– A költészetről illene beszélni, de előbb mégis tennék egy kis kitérőt, és a kerékpárról faggatnálak, hisz nálad a bicikliút is a versekhez vezet… Nagy bicajos hírében állsz. Honnan ez a vonzalom?
Azt hiszem, már a gyerekkoromból. Volt egy klassz Csillag kempingem, azon szerettem bicózni. Aztán sok évig ott porosodott a nagyanyám kamarájában, ilyen sátoranyaggal letakarva, pedig évekig vágytam biciklizni, mégsem vettem elő. (Ez jellemző rám azóta is. Sok mindent szeretnék, de mégsem csinálom) – Aztán ballagásomra kaptam egy BCA-t, azzal tekertem kicsit. Aztán az is évekig porosodott, mígnem két udvarlóm is nagy biciklista volt és újjávarázsolták a kerékpárt, és elkezdtünk tekerni. Aztán kaptam is egy bringát, amit az egyik udvarlóm két kezével rakott össze. És ő nevezte el Black Rose-nak, Rózinak és ebből lett Rozi, a bicóm. Aki életem társa immáron kilenc éve. Egy klassz kis borulással, orsócsont proximális törésével kezdtük a kapcsolatunkat, aztán rá két hónappal egy Balaton-körrel. Azóta mindketten megszelídültünk. És csaknem nélkülözhetetlen lett az életemben. A legtöbb helyre vele megyek. Picit terápia is. Bicikliterápia. Ahol a szemben lévő mindig a vidék.
– Az említett biciklis élmények a verseidbe is bekívánkoztak. Kötetet is szenteltél neki… A költészet ilyen hétköznapi? Csak az olvasó kever köré misztikumot?
Küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el. Ez lett volna a kötetnek a címe. De lebeszéltek róla, mondván, hogy túl hosszú, így maradt Küllők, sávok, ami valóban a tekeréseimre is utal, az mindig úton levésre. És még egyenesekre, a görbékre, az átfogókra a befogókra, soksok rész-egészre, sok-sok kezdő- és végpontra, sok-sok vektorra, átmérőre. Arra, hogy mennyi mindenből való az élet, mennyiféle mindenből jövünk. És mennyi minden alakít minket, és mennyi minden akad bele a küllők ágbogába, és mennyi mindenkivel ütközünk életünk sávjaiban… Azt hiszem, misztikum mindenben lehet és van is. Attól függ, aki befogadja. Viszont egy ismert Lorca-idézet ugrik be erről a kérdésről: „A költészet az utcán jár. Él-mozog. elhalad mellettünk, minden dolog titkot rejt magában, és ez a titok a költészet, amit a
dolgok magunkba rejtenek.”
– Magyarszakos pedagógus vagy… Melyik elhatározás született előbb: a költővé válás szándéka – vagy hogy tanárként népszerűsítsd az irodalmat a fiatalok körében? Mi volt az a pillanat, ami az alkotás irányába terelt? Milyen hatások értek? Egyáltalán mikor kezdtél írni, mi terelt ebbe az irányba, mi ösztönzött, mi motivált?
Szerintem ez nem szándék kérdése. Vagy nem tudom. Nálam biztos, nem. Lírai alkat vagyok. Szerző. Ennyi. Ha nem írok, nem érzem, hogy élek. Úgy érzem, haldoklom, és nincs értelme semminek. Persze, ez is egy folyamat volt, míg rájöttem erre. Hogy nekem az írás adja, azt. Amit. Hatások meg érik az embert. Ilyen is meg olyan is. Terelik is az embert meg el is terelik. Az első versemet 13 éves koromban írtam. Az identitáskeresés egyik legfontosabb időszakában. Egy nagy-nagy érzés íratta velem az első verset. Ilyen egyszerű az egész. És ezek az
érzések, amik akkor legeslegelőször jöttek az érzelmek, gondolatok kifejezésére, az mind megmaradtak nekem felnőttkoromra és középkorosodván is. Egyszerűen nem múlt el, hanem felerősödött minden, ami az íráshoz – nekem – szükséges. – A 2000-es évek elején kezdtél rendszeresen publikálni.
Az első köteteidre azonban viszonylag sokáig kellett várni… A „Mégismarionett” 2008-ban látott napvilágot, a „Küllők, sávok” pedig 2017-ben. Azóta viszont mintha felgyorsultak volna az események, mintha jobban pörögnének a dolgok. Még meg se száradt a nyomdafesték az előző köteten, máris jött a „Pigment”, aztán a „Tornacipők a stégen” és a „Delej”… Mi történt? Rád szakadt az ihlet?
Igazából nem tudom már. Valószínű, hogy egyre inkább megtaláltam magam, a tereimet, az időmet, a bizonyosabb énemet, vagyis, éneimet. Autonómabb és szabadabb ember vagyok, mint a húszas éveimben. Talán van, amiben korai, de ebben későn érő típus vagyok.
És igen, 2017-től pedig behozta magát a valami. És jöttek a versek. Persze egy kötetmegjelenés mindig idő is. Úgyhogy igazából a magánéletemben is egy harmonikus és támogató, szerető emberre leltem. És az is fontos volt, hogy az munkahelyemről kijöttem félállásba. Ezek a privát dolgok is hozzásegítettek ahhoz, hogy a lírai én jobban kiteljesedjék. Mostanában pedig az a korszak jött el, hogy nem megy az írás, noha lenne időm rá. És ha írok is, inkább prózákhoz jegyzeteket, vázlatgondolatokat.
– Zömében a saját életedből is meríted a versötleteket. Ez egyfajta kitárulkozás is. Felelősség. Vagy terápia? Mit jelent számodra a vers?
Én úgy érzem, a köznapi életben szemérmes ember vagyok. A vakmerőségeim és pimaszságaim és vonzásaim mellett és ellenére…
A világot és magát az embert tárom ki. Ha. Kitárom. Vagy fedezem fel. Nem is tudom. Az jut eszembe, hogy nemrégen az egyik versszerkesztő azt írta, az egyik írásomra, hogy ne restelljem magam, mert egy komoly írónak ilyen pőrén is meg kell mutatkoznia. Ez picit megnyugtatott. Persze nagyon sokszor vívódom, kíméletlen és viselhetetlen vagyok magamnak(És igen, szerintem az írás felelősség. Minden az. És választás. És döntés. És sodródás. Nem vizsgálgatom, nem gondolom át, miről írok. Ami megérint versbe, prózába kívánkozik. És akkor leülök és megírom úgy, ahogy tudom. ennyi az egész. Kiszolgáltatottja vagyok a versnek és ő is nekem. A vers nekem nem terápia. Inkább valamiféle visszatükröződés, készség, életmód, űrkapszula, szkafander, világminden, eseményhorizont az én káoszelméletem és részvétem minden iránt, ami emberi.
– Mikor és hogyan írsz? Kell hozzá magány, álmatlan éjszaka?
Állandóan agyalok. Révedezem. A szerző magának való egy kevercse. De hiszek a kölcsönhatásban is. És ha ez megvan, akkor bármily kölcsönhatásban tudok írni és bármilyen körülmények között. De leginkább magányos csendben írok. Álmatlan éjszaka nem kell hozzá. Elég jó alvó is vagyok.
– Hogyan látod: a mai fiatalokban él-e még az olvasás iránti vágy? Érdekli őket azirodalom?
Béres Tamással együtt csináljuk pár éve a MZSMVK-ban a Kamasz Terasz csoportot, ahol középiskolásokkal találkozunk. Ezért is mondhatom az, hogy szerintem él az olvasás iránti igény és vágy. És érdekli őket. Talán jobban szubkultúra lett, és más platformokon és más milyen módon mívelik ezt, mint az elődeik, és mint mi csináltuk. De sok fiatal olvas. (És persze sok nem.) És sokan írnak is. Ami mindig meglep, hogy nem verseket, hanem novellát, regényt írnak. Történelmi témájúakat és/vagy sci-fit.
– Foglalkozol pályakezdő fiatalok támogatásával is. A te indulásodkor akadt olyan költő, aki segített, útba igazított?
Ha az indulást 13 éves kortól nézem, akkor József Attila. Ha másképpen nézem, akkor pedig általános iskolában és középiskolában a tanárnőim voltak rám nagy hatással. Főiskolás koromban pedig az Ampa-kör. Egy kis önképzőkörszerűség volt a tanárképzőn, a kollégium alatt. Oda jártunk verseket olvasni, saját verseket kritizálni, jókat beszélgetni, koccintgatni. Ennek a körnek a hivatalos részét a tanáraink is látogatták. Ott, akkor János István tanár úr bíztatására és személyiségére emlékszem a legjobb szívvel. Aztán később más tanárokkal is baráti kötés alakult ki. Mai napik jó viszonyban vagyunk Gerliczki Andrással, Jakab Andrással, Tukacsné Károlyi Margittal, Pállné Lakatos
Ilonával, Margócsy Klárával. Az egyetemi évek alatt is megismertem egy fantasztikus embert, Ferenczi Lászlót. Elképesztő figura volt. Később is találkoztunk. Pesten eljött az első kötetem bemutatójára is. Jó érzés, megtartó érzés, hogy a régi tanáraimmal ilyen baráti, emberi kapcsolat alakulhatott ki. Ha útbaigazítás, ha példa, akkor legyenek ők azok.
– Téged befolyásoltak-e a szerkesztői vélemények? Volt-e olyan alkotó (költő vagy szerkesztő), aki segített az útkeresésben? Vagy teljesen önfejűen vágtál neki a Parnasszusnak?
Az ember legyen alázatos. Mérlegelje, gondolja át az építő kritikát. Segíthet jobbá, feszesebbé tenni a dolgokat. Önfejű nem vagyok és útkereső sem. Csinálom, amit és ahogy tudom. Van három költő, író, akiket megemlítek. De hozzájuk sem szakmai, inkább emberi, baráti kapocs fűz. Nekem az fontosabb. Tóth Erzsébet, Falcsik Mari, Rakovszky Zsuzsa. De sok életművet és írót és költőt becsülök és tisztelek. Mindenhogyan. És a fiatalabbak közül az ember és költő leszekben két költőt említenék még, akiket szeretek. Antal Balázs és Horváth Eve. És a helyi írói és baráti viszonyulások is fontosak. Ezért álljon is még két név. A Kováts Judité és a Kürti Lászlóé.
– Több lap szerkesztésében is közreműködtél. Voltál A Vörös Postakocsi, a DOKK munkatársa is, jelenleg pedig a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle szerkesztői közt lehet olvasni a neved. Milyen érzés szerkesztőként találkozni mások írásaival?
Sehol sem voltam ’igazi’ munkatárs. Nem vagyok, nem lennék jó szerkesztő sem. Ezek a periodikák inkább emberi, baráti, írói kuckók voltak. Egy sajátos műfajt csempésztél a köztudatba: a tárcaverset… Monológversek, vázlatversek, epikolíra, esszéversek… Ezeket szoktam magamban használni. A tárcaversek kifejezést még nem hallottam. De érteni vélem. Azt hiszem, amolyan átmeneti műfajokban alkotok. De nem tudom. Valahogy saját magam is sokszor kicsúszom a saját kezeim alól. Nemhogy azok a dolgok, amiket írok. Engem a ha-
tározott és az általános névmások mögött búvó mindenfélék inspirálnak. Szóval bármi, akármi, mindenki, senki, valaki… Meg ilyenek… Nem szoktam gondolkodni már az alkotás miértjeiről. Inkább csinálni szeretném. Ami mostanában, hogy van rá időm, egyre nehezebben megy. Az a tűpontos figyelem és koncentrálás eltűnt. De most picit reng alattam és felettem az ég és a föld. Lehet, ezért nehezebb minden. Viszont sok jegyzetem van és pici történeteim. Remélem, sikerül megírnom őket.
– Korábban már elnyerted a Ratkó Józsefről elnevezett díjat. Az idén Bella István-díj-ban részesültél. A dolog érdekessége, hogy mindkét költő a „Hetek” írócsoport tagja volt. Érzel-e valami szellemi vonzódást az említett alkotókhoz, alkotói körhöz? Van-e közös kapocs? Milyen érzés a kitüntető figyelem? Milyen érzés díjazottnak lenni?
Igen, ezen én is gondolkodtam, hogy mindketten a Hetek tagjai. Szerintem van valamiféle kötelék köztünk. Az a tiszta, egyszerű verselés, a maga őszinteségével, hiteleségével. Nincs gőg, akarnokság. Szerelem van, vallomás van, önmaguk nem kímélése. Vidék van, részvét van…
A figyelem pedig hol van, hol nincs. Az ember csinálja a dolgát és kész. A díjakat nagyon köszöni a szerző. Amiket adnak, nem kapja az ember. Legalábbis ezt mondják. Mindenesetre jelzi egy díj, hogy mégiscsak lehet valami érték az emberben. És ez jó érzés tud lenni.
– Mesélj a terveidről! Mire készülsz?
Most egy novelláskötetet pakolok össze éppen. Összejött körülbelül 25 novella, azokat rendezgetem, csiszolgatom. Van még két prózakötettervem, de azokról majd később.