Két tölgyfa árnyékában fekve – hol hangyák jönnek, hol szúnyogok.
Csapkodni volna ok, hogy az élet túl kegyetlen, de átszenderegni
jöttem ezt a pár napot. a tölgyek ágbogát néztem hanyatt fekve,
görcsöket, néhány régi odút, törzsön a daganatot, amiről
az öcsémé jutott eszembe. Miért nőnek, ha nem kérte senki,
a bajok?
Pedig nem akartunk az élettől félni, csak röhögni emlékeit
a gyerekkornak, ahogy apánk vitt bennünket a huszonnyolcas
biciklin, terpeszben tartottuk lábunkat. Kinyílt a világ, gurult velünk az élet,
viccesebb volt, mint amit három fiú spontán remélhet.
Nagyinál széthasadt tollpárnák, hóesés fénytelen vályogszobában.
S amiket együtt éltünk, mégis külön utakon, ránk maradtak
a reménytelen hétköznapok.
Aztán a lombokra figyelek megint, ahogy a szél föltámad, és mint
nyirokerek, az ágak összeérnek, széjjel válnak.
Villogó levelek, halrajai égi óceánnak. néhány napsugár beszűrődik
a mellkasomra. Te pedig holnap apró tetkókkal készülsz a célzott
gammasugarakra.
Fázni kezdek, pedig meleg nyári délután van, zajongnak a strandon.
A nők naptejtől ragyognak, és szépek, míg jönnek, és jönnek,
utamból kitérnek.
Wngem takarnak még a tölgyek lombjai, téged a kékgolyó utcai
műszerek árnya.
Tesó, itt ne hagyj, baszki, fénytelenné vált, keserű sóbálványnak!