy László mitologikus költői világát tártad fel. Miért épp Nagy László költészete vonzott? Mit adtak számodra az ő versei?
A sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnáziumnak a piarista templom melletti kollégiumában, a tatárjárás után emelt épület másfél méteres falai között volt egy kis folyóirat-olvasó szoba, ahol a kezembe akadt egy irodalmi lap, benne Nagy László verseivel, úgy 16 esztendős, másodikos gimnazista koromban. Ahogyan elolvastam őket, megváltozott körülöttem a világ. Nagy László verseinek optikájával kezdtem nézni a tárgyakat, a tájakat, az eseményeket magam körül, néhány társammal együtt pedig versírásba is fogtunk, folyamatosan olvastuk őt, aztán Bari Károlyt, Sinka Istvánt és a többieket. Verset olvasni, ismerni és mondani, sokunkban akkor nemcsak iskolai „feladat”, hanem belülről fakadó szenvedély is volt, egymást érték a versmondó versenyek. Először Nagy László képi ereje, majd keménysége, erkölcsi tartása, majd poézisének igen összetett műveltségi alapokra tekintő rétegeltsége ragadott meg. Nem értettem minden elemét, de nagyon meg akartam ismerni, a mélyére kívántam hatolni ennek a költészetnek. Így jutottam aztán a folklóron át az archaikus mítoszokig, sőt egy időben jóval több etnográfiai és mítoszelméleti könyvet, illetve folklórszöveg-gyűjteményt olvastam, mint szépirodalmi vagy irodalomtörténeti munkát. Főiskolás koromban döbbentem később rá, hogy Nagy László költészetében még van néhány olyan terep, amit még nem mutatott ki, tárt fel igazán, csupán csak részleteiben az irodalomtudomány, és ez a terep engem az alsó mitológiához s a világirodalom kortárs, főképp remitologizáló műveihez vezetett. Utóbbiakhoz tarozott például Thomas Mann, García Lorca, Csingiz Ajtmatov, Leopold Sedar Senghor, Nicolas Guillén, Pablo Neruda, García Márquez munkáinak egy-egy vagy olykor több darabja is. Ennek a gondolatnak az ívén, a magyar és a világirodalmi előzményeket, rokonságot feltárva írtam meg az általad említett első Nagy László-könyvemet, amelyet aztán még több is követett. (A Csodafiu-szarvas, 2003 „Szólítlak, hattyú”, 2006 stb.) Nagy László szembenállása a diktatúra korával és ennek hatalmas igényű költői kifejezése nekem mint hétköznapi személyiségnek is rengeteget nyújtott: segített átvészelni, sőt legyőzni a körülvevő sötétebb történelmi idők sújtásait és a magánélet válságait is. A „Ha élek, hát legszebben éljek” (Virágok, veszélyek) üzenetét felírtam belső világom falára, ilyen mondatokkal együtt, mint: „igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám” (Rege a tűzről és jácintról) vagy: „pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó” (Balassi Bálint lázbeszéde), avagy „ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína, // csörgőkre, ha rágondolok, harangoz bennem a csömör, / és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére” (Medvezsoltár), és különösen: „…századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik”; ám – folytathatjuk nagy Bartók-versét –: „Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen »dögvész-országnak«…” (Bartók és a ragadozók)
Sokat foglalkoztál a térséghez kötődő alkotókkal is. Különösen Ratkó Józseffel. Róla monográfiát is írtál. De Krúdy és Móricz sem maradt ki. Vajon mi az oka annak, hogy ez a – sokak által csak lesajnálón emlegetett – keleti peremvidék ilyen nagyságokat adott a magyar irodalomnak? És akkor még nem is említettem Kölcseyt, Bessenyei Györgyöt, Képes Gézát, Váci Mihályt, Balázs Józsefet, Rákos Sándort…
Ratkó emlegette olykor, hogy ezt a vidéket „leszólt vidéknek” nevezik, és pontosan tudtuk, hogy ennek hátterében nemcsak a Trianonban lemetszett földek állnak, amelyek elvágása az anyaországtól a mai haza peremére tolta Szabolcsot, Szatmárt és a Bereget. Hanem ott vannak azok a történelmi mulasztások is, amelyek a fekete vonatok földjévé, a sötét Szabolcs fogalmával minősítetté tették egy időre ezt a földet. De azt már kevesen emlegették, különösen a Kádár-kor általad is átélt szakaszában, hogy a híres nyírbátori református templom a törököt Erdélyből, a kenyérmezei csatában Kinizsivel közösen kiverő Báthory István kezétől építtetett, hogy az e vidékről, Tiszabercelről származó ember, Bessenyei György fejében merült fel először – egyéb érdemei mellett – a magyar tudós társaság, azaz a későbbi Magyar Tudományos Akadémia gondolata, hogy Madách, még az 1848-as forradalom előtt egy-két évvel, az örökváltságait megtett és rohamosan fejlődő Nyíregyházát mint a polgári cselekvés modelljét állította – Szontágh Pálnak írott levelében – a magyar települések elé, azt pedig még kevésbé, hogy Pócspetri lakossága, 1948-ban, a vaksötét Rákosi-diktatúra megcsontosodása idején az egész nemzet lelkiismeretét megmozgató bátorsággal – amit azután vadállati módon megtorolt a hatalom – állt ki egyházi iskolájának megőrzéséért. Volt idő, amikor, Váci Mihály országos felismerései és parlamenti fellépései ellenére is a megye elmaradottságának hangsúlyozására, nem a segítségre esett a nagyobb nyomaték sokfelé, s voltak is erre, a nyomort konzerváló történelmi örökség miatt okok, ha például Végh Antal Penészlek-tanulmányát megnézzük. A szellem hatalma, ereje, a Szalkai Lászlók, Jósa Andrások, Zielinsky Szilárdok, Kölcsey Ferencek, Móricz Zsigmondok, Krúdy Gyulák példája az utókorban, így Rákos Sándor, Czine Mihály, Kósa Ferenc, Képes Géza, Ratkó József, Balázs József munkásságában megnyilvánulva szintén és ismételten azzal találkozott, hogy ez a föld a nagy és szédítő ellentmondások földje, hogy a legnagyobb emberi teljesítményekkel szemben ott áll a történelemben megoldatlan gondok halmaza, a szegénység fájdalma, a peremek sújtottsága, és ezen a hagyatékon nőtt fel az a még fiatalabb nemzedék is, amelynek te is generációs tagja vagy, s akik a magyar irodalomban nem kicsi arányokban e táj és ember örökségéből építették fel mégis remek írói-költői világukat. A régió helyzete a teljes magyar irodalomtörténetben nagymértékben kényszerített tehetségeket az erről a helyzetről valló, illetve ennek a sorsnak a vonásait a művekbe integráló irodalmi megszólalásra, ez az oka, hogy szinte felbillen a térkép, ha felsoroljuk innen felnőtt íróinkat s irodalomkutatóinkat Telegdi Katától, Bessenyei Annától Várkonyi Anikóig, Bessenyeitől, Kölcseytől Balázs Józsefig, Borbély Szilárdig, Hamar Péterig és tovább. Amikor egyszer Pécsett, egy Nagy László konferencia után Szécsi Margitnak említettem, hogy talán a fővárosba költöznék, mert ott gazdagabb az irodalmi élet, ő csöndesen így szólt: „semmi szükség erre, hiszen ha nagy értéket keres, ott van Ratkó…” Ebben maradtunk.

Hosszú évekig voltál a Nyíregyházi Főiskola rektora, és szinte ezzel egyidőben irányítottad a Kölcsey Társaságot is. Nem biztos, hogy szerencsés a két dolgot összekötni, de mégis érdekelne, hogy milyen célokat fogalmaztál meg intézményirányítóként és egy civilszervezet vezetőjeként? Akadtak-e közös pontok? Be tudtad-e vinni a főiskolai képzésbe az irodalmi kapcsolataidból adódó lehetőségeket? Profitálhattak-e ebből a diákok?
Pontosan ez volt az egyik kiemelt célom, amikor elvállaltam a jelölést a Kölcsey Társaság elnökségére: minél több fiatalt bevonni a főiskolások vagy volt főiskolások köréből a Társaság munkáiba, sőt később annak vezető szerepeibe. A rendezvények, utak, előadások, amelyeket olyan társakkal készítettünk elő és valósítottunk meg, mint elemi tájolóként Csorba Sándor, volt tanárom, és különösen Kasztovszky László és Szabó István tisztségviselők – és barátaim –, az események között is kiemelten a magyar kultúra napjának szatmárcsekei ünneplése, az intézményi és megyei tanárkollégákon kívül igen sok fiatalt is vonzott, s ezek gyakran teremtettek számukra szereplési lehetőséget is. Így került volt tanítványaim közül a Társaságba, majd alelnökké nőve előbb Antal Balázs s a tevékenységeinkről, Kölcseyről való remek filmforgatásai, és a határon túli fiatalokat is vonzó kommunikációs-médiaszakértői képzési munkája révén az egyik jelenlegi alelnök, Kántor István is, a vezetőségbe korábban Nagy Zsuka, a kollégáim közül pedig János István és a másik jelenlegi alelnök, Karádi Zsolt. A főiskola énekkarai, népdalénekesei is többször szerepeltek a csekei református templomban vagy más rendezvényeinken, magukba lélegezve és a lelkükbe ölelve a Kölcsey-eszmeiség üzeneteit. Mindez a térségben lakók öntudatát is nagymértékben növelte, hiszen Szatmárcseke a magyar kultúra ünnepnapjain, ha csak egyetlen napra is, az ország szellemi fővárosává változott, a nemzeti kultúra jelentős alkotói, a legkülönbözőbb pártokhoz tartozó politikusok s a határon túli magyarság képviselői mellett ott voltak az ünnepen a keleti magyar vidék lakosai is. S az ide látogató aztán hírét adhatta e tájnak és az itteni embernek, és még valami nagyon fontosat vihetett magával: mégpedig a nemzeti összefogás eszméjét. Hiszen a legkülönbözőbb politikai nézetek és társadalmi rétegek képviselőit a Hymnus és Kölcsey páratlan erővel kapcsolta egybe, az ünnep itt sohasem a szembenállás őrületét, hanem az összetartozás szükségszerűségét, a nemzeti egyetértés eszméjét sugározta. Azt a nagy összefogás-hitet és az erre hajló energiát tehát, amely máig hiányzik a tragikusan megosztott magyar társadalomból. „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.” – írta epigrammájában a költő. De annak is kivételesen örültem, amikor Kölcsey szülőhelyének román polgármestere, aki Sződemeteren díszpolgárrá avatta a nagy magyar szülöttet, szintén eljött hozzánk, magyarokhoz a magyar kultúra napjára, Csekébe, neki románul köszöntem meg a sok jó üzenetet hordozó jelenlétét. A főiskolán is hasonló volt rektorként a célom: a fő beiskolázási körzetünkből származó szabolcs-szatmár-beregi és borsod-abaúj-zempléni, s a más helyekről is jövő fiatalokban elhitetni, hogy nem kisebbek a sorsesélyeik a Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsett tanulókénál, hogy a Balogh Árpád és Nagy Kálmán révén integrált és a nagyszerűen felújított nyíregyházi campus olyan felszállópálya, ahonnan egyetemes magaslatokra lehet emelkedni. Mint például Veres Zoltán műrepülő világbajnok s a MALÉV pilótáinak jelentős része, az Országgyűlés gyors-és gépíróinak jelentős csapata, a gyorsíró-, illetve „tésztahíd-építő”- világbajnokaink, helyezettjeink, s azoknak a kiváló gépészeknek, mezőgazdászoknak, közgazdászoknak, művészeknek és pedagógusoknak: tanároknak, tanítóknak, óvónőknek a sokasága, akik innen kikerülve alkottak s alkotnak művet és embert ma is. Életem kiemelten fontos küldetése volt mindez, hiszen anyám, apám, nagyszüleim s számos más, immár a nyíregyházi Morgó temetőben nyugvó rokonom és barátom sírjánál nem tudnék megállni tiszta lélekkel, ha nem erre törekedtem volna.

Bizonnyal mindkét feladat rengeteg munkát adott. Ám közben mégis elképesztő mennyiségű könyvet, tanulmányt írtál. Hogyan tudtad összeegyeztetni a – vélhetően rengeteg bürokratikus munkával járó – irányító tevékenységet a kutatással, az írással?
Nem tudtam összeegyeztetni, az lehetetlen volt, hogy a még ezekre is rárakódó egyéb szervezeti tisztségek mellett annyit írjak, amennyit szeretnék. A Bölcsészettudományi és Művészeti Kar főigazgatói (2000-2007), majd a rektori (2007-20015), illetve a Kölcsey Társaság elnöki (2011-2018) megbízásai mellett ugyanis ezekben az időkben egyéb kulturális közéleti feladatokat is elláttam. 1996-1997 között a Ratkó József Irodalmi Társaság ügyvezető elnöke, 2009-től 2018-ig a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tagozatának elnöke, a 2007-2015 közötti időszakban a nyíregyházi Vidor Színházi Fesztivált támogató Happy Art Alapítvány kuratóriumának elnöke, 2008-2010 között pedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Közoktatási Közalapítvány elnöke voltam. S éppen rektori munkám zárása után, a 2016- 2018 közötti években a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumát vezettem. S hogy ha már e felvállalt intellektuális „közmunkákról” beszélünk, hadd említsem meg azt is, hogy ugyanezekben az években még tagja voltam a Németh László Társaság elnökségének, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának, A Magyar Akkreditációs Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottságának, a főiskolák képviseletében az országos OTKA Bizottságnak, a Magyar Rektori Konferencia Tehetséggondozási Állandó Bizottságának, továbbá a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Szakbizottságának, valamint a Debreceni Egyetem BTK Doktori és Habilitációs Bizottságának is, s ma is tagja vagyok a Nagy Gáspár Alapítvány kuratóriumának.
Aligha szorul tehát magyarázatra, hogy az éjszakák, de különösen a hajnalok mellett szilánkokat kellett kihasogatnom a nappalokból is, amikor gyorsan papírra vethettem az éppen célba vett munka egyes bekezdéseit. Farkas Tibor gépkocsivezető barátomnak köszönhetően minden fontos hivatalos vagy szakmai rendezvényre időben odaértem az országban, s az olykor több órás utak igen jó lehetőséget adtak, hogy a hivatalos vezetői és szakmai ügyek telefonos rendezése után a jobb hátsó ülésen skiccelhessem tovább a vázlataimat. Egyszer viszont sikerült kapnom egy magas lázzal járó influenzás betegséget, s noha ritkán voltam beteg, három napig otthon kellett maradnom. Ezt a három napot szinte üdvrivalgásszerűen éltem meg, mint hirtelen jött alkotói szabadságot, s emlékszem, egy Németh László-tanulmányt hoztam akkor tető alá. Ám nem voltam magammal sohasem elégedett, arra törekedtem csupán, hogy írásaimmal az irodalomértelmezésben a felszínen maradjak.

Lapszerkesztésekben is közreműködtél. A Partiumot már említettem, de épp a minap – Korpa Tamás Ratkó-díja kapcsán tartott laudációdból derült ki számomra, hogy az Új Hegyvidékhez is voltak kötődéseid. Az igazi kihívásokat azonban minden bizonnyal az Irodalmi Magazin és a Magyar Napló főszerkesztőjeként élhetted meg. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?
A lapszerkesztések a rektori pályám végéig egytől egyig a keleti régióhoz kötődtek. A Partiumot 1997–1999 között, a Korpa Tamás által indított szendrői Új Hegyvidéket 1999-től 2001-ig szerkesztettem, az említetteken kívül 2006 és 2009 között szerkesztőbizottsági tagja voltam a miskolci Új Holnapnak is. 2015-ben, amikor a második rektori ciklusom is letelt, Nagyváradon, a Partiumi Írótáborban szólított meg Oláh János, a Magyar Napló akkori főszerkesztője, hogy elvállalnám-e a nemrég indult Irodalmi Magazinnak, a Napló társlapjának főszerkesztését. Ezután lettem kétlaki: folytonos utazó máig, Nyíregyháza, majd Nyírtelek és Budapest között, mert úgy gondoltam, a felsőoktatásért már megtettem mindazt, ami tőlem tellett, most már, így nyugdíj felé közeledve csak azzal szeretnék foglalkozni, ami az életben a legjobban érdekelt: az irodalommal. Oláh János aztán a betegágyáról hívott fel telefonon, hogy ha már annyit küzdött érte, vállaljam már el a Magyar Napló főszerkesztését is. Halála után egy ideig párhuzamosan szerkesztettem a két lapot, felügyeltem a Kiadó könyvkiadói tevékenységét is, majd a Magazint átadtam fiataloknak, s hetven éves koromig ott maradtam a Naplónál. Ennek évében aztán e lapot is ifjabbakra bíztam, ez ennek a legtermészetesebb rendje. A pesti elfoglaltságok alatt rengeteg íróval, költővel, kritikussal, szerkesztővel és más művésszel ismerkedtem meg, kiváló emberekkel, akik a maguk szellemi terepén valamennyien a magyar kultúráért dolgoztak, s igen jelentősen gazdagodott velük világképem és -szemléletem, bővültek barátságaim. Mind a Magazin, mind a Napló, mind a könyvkiadás azt az örökséget képviselte, immár szélesebb körökben is, amit innen, Szabolcs-Szatmárból és a Beregből vittem magammal. Ennek az értékképviseletnek lehet az egyik mutatója az is, hogy a Magyar Napló folyóirat 2021-ben Magyar Örökség-díjat kapott.
Rendszeres résztvevője – gyakran előadója is – vagy a Tokaji Írótábornak. De találkozni szoktunk a Berekfürdőn is. Milyen szerepük van (volt) az életedben ezeknek a találkozásoknak? Most, amikor ismét divatja van – nem csupán a politikában – az árokásásnak, a kirekesztésnek, a szembefordulásnak, hogyan ítéled meg: van-e még jövőjük ezeknek a közösségi programoknak? Vissza tudják-e még hozni a nézetkülönbségek tisztázását szolgáló érdemi vitákat, korrekt párbeszédeket? E lehet-e fogadni és fogadtatni azt, hogy többféle magyar irodalom létezik?
Az irodalom léte, az olvasás eleve közösségi értelmű, ahogyan egész életünk is az, az izoláció csak átmeneti lehet, létünk legnyilvánvalóbb axiómája a közösségi kapcsolatrendszer és az abban való mozgás, értékalkotás. Az írótáborok ennek a kapcsolati fejlesztésnek: a diskurzusoknak, az ismereti hálónak a talán legboldogabb formái, mert nem öltönyös konferenciák kinyilatkoztatásaival, egymásra fújt dörgedelmeivel, az utoljára olvasott külföldi tudományos tézisek villogó szemű átültetési elszánásának nehezékeivel, vagy az ifjúkorban hallott nézetek közül kimozdulásra képtelen magatartást tükröző papírlapokról, hanem vízparton, úszás vagy borozgatás közben, békés tanácskozásokon szólalnak meg. Az így elhangzó vélemények, ütköző szempontok, és köztük bizony gyakran az éles szembeállítások, továbbá az ezekből leszűrt következtetések pedig az irodalmi fejlődés elemi generátorai, motorjai. A többféle irányú, tartalmú, stílusú magyar irodalom tehát nem a magyar irodalom szétszórtsága, szétdaraboltsága fájdalmának vagy krízisének, hanem éppen gazdagságának bizonysága. Ami a veszélyes, az éppen az, hogy ha ezt a sokféleséget, amely ismereti, származási, lakóhelyi, neveltetési, ízlésbeli, politikai különbözőségekből fakad, de mind és egyenrangúan a nemzet irodalmának eleme, nem fogadják el az egyes eltérő irányok követői, s monopóliumra, a másik kiszorítására vagy lejáratására törekszenek. Nyilvánvaló, hogy a vitákban mindig lesznek olyan pontok, amelyek feloldhatatlanok, mert éppen ezért vagyunk különbözőek. A másik, a másféle emberi-írói-elemzői közösség szemléletének tiszteletben tartása viszont a demokratikus gondolkodás alfája és omegája. Nem „megegyezni” kell mindenben, hanem a higgadt és érveken alapuló kritikák mellett békén hagyni a másikat, elismerni született értékeit, és kerülni a kiszorítósdit. Ebben hatalmas szerepe lenne az oktatásnak, különösen a magyartanárokat képző felsőoktatásnak. A magyar és a világirodalomnak erről a sokrétű szépségéről, sokfelől egybeálló szellemi építményéről adandó teljes kép lehet csak hiteles, nem pedig az éppen adott ideológiai vagy egyéb érdek szerint kiválasztott egy-egy vonulatának aránytalan kiemelése; amely torzítja és alásüllyeszti a másfajta alkotói-szellemi minőségek erőit, szerepeit. Mert ez a közelítés és az ilyen válogatás – mivel egyoldalú és csonka irodalomképet közvetít – a válasz-tiltakozásokat kiváltva maga válik eleven táptalajává a nézetek közötti árkok fenntartásának, sőt mélyítésének.

2024-ben elköszöntél a Magyar Naplótól. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nyugdíjaztad magad. De az élet láthatóan nem állt meg. Rendszeresen látlak előadóként rendezvényeken. Legutóbb Győrött illetve Nyíregyházán futottunk össze. Eszerint nem a pihenésre és a kikapcsolódásra helyezed a hangsúlyt. Mit csinálsz most, mi foglalkoztat, és milyen terveid vannak?
Nemrégiben, ez év áprilisában, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozata, amelynek 2023-tól levelező tagja lehettem, a tagozat vezetőjévé választott. Most ez a munka jelenti a „kikapcsolódást” azoknak az írásoknak, könyveknek a befejezési munkálataiból, amelyeket az utóbbi években vagy hónapokban elkezdtem. Rövidesen, még ez év őszén megjelenik az Európé tenyerén című új tanulmánygyűjteményem, már a könyvhétre boltokba került az „Ítéletig tanú a sebed”. Képek Nagy László életéből című oratórikus összeállításom, Kondor-Szilágyi Máriával közösen pedig megírtuk az MMA könyvkiadójának kérésére „A világ képeiben mi vagyunk”. Nagy László, a képzőművész című album elemző tanulmányait, már ez utóbbi is forgalomba került. Kerekes Elek Győző nyíregyházi festőművész barátom albuma pedig napokkal ezelőtt érkezett meg a nyomdából, benne az alkotó Krúdy-sorozatának festményeivel, Verebes György ajánlásával és a művek kiállításaihoz csatolódó esszéimmel. Deák Ernő főszerkesztő pedig két éve arra kért fel, hogy vállaljak szerepet a Bécsi Napló szerkesztőbizottságában. Nem unatkozom tehát: Nyíregyházától – a lelkemben a nyírségi székhely testvérvárosává fogadott – Győrig számos rendezvényen ott vagyok, segítek közreműködni az irodalom szeretetének éltetésében. És figyelek az unokáimra, akik egyre több verset tudnak fejből, ezek a költemények pedig, nemcsak úgy hiszem, hanem mind bizonyosabb vagyok benne, egyre izgalmasabb, szebb és az emberi életnek nagyszerű tartalmakat adó világértelmezéssé állnak össze bennük is, ahogyan az irodalmat olvasók sokaságaiban. Mert hát: „Műveld a csodát” – üzente Nagy László és rajta kívül is többen. Ne pedig azt magyarázd, hogy: „sehova kacsázik minden út…”