FOGYÓ HOLD
Tegnap még voltam valaki,
holnap tán ismét az leszek.
Ma még csak hadd rakódjanak
lépteimre a levelek.
Ma még lehetnék büszke is.
Okkal gondolom: volt mire.
Biztosan áll, még nem ropog
bánatom barna boltive.
Csak árnyékom gyengélkedik –
lábra kéne már kapnia –,
és éjszakáim dúlt szívét
gyötri az aritmia.
Rávaló gyógyírt hol lelek,
merre a nagy mennyég alatt?
A pásztorlány is elindult,
s szépsége szerteszét szaladt.
Terelgetném én boldogan
a báránykák kisded hadát,
ha szívem, e renyhe, lomha
megemberelné magát.
Aki ölelni képtelen,
előbb, vagy utóbb ölni fog.
Karmot ereszt, állkapcsában
éles gyilokká nő a fog.
A penna papírosba mar,
a lista lassan összeáll.
A végrehajtó toporog –
tán máris tűzparancsra vár.
A fogyó hold öble felől
a pokol kutyáit hallani.
A halál szeme zöldre vált:
bizonnyal indul valaki.
OKTÓBER
Még fenn hordja orrát az erdő,
színeit naponta váltja,
de dörren egy durva fegyver,
s szétrebben tarka palástja.
Megdermed menten az élet,
valakik ész nélkül lőnek.
Leroskad a büszke szarvas,
szíve szakad meg az őznek.
És elhalkulnak a fények,
levél már hírül sem zöldell.
Kúszik a vér az avarban,
keveredik a földdel.
NOVEMBER
Áldásra köszörült kések
törtek a felhőcsordára:
csordultig telnek a medrek.
Lesz-e ember a gátra?
A föld is undorodik már,
de nyeli az esőt, issza –
a lelkét pazarló nyárnak
emléke sem jár vissza.
Pedig hát jöhetne néha
egy langyos mosoly az égből,
egy mustármagnyi reménység
Urunk szomorú szeméből.
DECEMBER
December birodalmában
király sem szívesen lennék.
Görcsöt plántál szívembe
az evangélium-emlék.
Terelgetnék inkább nyájat,
szántanék ködtakarókat,
mintsem hogy üldöztessek
védtelen vándorlókat.
Bármi oknál fogva, mégis
királlyá kellene lennem,
madárképemben ülnék
a nagypénteki kereszten.