A verseknek ajtót kell nyitni – Beszélgetés a 70 éves Vári Fábián Lászlóval

0
55
Kovács László felvétele

Nem tudom, hallottad-e, de levéltári adatok alapján hetven évvel ezelőtt pont a születésnapodon ülésezett az MDP Budapesti Pártbizottsága – ahol a jegyző- könyv szerint Biszku Béla beszámolójához Mező Imre egyebek közt azt a véleményt fogalmazta meg, hogy „általános probléma a tűzoltók politikai nevelése.” Mintha megérezték volna, hogy valami parázslani készül. Mindezt azért említem, mert alighogy megjelentél az irodalomban, máris fáklyát ragadtál, tüzet gyújtottál. Egyetemistaként részese voltál ugyanis a Forrás Stúdió egalapításának, amivel mindjárt a politikai figyelem középpontjába kerültetek. S a végén – egy József Attila-i fordulattal – téged is kicsaptak az egyetemről. Hogy is volt ez?


Ez aztán eredeti indítás! Soha eszembe nem jutott utánanézni, mivel lélegzett születésem idején a magyar vagy akár a szovjet belpolitika, ezért köszönöm, hogy most megtetted helyettem. Ezzel meg is zörrentetted azt a régi harasztot, amelyből előugorva Biszku és Mező elvtársak a társadalom politikai nevelését, annak mielőbbi, számukra megnyugtató megoldását teszik szóvá. De hogy miért pont a tűzoltók kapcsán? Bizonyára ők kerültek a sorra. Gyermekkoromban valóban kacérkodtam a tűzzel, s egyszer-kétszer gyújtogattam is, de aztán lehiggadtam valamelyest. Sokáig azt hittem, engem nem érdekel a politika, de rá kellett ébrednem, hogy a puszta létezésünk maga a hamu alatt parázsló politika. 1967 nyarán a Közel-Keleten tört ki – hirtelensége miatt bennünk is vihart keltő – háború, Csehszlovákia ’68-as szovjet megszállása pedig – ekkor lettem egyetemista – egyenesen ’56 sebeit fakasztotta fel bennünk és bennem. Magyarságtudatom Ungváron szerzett barátaim társaságában (S. BenedekAndrás, Kovács Vilmos, Fodó Sándor), a körülményekhez képest a lehető legjobb iskolában teljesedett ki, s ettől kezdve és ebből eredően a költészetben is fontos kérdéssé tettem, hogy anyanyelvemen anyanyelvemért, megtartó közösségem szájával szóljak. A Forrás Stúdió fiataljainak egy része mentorunkkal, Kovács Vilmossal az élen, nagyon hamar magára vonta a helyi irodalompolitika irányítóinak figyelmét, s ők, hogy csírájában fojtsanak el minden lehetséges lázadást, átnevelésünk szándékával próbáltak elébe menni a várható fejleményeknek. Büszkeségünk és merőben más esztétikai elveink miatt azonban
nem voltunk alkalmasak a behódolásra. Erre az elutasításra a Kárpáti Igaz Szó 1971 augusztus 20-i számában kivégzéssel felérő ideológiai bírálat érkezett válaszul, amely a teljes Kárpátalja magyar értelmiségét felháborította, és ezzel mellénk állította. Így esett, hogy egyre inkább formálódó polgárjogi mozgolódásunk és magyarországi folyóiratokban megjelenő verseim összevont bűnével vállamon 1972 januárjában kicsaptak az ungvári egyetemről. Májusban kézhez kaptam a szovjet hadsereg behívóját, és két esztendőre ki lettem vonva minden további mozgolódásból.


Egyébként mi indított el az irodalom irányába? Valahol nyilatkoztad, hogy édesapád sok verset tudott, ezeket gyakran mondogatta nektek. Néhányat akkor meg is tanultál. Innen datálható a versszeretet?


Már kisgyerekkorban is szokatlanul élénk képzelőerővel bírtam, a mesékre, hiedelemtörténetekre, amelyekből varrónő nagyanyám konyhájában kisebb csokorra valót gyűjtögettem, midig hegyes volt a fülem. Lágert járt apám a polgári iskolából sok szívhez szóló versemléket hozott magával, s időnként, ha az alkalom engedte, csak úgy, mintha magának mondaná, átszellemült tekintettel szavalni kezdett.Aláz, amely lelkét és arcát is fűtötte ilyenkor, rám nézve ragályosnak bizonyult. Később iskolai olvasókönyvének elrongyolódott maradványaiban leírva is megtaláltam ezeket a verseket, s így alakult ki köztünk a kölcsönös ragaszkodás.


Az egyetemről való kizárást követően többéves szilencium következett. Hogyan sikerült visszaverekedned magad az irodalmi életbe?


Az a többéves szilencium, ha utánaszámolok, úgy nyolc esztendő lehetett. Az eltelt évtizedek távlatából ma már meg tudom állapítani, hogy nekünk, egykori Forrástagoknak nagyobb volt a hírünk, mint akkori alkotói értékünk, de egyes magyarországi irodalmárok (Kiss Ferenc, Ilia Mihály, Szakolczay Lajos, Varga Lajos Márton) jó szívvel, segítő szándékkal voltak irántunk, rokonszenvük jeléül a magyar sajtóban többször hírt adtak rólunk. Ha Budapestről tekintélyesebb írókollégák, újságírók érkeztek Kárpátaljára, ők is érdeklődtek irántunk a megye kultúrpolitikai illetékeseinél. E tekintetben egyfajta teherré kezdtünk válni a hatalom számára, ezért úgy döntöttek, hogy maguk kezdeményezik visszaépülésünket a kárpátaljai magyar irodalomba. 1978-79-ben a Kárpáti Igaz Szó munkatársai megkerestek bennünket (Fodor Géza, Zselicki József és magam), és közölték, hogy nyitva áll előttünk az út, de írjunk a pártideológia elvárásai szerint, s járjunk el a hatalom által támogatott, a Forrás helyett létrehozott fiatal alkotók József Attiláról elnevezett Irodalmi Stúdiójának összejöveteleire. A megkereséseket az Igaz Szó főszerkesztőjével való tárgyalás, és a versek tartalmát érintő alkudozások követték. Akadt köztünk, aki engedett az ígéretekkel járó kísértésnek, de az nem én voltam. Ennek ellenére hamarosan jött egy-két „ártatlanabb” versem a lapban,
aztán nemsokára mégiscsak megindult az a csatorna – még a rendszerváltozás előtt. Verekednem tehát nem kellett az irodalmi jelenlétért, az idő és a vele járó változások lassan mindent helyre raktak.


Mit jelent számodra a szülőföld, mit jelent Kárpátalja, Tiszaújlak, Vári? Hogyan tudtátok megőrizni a nyelvet, az identitást?


A szülőföld nagyon hamar magához tudja kötni az embert. A gyermek számára kezdetben a szülőház jelenti a biztonságot, de hamar felismeri, hogy az utca és a település, majd a szomszédos községek, a kistérségi központok is szerethető részei az őt befogadó környezetnek, ahonnan elszakadni – akárcsak hetekre, hónapokra is, nagyon nehéz. Hiányoznak a családtagok, a rokonok, a barátok, az ismerősök, hiányzik a megszokott, már a lélekben is jelenvaló szülőföld. Harmadik éve, hogy családi okok miatt feleségemmel Nyíregyházán élek, s a jelenlegi járványhelyzet miatt olykor hónapokig nélkülöznöm kell Mezővári lakóházunkat és a falut. Nem könnyű. Ha már nagyon vágyódom, nem Tiszaújlakra, hanem Váriba mehetnék. Ez nem azt jelenti, hogy Újlak már kevésbé érdekel. De ottani életem – ungvári tartózkodásom és sorkatonai szolgálatom idejét kivonva – csak nehezen tesz ki húsz esztendőt. Huszonöt éves koromtól Vári lakosának tartom magam, családom nagyobb része ma is ott él, ezért természetes, hogy haza – oda vágyom. Ám azt is bevallom, hogy egy heti otthonlét után már hiányozni kezd Nyíregyháza, a napi telefonkapcsolat ellenére is hiányoznak családom oda kényszerült tagjai. Én ezt is rendben valónak találom. A kérdés másik része az anyanyelv és a nemzettudat megtartására vonatkozik, megpróbálom a magam módján ezt is értelmezni. Már gyerekkorom évei alatt is többször kellett szembesülnöm az idegen hatalom „nyomorító” természetével. Hallgattam apám és a vele egykorú férfiak lágerben szerzett tapasztalatait, amelyek kivétel nélkül a megaláztatásról és a túlélésről szóltak. Az idősebbek emlegették és siratták a szovjet fogságból soha vissza nem térő gyerekeiket és testvéreket, miközben az iskolában azok dicséretét kellett hallgatnom, akiktől minden nyomorúságunk ered. Otthonainkban a felnőttek gyakran fohászkodtak Istenhez, s az iskolában a tagadását kényszerítették ránk. Hivatali ügyintézés közben nem értettük az idegen beszédet, ezért előre néző és látni próbáló honfitársaink orosz vagy ukrán iskolára kárhoztatták gyerekeiket. Mire ráébredtek, hogy a magyar gyerek számára az idegen nyelvű iskola soha sem lesz miniszterképző, általában már késő volt. Minél inkább becsmérelték, gúnyolták az anyanyelvet, annál inkább ragaszkodtunk hozzá. Ez ösztönös reakció, természetes válasz minden nemzeti elnyomásra, amelyet a mai ukrán hatalom képviselői sem hajlandók megérteni.


Kárpátalja a leghányatottabb sorsú vidék. Tartozott a Monarchiához, Csehszlovákiához, Magyarországhoz, Szovjetunióhoz, Ukrajnához. A Trianon utáni 100 év mégis azt igazolja, hogy az ott élő magyarság képes volt megmaradásra. Mostanában viszont riasztó dolgokat hallani… Hogy látod az ottani magyarság helyzetét?


Most bizony, ukránok vagyunk, geopolitikai és állampolgári értelemben is. Az örökölt, a hozott alapproblémákon túl nem is lenne ezzel semmilyen gond, ha a befogadó ország népe tudomásul véve őslakosi státuszunkat, elfogadná és gyümölcsöztetné a velünk való együttélést. De Ukrajna történelme mindig is hányatott volt, nyugodt, békés fejlődést eredményező korszakai sohasem voltak. Itt-ott harminc esztendeje próbál helyezkedni, fennmaradni, de amint látjuk, egyre kevesebb eséllyel. Megéltmegszenvedett történelme alapján a testvéri orosz nép gazdasági és politikai közösségében lenne a helye, de ezt a lehetőséget csúnyán elrúgta magától. Függetlensége elnyerése óta, saját oligarchái fogságában vergődve képtelen volt kinevelni egy felkészült, felelős gondolkodású politikai elitet, amely kijelölné helyét és szerepét a világpolitika sokszereplős színpadán, s most segélytől segélyig lavírozva, minduntalan a nagyhatalmak pártfogására és katonai támogatására számítva, magát ugyanakkor erősnek mutatva fordul a saját nemzetiségei ellen. S hogy fogjuk ezt túlélni, mi, kárpátaljai magyarok? A nekünk címzett véres fenyegetéseket nem szabad túlzottan komolyan vennünk, de figyelmen kívül sem hagyhatjuk, mert nem lehet tudni, hogy a törvényes hatalom által megtűrten működő, fegyveres nacionalista szervezetek mire képesek.
Ez a helyzet sokunkat megriaszt, hátrálásra, lépéseink átgondolására kényszerít. S ha hozzávesszük, hogy az utóbbi évtizedek siralmas gazdasági állapota sok honfitársunkat külföldi kenyérkeresetre, majd elvándorlásra kényszerített, be kell látnunk, hogy a csupán ebből adódó veszteségeink is súlyosak. De a vészharangot még korai lenne meghúzni. Vannak a túléléshez kipróbált vezetőkkel működő érdekvédelmi szervezeteink, iskoláink, egyházaink, kultúraápoló intézményeink, majd előbb-utóbb begyógyulnak a lelki sebek is, mert remélhetőleg velünk marad és megtart bennünket az Isten.


Sokáig foglalkoztál népköltészeti alkotások (nemcsak magyar, hanem ruszin népdalok és népballadák) gyűjtésével is. Mi inspirált erre, és hogyan hatott ez a tevékenység a költészetedre?


Aki a szép szó szolgálatára szegődik, annak tudnia kell, hogy az ember minden önkifejezési szándéka az ősidők óta velünk élő népköltészettől ered. Ezt – fiatal koromnál fogva, természetesen – én sem tudtam, amikor mesék, hiedelemtörténetek és népballadák gyűjtésébe kezdtem, mert elsős magyar szakos hallgatóként, alaposabb elméleti felkészítés nélkül, csoporttársaimmal együtt ezt kaptam feladatul. A gyakorlat hamar letelt, a teljesítéssel elszámoltunk, de előttem csak aztán jelentkezett a valódi, további gyűjtésekre ösztönző inspiráció. Ekkor már szinte csak a népballadára összpontosítottam, mégpedig minden Kárpátalján megmaradt típus, minél több változatának összegyűjtésére. Ebből az anyagból készült el 1986-ra a kárpátaljai magyar balladás könyv kézirata, de csak 1992-ben jelenhetett meg első ízben Ungváron. A kötet szerkesztése, a típusok rendszertani helyének meghatározása közben oda kellett figyelnem a velünk élő keleti szláv testvéreink, a ruszinok (ukránok) népköltészetére is. A vizsgálatból kiderült, hogy népköltészetünkben típusok, motívumsorok, nevek, geográfiai utalások tekintetében jelentős mértékű az egyezés. Ez olyan tény, amely népeink évszázadokon át tartó együttélésével, kulturális, gazdasági érintkezésének kölcsönhatásaiból következik, s ezt fenntartások nélkül, az elsőbbség elvének mellőzésével kell elfogadnunk. Kérdésedbe egy apró tévedés is bekerült, s ezt helyesbítve mondom, hogy én nem gyűjtöttem ruszin (ukrán) népköltészetet, de eléggé korán megszületett bennem az elhatározás, hogy a gens fidelissima népballadáit megszólaltassam magyarul. Ebből az anyagból adott ki a Magyar Művészeti Akadémia egy válogatást 2019-ben A kakukknővér címmel. A kérdés befejező elemére nem tudok kielégítő választ adni. Akik költészetemet vizsgálják, megerősítik, hogy a népnyelv, a népköltészet bizonyos nyelvi fordulatai mellett népköltési eredetű tartalmi elemek is jócskán találhatók verseimben, s amikor konkrét példák is felszínre kerülnek, belátom, hogy igazuk van. Ezt azonban nem szégyenlem.

A versek mellett két regényt is írtál. Mindkettő az általad megélt múltba visz vissza. Egyfajta emlékmentésnek szántad őket?


Az ezredforduló táján gondoltam először a prózára, mert rájöttem (sokan mások is!), hogy a felgyülemlett élettapasztalatok némelyikének elmondásához a versnél tágabb keretek, szabadabb és rugalmasabb eszközök szükségesek. Ráadásul barátaim közül többen is nógattak a katonatörténeteim megírására, mivel indoklásuk szerint a téma Ottlik óta csak elvétve, s akkor is csak érintőlegesen került szépprózai feldolgozásra. S nem hanyagolható el az a körülmény sem, hogy én idegen (szovjet) mundérban húztam le – egyfajta büntetésként – a
huszonnégy hónapból tizennyolcat az egykori NDK-ban. Akik odaküldtek, egyértelműen büntetésemre szánták, de én lehiggadva, megjózanodva, lélekben megedződve, megerősödve tértem onnan haza. Sokféle olvasói hozzáállással és értékeléssel találkoztam a Tábori postával kapcsolatban, de abban mindannyian egyetértenek, hogy a könyv jelentős mértékben hozzájárul a szovjet katonai mentalitás és a kaszárnyák belső életének megismeréséhez. A Vásártér az én kisgyerekkorom és a köröttem élő családtagok, rokonok, ismerősök történeteit dolgozza fel meglehetős részletezéssel és kíméletlen őszinteséggel. Az elbeszélt történetek hátterében jól érezhetően körvonala-
zódik a szovjethatalom szorításában vergődő Ugocsa megye magyarságának ’50-es,’60-as évekbeli helyzete. Ahogyan jelzed is, egyfajta emlékmentésnek szántam, de azt hiszem, a közelmúlt eseményeivel foglalkozó történészek is haszonnal forgathatják majd, ha szükségét érzik, hogy újabb kárpátaljai honismereti olvasókönyvet állítsanak össze.


2009 óta szerkeszted az Együtt folyóiratot. Nagyon sok kárpátaljai gyökerű pályakezdő alkotó útját egyengetitek. Hogyan sikerült fölkelteni a fiatalokban az alkotókedvet?


Az Együtt szerkesztését Nagy Zoltán Mihálytól vettem át, s az addigi negyedéves megjelenésről hamarosan átálltunk az évi hat lapszámra. A folyóirat, mint korábban is sejtettük, vonzani kezdte az írással próbálkozó fiatalokat, akik elküldött írásaikhoz tanácsokat és útmutatást vártak tőlünk. Ezért a szerkesztőségnek helyt adó Európa Magyar Házzal közösen tehetségkutató pályázatokat hirdettünk meg, s a szép számmal jelentkező fiatalokat bevontuk különböző tehetséggondozó programokba, hogy némi rásegítéssel képezni és bátorítani tudjuk őket. Tehetséges, de kötettel még nem rendelkező fiataljaink közül többen Budapesten, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatóiként fejleszthették képességeiket, tágíthatták látókörüket, s közülük már többen (Lórinc P. Gabriella, Shrek Tímea, Marcsák Gergely, Kopriva Nikolett, Nagy Tamás, Kertész Dávid) kiadhatták első köteteiket. Ezzel párhuzamosan Beregszászban Csordás László fiatal irodalomtörténész barátunk létrehozta a fiatal irodalmárok Kovács Vilmosról elnevezett Irodalmi Társaságát, ahol időközönként összegyűlve az alkotás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozva, stúdiómunkában közösen fejleszthették képességeiket. Egy ideje az irodalmi rendezvényeknek, rodalmi karavánoknak, találkozóknak is ők a szervezői, házigazdái, s mert fiatalok, újabb pályakezdőket vonnak magukhoz. Íme a
bizonyosság, hogy a mi nemzedékünk letűntével készülődik a folytatás.


Számtalan irodalmi díjat és kitüntetést kaptál a pályád során. Csak néhányat említek: József Attila-díj (2003), Balassi Bálint-emlékkard (2004), Ratkó József-díj (2007), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Arany János-díj (2011), Kölcsey-emlékplakett (2014), Salvatore Quasimodo-életműdíj (2015), Magyarország Babérkoszorúja díj (2017), A Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2020). Melyikre vagy a legbüszkébb?


Amikor az alkotó ember díjat kap, munkája, művészi tevékenysége elismerésének tekinti, s ez jobbára így is van. Ma már számos szakmai, társasági és állami elismerés létezik, jutnia kellene mindenkinek, aki „szépet s jót írt”, s a díjak kurátorai szerint méltó rá. Első komolyabb elismerésemet, a Kilencek-díját 1983-ban kaptam, s boldogan vettem át, hiszen azoktól a pályatársaktól érkezett, akiknek éltem-haltam a
költészetéért. Azóta teljes vitrinre való oklevelet, érmet, plakettet gyűjtöttem, de rangsort állítani köztük képtelen vagyok, s talán nem is illendő. Mindegyik értékes, kedves, akárcsak Jókai csizmadiájának gyerekei. Az egyik szép, a másik szorgalmas, a harmadok okos… Minden díjamról tudnék szeretettel beszélni, de ha mégis ki kell emelnem valamelyiket, én a Balassi Bálint-emlékkardot nevezném meg. Alapítói a
legjobb érzékkel közeledtek annak idején a költői lélekhez, azt hiszem ma is, ez a leginkább magyar poétához illő elismerés.


A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg válogatott verseid gyűjteménye (Koponyámban gyertya). Mesélj erről! Hogy született meg az ötlet? Milyen szempontok alapján válogattad össze a 100 verset?


Az utóbbi három-négy esztendőben barátaim közül többen is mondogatták, hogy kiadhatnék lassan egy gyűjteményes kötetet. Beláttam, hogy a korom előre haladtával valóban közeleg ennek is az ideje. S bár nem írtam egyetlen olyan verset se, amely miatt restelkednem kellene, összesre mégsem gondoltam, legfeljebb egy válogatottra. Az Együtt szerkesztésével kapcsolatban voltak már, akik szóvá tették, hogy időnként túl szigorú vagyok a kéziratok elbírálásában. Igazuk lehet, mert az írás minősége mindennél előbb való. S ha egyszer másokhoz szigorú vagyok, legyek hát az önmagammal szemben is. Ez a szempont vezérelt, amikor a válogatásba kezdtem, de nem volt
könnyű. Jobb ezt a feladatot szerkesztőre bízni, de én ezt is el szerettem volna kerülni. Hasraütésszerűen döntöttem végül a százas keretnél, mert ez még viszonylag kezelhető mennyiség, nem tántorítja hátra azt, aki kézbe veszi a könyvet. Ha azonban valaki mégis utána szeretne számolni, annak megsúgom, hogy a rövidebb, közös címmel bíró ciklusokat én egy versnek tekintettem, s öt tematikai ciklusba rendezve így jött ki a száz. A válogatáshoz Jánosi Zoltán, a Magyar Napló Kiadó Rádiusz könyvek sorozatának ötletgazdája írt nagyon alapos utószót, amelyet ez úton is köszönök Neki.


Mesélj a terveidről! Mire készülsz?


Legelsőben ezt a pandémiában telt, hosszúra sikeredett esztendőt kellene túlélni és kiheverni, kipihenni. Most egy kicsit a Veled is gyakorta együtt töltött, szeptemberi berekfürdői utószezonokra, az áldott hévíz ölelésére és feszültségoldó barátságára gondolok. A kényszerű semmittevés sokszor őrjítő tud lenni, s jutott ebből mostanában mindenkinek bőségesen. Az írásmunka tervezése nem volt rám jellemző korábban sem. Ha volt megvalósítható ötletem, hozzákezdtem, de nem öltem magamat túlzottan. Különben az íráson kívül tisztes polgári foglalkozásomat is művelnem kellett, akárcsak Neked. Tanítottam jó negyven éven át, s ha a helyzet úgy kívánta, szülőföldem politikai életében is részt kellett vennem, mert a múltamat jól ismerő közösség ezt is elvárta tőlem. Amióta nyugdíjba vonultam, több az időm, többet tudok dolgozni, de kiemelt terveim most sincsenek. Nyugodt öregségre készülnék, de már látható, hogy ebből semmi sem lesz. Míg a politikai érdekek korábban többnyire a régiók szintjén üzekedtek, mára a globalitás színterén készülnek ama végső harcra. Hatalmas hullá-
mok fognak összecsapni a fejünk fölött, s ha addig nem nevelünk kopoltyúkat, igyekeznünk kell, mert a tengerbe veszhetünk. A Jóisten az egyedüli, akiben még reménykedhetünk, aki az emberiség észre térítésével mindezt megállíthatja… A versek pedig, ha időnként még kopogtatnak, azoknak mindenképpen ajtót kell nyitni.