– A magyar irodalom ismert alakjai közül – Petőfit leszámítva (bár az ő esetében erősen vitatott az időpont, hiszen a testvére sem január 1-jét, hanem december 31-ét jelölte meg) –, te vagy az egyetlen, aki az esztendő első napján ünnepelheted a születésnapod. A névnapod pedig a karácsonyhoz kötődik. Gyerekként hogyan élted meg, hogy egy hét leforgása alatt ünnepből ünnepbe csöppentél?
A születés- és névnapom személyességét a közös családi ünnep, a karácsony és szilveszter, az Újév gyakorlatilag elsodorta. Nincsenek reprezentatív emlékeim, illetve leginkább a karácsonyhoz kapcsolódnak. Amikor már társítottam az ajándékokat az eseményekkel, emlékeimben mindig könyvek szerepelnek. Hogy ruhát, édességet is kaptunk, az elmosódik. Még mindig őrzök gyermekkori mesekönyveket, de szüleim felnőtt könyvtárából is van olyan Tamási Áron-kötetem, konkrétan a Szűzmáriás királyfi, ami az én korai gyermekfirkáimat őrzi.
– Viszonylag korán – tizenévesen – kezdtél publikálni. De az egyetemi éveid alatt és után egészen más irányú dolgokkal is foglalkoztál: voltál kirakatrendező és dekoratőr. Festészettel is foglalkoztál. Mi tartott mégis az irodalom mellett? Hogyan indult a pályád?
Nem túl korán, 17-18 évesen kezdtem publikálni. Nem jószántamból. A kisebbségi lét és a kihívás, hogy lennünk kell, és a létezésünket dokumentálni teljesítményeinkkel, kikényszerítette belőlem a kézirataimat. Írásaimat akkoriban még nem szántam semmilyen közösségnek, publikumnak, annak a biztos tudata sem élt bennem, hogy erre szükségem van. Sokkal inkább foglalkoztatott, hogy amit csinálok, egyáltalán milyen és mire való. Hogy miről szól a szakmaiság a versírást illetően. Hogy a verstanról nincsenek fogalmaim. Szakirodalmat sem tudtam beszerezni. A húszas éveimben M. Takács Lajos, a Debreceni Egyetem egykori Szlávisztika Tanszékének tanára ajándékozott meg Szepes Erika – Szerdahelyi István Verstanával. Azóta rongyosra forgattam, „receptkönyvemmé” vált.
Vonakodásom a publikálástól úgy folytadott, hogy egyre gyarapodó verseim kötetben megjelenésének igen sok akadályával kellett szembesülnöm, és talán ez ma sincs másként. Első verses füzetemet a Kárpáti Igaz Szó napilap oldalairól vághatta ki az olvasó, és amolyan maga készítette könyvecskét csinálhatott belőle. Balla László főszerkesztő leleménye a kötettel még nem rendelkező fiatalokat ezzel tudta segíteni és inspirálni. Huszonöt éves voltam, semmiképpen nem számított elsietett bemutatkozásnak, noha én még jegeltem volna ezt a lehetőséget. Második kötetemre nyolc év múlva került sor, a Kárpáti Kiadó öt évig várakoztatott a kézirat megjelentetésével. Ezt nagyon nehezen vártam ki, és könyvészetileg nagy csalódást jelentett, amikor a kezembe vehettem. Erre az időszakra tehető, hogy magam készítette kötetekkel ajándékoztam meg legközelebbi barátaimat. Egy kétkötetes gyűjteményes könyvem is lapul a polcaim egyikén. A verseket írógéppel írtam bele, a borítóját egy Gagarint ábrázoló plakátból készítettem. Az űrhajós nem látható, csak a kék-fehér-fekete grafika. Rajongója voltam az asztronautának, elég, ha én tudom, mi volt a borító alapanyaga. Ezen kívül még három kis könyvecskét készítettem, volt, amit illusztráltam is. Ezek a munkáim teljes mértékben ismeretlenek maradtak, és már nem is óhajtanám velük reprezentálni tevékenységemet, egy kivételével. Ez a Szerelem könyve, egyike annak a két kéziratnak, amely jelenleg nyomtatásban megjelenését várja. Korábban egyfajta szemérem gátolt, hogy kiadjam a kezemből a szerelmes verseket, de az évek, évtizedek során némileg fel is duzzasztottam a tartalmát. Most már igazán érdekel, milyen utat járna be olvasóimnál.
Az egyetemi tanulmányaimat követően szerettem volna kipróbálni magamat a tanításban, ám magyar szakos képzettségűek a szükségesnél többen voltunk a vidéken. Segítséggel tudtam elhelyezkedni egy internátusban, azaz bentlakásos iskolában, ahol hat hónapig bírtam. Olyasmiket láttam és értettem meg, amik kétségbe ejtettek. A félárva és árva gyermekek kiszolgáltatottsága egészen dickensi volt. Kikérdeztem a felnőtt barátaimat, mit tehetnék. Amit nem tudok bizonyítani, azzal semmit. Nem tudtam. A gyermekek maguk is hallgattak, szégyenkeztek, pedig nem nekik volt rá okuk. Hat hónap múlva azon kaptam magam, hogy spontán bőgök a városi buszon, annyira felzaklatnak ezek a titkolt bűncselekmények. Eldöntöttem, hogy ha nem tehetek semmit, akkor lelépek. Így lettem kirakatrendező, és ez vitt a festészet irányába is. Mindez nem tekinthető véletlennek, mert eredendően a képzőművészet vonzott, írni „kínomban” kezdtem, ennek volt számomra realitása az önkifejezésben. Volt miről. Igaz, sokáig leginkább magamnak.
Rendszeresen részt vettem az amatőrök és a város professzionális művészeinek kiállításain. Egybemosódott a talmi és a valami. Abban biztos voltam, hogy az amatőrség nem vonz. Ez vitt az irodalom felé, illetve ezért horgonyoztam le itt. Filológus képesítéssel az írás szakmaiságát fel lehetett vállalni.
– Tekintesz-e valakit mesterednek? Volt-e olyan szerkesztő vagy kortárs költő, aki felkarolt, akinek a véleményére odafigyeltél?
Hálátlan dolog volt ilyen szempontból a kisebbségi lét. Nem volt elérhető közelségben valódi szakember, akihez fordulhattam volna. Kovács Vilmos az a kortársam, akkor már ismert, meghurcolt és felnőtt férfiéveiben lévő költő, akihez a fiatalok fordulhattak szakmai tanácsért. Én kicsit megkéstem. Mire odanőttem, Vilmos már haldoklott, és Magyarországra, majd a túlvilágra távozott. S. Benedek András, Vári Fábián László, Fodor Géza, Zselicki József, Győrke László, Füzesi Magda, Czébely Lajos (a felsorolás nem teljes, és leginkább az Ungvári Állami Egyetem akkori magyar szakos, nappali tagozatos diákjaira vonatkoztatható), vagyis a nálam legalább 2-3 évvel idősebbek még érkeztek kapcsolódni a köréhez. Nekem a „szellemvilág” és a kortárs magyar irodalom maradt. Olvashattam, ízlelgethettem a verseket, versformákat. Magyartanárnőm, Drávai Gizella megnézte írásaimat, de nem érezte magát illetékesnek, hogy tanácsokkal lásson el. Olvassak, ahogy eddig is, és figyeljem a kortárs szerzőket – ezt adta útravalóul. József Attila elkötelezett híveként olvastam Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Szécsi Margitot, az akkoriban népszerű szerzőket: Váci Mihályt, Illyés Gyulát, Juhász Ferencet, Kormos Istvánt, Németh Lászlót, Pilinszkyt, Csoórit, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort… Leveleztem egy erdélyi tanárral, akivel könyveket cseréltünk. Én postáztam Farkaslakára az általa megnevezett magyarországi kiadványokat, cserébe a Kriterionnál megjelent magyar szerzők dedikált köteteit kaptam meg. Már akkor volt Kányádi, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Fodor Sándor kötetem, amikor ezek a szerzők még igen kevéssé voltak jelen a magyar irodalom mindennapi gondolkodásában. Fodor Sándor Egy nap – egy élet című regénye rendkívül nagy hatással volt rám, de barátaimra is. Olyannyira, hogy végleg eltüntették könyvtáramból. 1992-ben Keszthelyen, a Magyar Írók I. Világtalálkozóján volt szerencsém személyesen megismerni „Fodor Urat”, aki pótolta veszteségemet: helyben dedikálta regényének nála lévő utolsó példányát. Székely János Árnyék című könyvével nem volt ekkora szerencsém, sosem került elő, bár nagy vágyam volt újraolvasni. Ismertem Hervay Gizella verseit, drámai sorsát, Szilágyi Domokossal közös gyermekük, a szülők által Kobaknak nevezett fiúk elvesztésének tragédiáját az 1977-es bukaresti földrengésben. Szilágyi Domokos Álom a repülőtéren című verseskötetét ma is nagyon szeretem, és – ami ma már pótolhatatlan –, őrzöm benne a szerző kézjegyét.
A könyvesboltunk is nagyon jól felszerelt volt, minőségi választékkal kényeztetett bennünket Drávai Gizella magyartanárnő jóvoltából, aki a könyvesbolt igazgatójától év elején megkapta a kiadók jegyzékét aktuális kiadványaikról, és megjelölte azokat a könyveket, melyeket érdemesnek tartott arra, hogy Beregszász olvasó lakossága hozzájusson. Magyarországi barátaink hozzánk jártak vásárolni, mert a magyar kiadványok, a rubel korabeli tarifájának és Magyarország a Szovjetunióval kötött kulturális szerződésének értelmében, aprópénzért megvásárolhatóak voltak.
– Már több mint három évtizede, hogy családoddal átköltöztél a határ innenső oldalára. Miért váltottatok életteret?
Én vajúdtam a szülészeten, anyám haldoklott az onkológián. Apám négy évvel korábban hunyt el. A férjem családja lett a családom, és ők évtizedek óta tervezték az áttelepülést családegyesítés okán. Vannak élethelyzetek és események, melyeket nem tervez az ember, a sorsunk alakítja. Ebben benne van a „miért” és a „hogyan” is, azt hiszem.
– Könnyen be tudtál illeszkedni az itteni közegbe? Mielőtt Sárospatakra költöztél, több helyütt is megfordultál a családoddal. Miért Patak lett a végállomás? Befolyásolt a történelmi múlt vagy az itteni szellemi közeg?
A valóság mindig prózaibb, mint az ilyenkor szokásos és lehetséges kérdések. A férjem belgyógyászként arra törekedett, hogy olyan háziorvosi állást találjon, ahol megvárják bürokratikus okok miatt elhúzódó áttelepülésünket. Akkor már két gyermekes szülők voltunk, és porontykáink igen kicsinyek voltak. Eszter másfél, István két és fél évvel több. Gyermekekkel nem lehet bliccelni. Így kerültünk első körben Rakacára 1990 decemberében, karácsony előtt néhány nappal. Alig másfél évet töltöttünk itt, én rettentően kiborultam attól a légüres tértől, amibe kerültünk. Ezt követően költöztünk Kenézlőre. Ebben semmi tervszerűség nem volt. A férjem egy barátjának keresett állást a határ közelében, végül ő szerződött le a polgármester rábeszélésére. Sárospatak a közelben fekszik, az egyetlen elérhető városként. Az oktatás kedvéért hétvégi család lettünk, én a gyerekekkel Patakra költöztem. Ez 2002-ig ment így, ekkor a lakásunk helyett családi házat vásároltunk. A férjem kilencévi nonstop munkabeosztását követően szintén „hazaköltözött” családjához. Vállalkozó háziorvosként ugyanis mindössze egy órára hagyhatta el a körzetét. 2004-ben rendeződött a körzet hétvégi központi ügyelete, hála az Európai Unió elvárásainak. Ezt követően szolgálati lakásától megfosztották, ami hétközben nem kevés gondot okozott. Sem pihenni, sem rendesen táplálkozni nem tudott. Tizenhat km választott el bennünket napközben, és a munkaideje nem fejeződött be délután 4-kor. Kimerítő és idegőrlő idők voltak ezek. Ötvenkilenc éves koráig bírta. A gyermekeink még bőven benne voltak felsőfokú tanulmányaikban, amikor elveszítették édesapjukat.
Sárospatak történelmi múltja kevéssé befolyásolta döntéseinket. Életformának, otthonnak ideális volt egy darabig, de elég gyorsan kinőttük. Attól még itt élünk ma is. Ide köt az otthonunk és Kárpátalja közelsége. Még mindig vannak restanciáim, megoldandó feladataim, melyek a szülőföldem közelségét megkövetelik.
– A háborús viszonyok most meglehetősen nehézkessé teszik a határátkelést, de nyilván figyelemmel kíséred az eseményeket. Milyennek látod a kárpátaljai magyarok helyzetét?
Van egy nagyfiam, harminchét éves, örülök, hogy a határnak erről az oldaláról követem az eseményeket. A télen jártam a beregszászi temetőben. Este lett, mire kimehettem, egy program nagyon elhúzódott. A sötétben az ukrán zászlók tömege fogadott. A mi fiaink feküdtek alattuk a földben. Már akinek sikerült holtan hazajutnia. Mindaz, ami a kárpátaljai magyarság sorsát nap mint nap sokkolja, a fizikai és a szellemi megsemmisítés veszélye, az erőszakos nyelvi és kulturális befolyás, a betelepülések, a lakosság igen erőteljes felhígítása semmi jóra nem enged következtetni. Mindent túl lehet élni, de sosem maradunk ugyanazok.
– A kárpátaljai kötődésű írók-költők közül már a háború előtt sokan Magyarországon telepedtek le. Van-e eleven kapcsolatod velük?
Természetesen megmaradtak a szakmai és baráti kapcsolataim az élőkkel és az otthon maradottakkal. Mindkettőből egyre kevesebb van. Jelenlétem az Együtt folyóiratban a köldökzsinór. Dupka György több kötetemet megjelentette Ungváron az általa vezetett Intermix Könyvkiadónál. Valójában egyre kevéssé számít, hogy a budapesti, vagy a beregszászi rendezvényekre nem megyek el. Az utazás meglehetősen fárasztó, rengeteg munkatervem legszívesebben bezárna a szobámba vagy a kertembe.
– Gyakran összefutunk irodalmi rendezvényeken (táborokban, fesztiválokon) – Tokajban, Berekfürdőn, Sárospatakon. Mennyire érzed fontosnak ezeket a találkozókat?
Pályakezdőként nagy igényem lett volna rá, de most vált realizálhatóvá. Jeleztem, mennyire nem szeretek utazni. A távolság improduktív időrablóvá teszi számomra a rendezvényeket, ezért erőteljesen szelektálok. Berekfürdőt sajnos tavaly kihagytam az életemből, ennek most viselem komisz következményeit állandóan sajgó derekamban. A Rimay Költőfesztivál helybe érkezik, azt már tréfából sem hagyom ki. Csak azokra a rendezvényekre megyek el, amelyek személyesen érintenek, illetve olyan személyekkel kapcsolatosak, akikhez erőteljesen kötődök emberileg vagy szakmailag.
– A Partiumban minden évben jelennek meg verseid – amit ezúton is köszönök. Melyek azok a lapok, ahol leginkább otthon érzed magad?
Azokban a lapokban érzem otthon magam leginkább, ahonnan kéziratot kérnek tőlem. De vannak kísérleteim, ha a főszerkesztőt vagy a versszerkesztőt személyesen ismerem, és lehetőségem nyílik feltenni az egyszerű kérdést, küldhetek-e a lapnak kéziratot. A Magyar Naplóban érzem magam a leginkább otthon és a helyemen. Tavaly örömmel írtam köszöntő verset Serfőző Simonnak a Parnasszusba, mert felkértek. Az Esőben is jól esett publikálni Jenei Gyulánál, ahogy a Bárkában vagy az Irodalmi Jelenben is. A Partiumban és az Agriában nagy rendszerességgel publikáltam, publikálok, a baráti légkör okán. Nem vagyok kezdő, nem gondolom, hogy dörömbölnöm kellene az ajtókon. Hiúsági kérdést sem csinálok a publikálásból, ahogy sok minden másból sem.
– Irodalmi tevékenységed elismeréseként 2019-ben József Attila-díjat kaptál, ami azt jelzi, hogy a szakma megbecsül, renoméd van az irodalmi életben. Te hogyan értékeled a pályádat?
Én igazi stréber vagyok olyan értelemben, hogy állandóan tanulok és kísérletezek. Tudom a „mesterségemet”, és ez biztonságot ad. Impulzív ember vagyok, ami a versírás lelke, és ez még ifjúkori megfigyelésem. Nem gondolom, hogy elvesztegetett idő és energia volt életem jelentős idejét az irodalomnak szentelni. Ami a külvilágban élő képet illeti rólam, arról fogalmam sincs. Minimális visszajelzést kapok ugyanis. Meglehet, én vagyok az a szerző, aki csak a „de” után következő megjegyzésekre figyel. A dicséretet valójában sosem vettem komolyan, mert az nem visz előre. De tisztában vagyok azzal, hogy jól döntöttem, amikor a „profizmust” választottam, és ahhoz művészeti területet.
– Legutóbbi könyved – amely válogatott versek gyűjteménye – a Noé bárkáján rózsatő címet viseli. 2021-ben jelent meg, nem sokkal a világot özönvízszerűn megrengető járvány után. A címválasztásnak volt ehhez köze? Vagy valami más indokolta, hogy e köré válogasd az írásaid?
A kötetemet nagyjából két évig raktam össze, nem volt egyszerű a válogatás. A Covid ekkor még sehol sem volt. Más címet is szántam neki: A rózsa halála lett volna egy azonos című versem kapcsán. A Magyar Naplónál Jánosi Zoltán gondozta a kéziratomat, nem kedvelte a cím negatív üzenetét. A rózsa fogalmához viszont valamiért ragaszkodtam. Megfordítottam a dolgot: akkor ússza át az idő özönvízszerű áradását ez a nemes, szimbólumok sokaságát magában hordozó virág! Így született meg az új cím, amiért azóta is nagyon hálás vagyok Jánosi Zoltánnak. Mint ahogy a kötet végén olvasható, rendkívül alapos és írásaimat részletesen elemző tanulmányáért is, valamint a Rádiusz Könyvek sorozatában való megjelenésnek, ami ugyancsak Jánosi Zoltán sorozatszerkesztő érdeme. Árkossy Istvánnak is köszönettel tartozom, aki remek színválasztással toldotta meg a kötet amúgy is élményszerű arculatát.
– Ha visszatekintesz eddigi életedre – s itt most nem feltétlenül csak az irodalmi pályádra gondolok –, van-e pont, amire azt mondod, hogy másként csinálnád? És mi az, amiről úgy véled, ez volt a legszebb pillanat?
Semmit sem csinálnék másként, és nem szoktam hátra tekinteni. Nem hiszek a kipárnázott biográfiák hasznosságában. Döntéseimet mindenkor lelkiismeretem diktálta, belső törvényeim tiszteletben tartása le is egyszerűsítette a dilemmákat. Engem sosem kímélt a sorsom, a családom, a barátaim sem pátyolgattak, nem úgy válogattam meg őket. Csak az vonzott és vonz, amiben van növekedés, ami fejleszt, amiben van jövő. Ezért van családom, vannak gyerekeim, házam, hazám, otthonom, vannak szeretteim.
A legszebb pillanat egy lepke. Minden nyáron átrepül fejünk fölött néhány. Ha nem fotózunk, el is felejthetjük. Nem gyűjtöm, inkább megélem, ha szép pillanatban szerencséltet a sorsom.
– Min dolgozol most? Mik a terveid?
Várakozásban vagyok. Két kötetem áll egy nagyszerű kiadónál, a megjelenését reméli. Legalább még egy verseskötetre való új írásom pihen egy mappában, még csak címe van, de nem sikerült megszerkeszteni. Nem sietek vele. Azt tapasztaltam, a sietség a legostobább dolog. Ilyenkor követjük el a legtöbb hibát. Már luxus az én koromban a hibázás, mint ahogy a kapkodás is.
Esszéim, tanulmányaim, tárcáim is megérdemelnék, hogy rendezzem őket, és kötetbe szerkesszem. Sok minden más is van még abban a jövőképben, amit a homlokom mögötti mozifilm tartalmaz. Remélem, időm és energiám is marad elegendő ezek kivitelezésére. Amúgy meg, életemben először, ráérek örülni, pihenni, aludni, túl sokat dolgozni, elfáradni, nyüglődni kedvem szerint. Ez az igazi szabadság, amiben jól el tudok fészkelődni.