Beszélgetek. A kiállítás megnyitón. A helyszínt jó tíz év óta ismerem. Amikor említettem, hogy akiről a terem a nevét kapta, néprajzos, semmi köze a képzőművészethez, csak legyintettek rá.  Megkérdezem B-től, a portástól: Még mindig nem te vagy az igazgató? B. mosolyog, én bíztatom: Eljön még a te időd. Az előtérből nyílik a kiállítóhelyiség, kicsit sivár a csupasz oszlopaival, de már régen nem zavar senkit. Így szokták meg, így szoktuk meg. Itt kísértett meg az ördög. (Legalábbis úgy éreztem.) A teremben: tájképek. Sokan úgy vélik, ma nincsen természetábrázolás. (Ha van, minek?) Ám itt patakok csorognak, fák magasodnak, az égen felhők kéklenek. Egy magángyűjtő házaspár kollekciójából kelt a válogatás. Csak elismerés illeti őket, amiért pénzt és energiát áldoznak a kortárs művekre.

Szóval: itt beszélgetek. Egyik pasassal, aki elárult. Idős már, népművelőnek is lehet mondani. De színházi múltja is van, az Operettszínházzal Japánban is járt. Világlátott férfiú. Haragudnom kéne rá, de  nem megy. Megértem. Eszembe jutnak Szabó Lőrinc verssorai: „Ha mindig csak megértek, hol maradok én?” Már nem mondom el neki, mennyire örülök, hogy megszabadultam a Társaságtól. Tőle is. Szabad lettem. Újra kreatív. Visszatért az életkedvem. Már rájöttem, engem zsákmányoltak ki, miközben fordítva tűnt. Igaz, kényszerből kerültem ide, amikor az általam utált kurzus kilökött a Nagy Semmibe. Nyugalmat reméltem. Megkaptam, de milyen áron? Jobb ezt nem firtatni.

Partnerem, egykori jóakaróm pedig megkérdezi: Nagyon utálsz?

***

Szeretek a Várba járni. Többnyire busszal megyek az ismert cukrászdáig. Jobbra már feltárt romok, falmaradványok, balra épületek. A Táncszínház, a Köztársasági elnök hivatal, a Nemzeti Galéria. A Sikló javában működik. Ha kocsival mentem, mert mentem jó párszor, az alsó úton, a liftnél szoktam megállni, hogy a köteles példányokat sk. a Széchenyi Könyvtár megfelelő irodájába cipeljem. Sokszor áthaladtam a hollódíszítéses kovácsoltvas kapun, évek múltán jöttem rá: ez Kő Pál tervezése. Pontosan odaillő, ahol a Mátyás kút vize csobog, s a diadalmas vadász alakja magaslik. Jobb oldalt Szép Ilonka, félve bújó őzikéjével, bal oldalt Galeotto Marzio, a tudós tanár és memoáríró. Stróbl Alajos szobra ma is példaértékű, 1904-ből, amikor a vár díszítésére nem sajnálták a pénzt. S ma látjuk: mennyire megtérül egy ilyen „művészeti beruházás”. De bentebb szinte megszólítanak, nagy posztereken Somogyi Győző hitelesen historizáló, de kissé ironikus huszárfigurái. Mindkét ember át tudta érezni: mi a történelem. Különös szerencsének tekintem, hogy közelről ismerem őket. Emlékszem a botrányra, amikor kiállításán Győző a magyar hadvezérek sorába fel merte venni Horthy Miklóst. Aki később is, kormányzói szerepében is sikerrel védte a magyar érdekeket. Láttam a 1932-es Pesti Napló hétvégi mellékletét, amelyben számos fotón feltűnik. Szinte véletlenül, a mindennapi élet részeként. Pl. egy kávébemutatón.  A kadétok évnyitó bálján. Nem úgy tűnt, mint akit nem kedvelnek. És más bizonyítékok is vannak erről. Emlékszem, Fehérváron a Csók István terem külső faláról lekaparták a nevét, csak a kultúrház maradt. És láttam a grandiózus koszorút a kenderesi temetőben: A hálás budapesti zsidóság- felirattal.

Erről jut eszembe – ami korábban, az „átkosban” nem érdekelt – a Vár, a kormányzó – a miénk. Megbecsülésük saját magunkról állít ki erkölcsi bizonyítványt.

***

Mostanában sokat gondolok Csontos Jánosra. Két nekrológot is írtam róla. (Pokolian nem készültem erre.) Az igazit elraktároztam magamban, a legbensőbb zugok egyikébe. De néhány dolgot mégis. Emlékszem, amikor a 80-as évek végén felkeresett Fehérváron, hogy interjút készítsen velem. Azaz a Kilencek rgyikével.. Húsz év után. Nem akartam hinni a szememnek. Persze, hogy örömmel álltam e fiatalember rendelkezésére, aki belünk írta szakdolgozatát. Görömbei Andráshoz. És megszületett az Együtt és külön című kötet. Rólunk. Nem lehetünk elég hálásak neki. De valahogy viszonyunk mégsem alakult harmonikusan. Lehetett volna jobb is. Neki beszélhettem a belső magról, amelyet nem engedtem sérteni. „Ez volt az én lelki fényűzésem egy nem autentikus világban.”

Nagy újrakezdő volt, talán ez is összekötött bennünket. Lapalapító, szerkesztő, sokoldalú irodalmár. És 2009-ben megadta sors, hogy elinduljon a Nagyítás. Pár cikket írtam bele. S eltöltött a remény: lesz pandanja az Élet és Irodalomnak. Hisz nem másra, érdemi vitákra vágytunk. Ez neki is csak ritkán sikerült. Nem vették komolyan. Pedig az új lapkezdemény komoly hódítást is jelentett, a hiányzó, ütköztető polémiát. Ha valaki, ő ezt meg tudta szervezni. Ki tudja, miért nem lett folytatás? Sokszor találkoztunk az őt lebénító időben. Bár amikor kellett, a sajtó mindig megtalálta az élesen fogalmazó, felkészült zsurnalisztát. Ekkor csinálta a filmet Zala Györgyről, Késleltetett  feltámadás címmel. Ebben én is részt vettem, mint „tanácsadó”. Néha úgy láttam,  a film volt az ő menedéke. E téren némi kárpótlást talált. A legutóbbi években sokat foglalkoztatta az Írókorzó, amely 21 író-költő portréjának sorozata. Megvallom, én nem vettem komolyan. Néha forgattunk, aztán egyszer csak szólt, hogy kész a „mű”: bemutató októberben, az Írószövetségben. S velünk kezdik: Kontra Ferenccel és velem. Megvallom, meglepetésként ért a portréfilm. Engem mindképpen. De már nem tudtam gratulálni neki. Láttam, hogy a kezelésről jövet, nincs jól. Meg akartam köszönni a munkáját.

Mostanában a verseit olvasgatom. A második kötethez van némi közöm. Az 1990-es  dunaújvárosi Virrasztás nyomán jött létre, szinte egy időben az elsővel, a Menekült iratokkal. A szerkesztőket bíztattam, jó nyomon járnak. A Szabadulási mutatvány utolsó versét hadd idézzem ide:

Búcsúlevél

Hosszú  a lajstrom. Cirkalmas sorok
iramlanak folyvást jobb felé.
Szellőnyi résen kísértetkorok
térdepelnek a lábaink elé.
Hosszú a lajstrom. Sárgul a papír
s jobb felé sűrűs már a szürkület.
Nem tudni, mikor jön balról a pír,
s látsz-e még hajnalt. Hát Isten veled.

A „változás versei” írta ő is, s mindannyian értettük. A „kísértetkorok” lábaink elé térdelnek. Valami véget ért.

***

Amióta – 2003- óta – Z-re kerültünk, gyakran megfordulunk Németh János műtermes házában. A Páterdombi művészlakások a hetvenes évek terméke, többen is kihaltak belőle. Szomszédja, F. Gy. szobrász pár éve költözött ki, nem bírta fizetni a rezsiköltséget. Egy parasztházat vett a szomszéd faluban. Ott érte halál. Sz. P. – a másik épület lakója – szintén másutt vert tanyát. János egyedül maradt. Felesége halálával magánya még nehezebb lett. De tartja magát, nyolcvanhárom évesen még dolgozik. Ha letelepszünk a súlyos rönkből,  szalukapával kialakított asztalához, alkotója, Orsós Jakab is eszembe jut. Írt, faragott, szervezett. Cigány meséket gyűjtött. Jó volt nézni, amint gombosszegi műhelyében éles szerszámaival formálta a fát. Öregasszony szobra maradt meg a számtalan, nekem ajándékozott műveiből.  Távozását sokan fájlaltuk. Onnan, Gombosszegről került ide ez súlyos, masszív ülő alkalmatosság. S látom Tőke Imre népi faragó művész Öregasszony figuráját is, aztán azt a míves pásztorbotot, melynek mintái – János hívta fel erre a figyelmet – az azték indiánművészet motívumaira emlékeztetnek. A mázas tehén figura, a mester korai munkája, a kredencen áll, mellette nagybátyja szintén színes, karakteres szobra, a pályakezdés idejéből. S az előszobából lépcsőn jutunk le a műterembe, ahol bal oldalt műveinek színes kavalkádja fogad, jobb oldalt pedig az elektromos kemence, sok-sok munkájának végső állomása. S az ablaknál áll vagy forog a korong, mesterségének jelvénye is. Sok jó és kevésbé jó ember megfordult itt. Erről az Emlékkönyv tanúskodik. Egy alkalommal, amikor Aczél György volt a látogató, különös dolog történt. A politikus nem írt bele, ott, helyben semmit, hanem elkérte a könyvet. János vakarta a fejét, akkoriban, a Lenin szobor avatása után, a kollégákon valami marháskodás vett erőt, és az utolsó lapokon ennek nyomai, a vicces beírások következtek. Két hét múlva, szolgálati sofőr hozta vissza a könyvet, benne a szokványos baráti aláírás.  Keresztury Dezső, aki ugyancsak Z-én született, gyakori vendég volt a műhelyben is. Tréfás rögtönzéseit, dedikációit több kötet őrzi. Sinkovits Imre is eljutott ide, Somogyi József és Borsos Miklós, vagy Koczogh Ákos, az ismert művészeti író. Olykor fényképek borítják be az asztalt, megannyi megemlékezés fonalát indítva el. Lánya Bázel mellett él, s négy unoka hancúrozik a házban, ha hazajönnek. Erről is készültek képek, vagy Amerigo Toth látogatásáról. Keresztury szinte pót-apaként viszonyult a művészhez.

Egyik utolsó, Németh Jánosnak című versében írta:

A tér a tiéd. De vele be ne érd!
Ne hagyd kővé dermedni ifjúságod!
Hogy növény lehetsz, ne add semmiért:
nevelj lombot, erősíts törzset, ágat;
hazai földben vesd meg gyökered,
s hagyd benned játszani a gyereket!

Igen, ez a játékosság ma is él. A reliefek vagy korsók készítésekor humora meg-megcsillan. S egyik legutóbbi munkája, a Szent György és a sárkány – mely hamarosan a megyei rendőrkapitányság bejáratát díszíti – is csupa elevenség, fölfokozott asszimetria, a jóság diadala.  Németh János számára nincs kellemesebb hang, mint a hibátlanul kiégett agyag csengése. A korong és a kemence élteti. S az Isten is éltesse még nagyon sokáig. Valahányszor találkoztunk és elváltunk, ez a gondolat jutott eszembe. Nem gondoltam volna, hogy ott leszek temetésén, és a ravatalozó előtt – mely az ő munkája – a mesebeli életfa egyik levele már neki virgázik.

***

Egyik barátom a hatvanhoz közeledve abba hagyta  az ívást. A szeszfogyasztást. Soha nem tartoztam a nagy ívók közé, de nem is vetettem el, hatvan után sem, a jó bor kortyolgatását. Mert sok rosszal is találkoztam. A „házi bor”–  olyan, amilyen. Van, amelyiknek hordóbaja van, a másik túlkénezett, a harmadik agyon van cukrozva. S volt sértődés abból, hogy megmondtam: köszönöm, ebből nem kérek. Valamikor szüleimnek volt egy vegyes szőllejük, aminek felét a noha adta. Nem volt annyira rossz, de jó sem, s ott, a hegyen el lehetett iszogatni, de már a szállítást nem bírta. Egy idő már nem kísérleteztünk vele, maradjon ott, ahol van. Az agyagba vájt pincében, ahol egy hordó mindig csapra volt verve. Emlékszem, egyik alkalommal apámnak (és anyámnak, ő is kedvelte az italt) vettem valamilyen jó vörös és fehér bort. Egrit és badacsonyit. De nem volt sikerem velük. Megkóstolták, de hamarosan visszatértek a hazai „retteneteshez”. Amikor visszakerültünk Z-ba, a l-i hegyen lévő szőlőnk is gazdátlan maradt. Ennek a darabnak a neve is jellegzetes és találó: Kövecshegy. Ennyi, de ebben minden benne van. Gyerekként külön kapát kellett készítetni, hogy boldoguljunk a kemény talajban. A másik: a noha. Ha éretten hozzáértünk, lefolyt, egy szempillantás alatt. A szétpergő bogyókat aztán a földről szedegettük fel. Idővel eladtuk, illetve bérbe adtuk. Valaki – egy ki tudja, honnan szalasztott ingatlanos –árulta is, de nem kellett senkinek. A gaz egyre nőtt rajta, a fák megemberesedtek. A siklók paradicsoma lett ez a burjánzó helyi dzsungel. A szomszéd belekaszált a miénkbe, hogy a siklók átjárást megakassza.

Az épület lassan összedőlt, gerendái tűzre valóként sem kellettek senkinek.

Nos, itt tartottunk, amikor unokatestvérem elvitt K-ékhoz, valami kis társasági ivászatra. Emlékeztem erre a részre, ez volt a legmagasabb dombhát, itt emelkedett a harangláb. Később itt nyitottak egy artézi kutat, innen hordtuk a vizet, például a permetezéshez. Szerencsére ezen már rég túl szaladt az idő,  bevezették a vizet a házakba. S a „hajlék”– ahova igyekeztünk – abban az időben még nem állt. (Mint ez utóbb ki is derült.) K-ék háza már a lejtőn lefelé kapaszkodott meg, s egyik bejárója egy gödörben nyílt. Ami egyúttal egy kellemes lugas is volt, tágas asztallal, padokkal és egy földbe tűzött, faliórához hasonló hőmérővel. A védettség maximális benyomását keltve. Itt szaladozott, őrködött Betyár, a kuvasz. Én valamiért nem tartottam tőle, engem elfogadott, de voltak, akik messzire kerülték, és csak a gazdi védettségét kihasználva  mertek a lakásba lépni. K. amolyan hegyi ember volt, aktív nyugdíjas, nyugodtan mondhatjuk: borász. A lenti konyhácskában a falon helyi, környékbeli borversenyek I. és II. díjas oklevelei, de még a szomszédos muravidéki vetélkedőkön szerzett, szlovén nyelvű elismerések is képviseltetik magukat. K. borásszá vált, testestől-lelkestül. Részben dolgozik is a szőlőben, de gyakran már vásárolta is az „alapanyagot”. S ebből a vegyes szőlőből – a feldolgozás  után – vált igazi vendégcsalogató ital. S persze, árulta is az olaszrizlinget, a királyleánykát vagy Chardonnay-t. Az újsütetú német tulajdonosok jó vásárlónak bizonyultak, előfordult, hogy a helyi fogyasztásra is mód nyílt a kis helyiségben, vagy nyáron a „gödörben”. Lajos egy víg kedélyű ember, szereti  megforgatni a szót. A valamikori sofőr élet megedzette, bárkivel szót tudott érteni. Velem is. S persze, ismerte a familiámat, néha elidőzünk az ismerősök, barátok sorsán, a Kertbarátok Egyesület eseményein, kirándulásain. A mackós, jó kedélyű, bor szerető ember tudja a mértéket. Akkor is, ha környékbeli haverok, vásárlók, ügyes-bajos dolgokért be-be nézők nem mehetnek el kínálás nélkül. S a gazda torka sem marad száraz. Nos, amikor pincéről álmodoztam, valami ilyesmi járt a fejemben. Ahogy Márainak is. „A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.” Amikor a benti helyiségben kortyolgatjuk az esedékes nedűt, olykor belátni a pincébe. Már a hordó is ritka, fémtartályok váltották fel. Ha kedvünk tartja, benézünk, mi folyik ott benn, de a laikusok előtt nem tárul fel a varázslat titka. Az, ha van is, máskor zajlik le, más időben, s csak a gazdára tartozik. Jobb, ha az üvegkancsóba nézünk, a sárgás folyadék állagába, melynek peremén ott van, világlik a bor életvonala. S ha távozunk, K. nem mulasztja el a Szent János-áldást., az utolsó pohár elfogyasztását. Ez része a szertartásnak. Legalábbis a l-i hegyen.  

***

Elveszett levelek. Erről is elgondolkodtam néha. Költözéseim során sok minden elveszett. Most, az utóbbi években „konszolidálódtam”, néha sajnáltam, milyen lehetőségeket hagytam ki.  A hatvanas években többször is láttam a Nemzetiben Peter Weiss Marat/Sade darabját, olvastam is. Ebben volt egy mondat, ami nagyon megragadott: „Ha egyszer eltűnök innen, szeretnék minden nyomot eltűntetni magam után”. Lehet, hogy ez sem maradt hatástalan, de akárhogy is: nem élt bennem gyűjtőszenvedély.  Mi több, az ilyen alkalmakat is elszalasztottam. Aztán – utólag – néha megbántam, milyen ostoba (és könnyelmű) módon szalasztottam el egy-egy lehetőséget. A nyolcvanas években jó barátom volt D. Erika. A „hollandiai mindenes”. Költő, műfordító, kultúraszervező.  Azt találtuk ki, hogy leveleket írtunk – szinte naponta – egymásnak. Tervünk szerint ezeket összegyűjtjük, és kiadjuk egy kötetben. Talán fél – egy évig bírtuk a tempót. Ebben az időben közeledtünk a választás felé. Talán ’90 februárjában jártunk, amikor a szerkesztőségünk kapott egy másológépet. Arra gondoltam, hogy lefénymásolom a leveleket, Erikáét, mert addig az sem jutott eszembe, mi lett az én leveleimmel? Nos, a választás előtt betörtek a szerkesztőségünkbe, és az én szobámban is össze-vissza hánytak mindent. Akkor beültem a szobába és fecniről-fecnire átnéztem a papírokat. Ám a levelek nem kerültek elő. Akkor – már a választás után – megkerestem az egyik új belügyest, aki mondhatom, jó barátomnak számított, és kértem, segítsen, nézzen utána az ügynek, de nem tudott segíteni. Leveleink eltűntek, elvesztek. Erika közben egy utcai balesett következtében, nyolcvan elején, súlyon megsérült, mozgásképtelen lett. A Folyton valami másnak,első hazai kötetének, amely 1983-ban jelent meg a Magvetőnél, nem lett folytatása. Pedig megérdemelÉn is voltam Eötvös-kollégista. Legalábbis néhány évig. Aztán az a bizonyos átlag kevés volt, amit produkálni tudtam, átkerültem más kollégiumokba. Meg kell mondanom, barátaim, akik bent maradtak, ugyanolyan barátsággal viseltettek irántunk, mintha nem történt volna semmi. Meghívtak néhány ünnepségre, s mi szívesen mentünk, verset mondtunk, emlékeztünk…

Ez szintén mostanában jutott eszembe, mert bekerültem a hetvenes évekbeli végzősök baráti körébe, akik – meglepve láttam – mennyire összetartanak. Azt hiszem, mi – akik hatvan előtt végeztünk – nem tartottunk annyira a kapcsolatot, szétforgácsolódtunk.

Nekem két történet jut eszembe: valószínű 64 táján Robert Rozsgyesztvenszkij volt a kollégium vendége. Nos, összegyültünk a társalgóban, hogy meghallgassuk a neves költőt. Ő elég hosszan beszélt utazásairól, hogy Odessza és Vlagyivosztok egyaránt elérhető számára, ha ott valami érdekes történik. Ekkor felszólalt Gy. László, költő-jelölt, aki a következőket mondta: Kedves Rozsgyesztvenszkíj. (Mintha az elvtársat nem tette volna hozzá.) Ámulva hallgattuk úti beszámolóját, valóban lenyűgözőek ezek a grandiózus távolságok. De minket ez cseppet sem érdekel. Minket az érdekel – s itt elkezdte keshedt mellét verni – , hogy itt bent mi van? Itt bent mi történik? Az edzett hallgatóságot is meglepte ez a kitörés, de kíváncsian vártuk a folytatást. Meglepetésünkre Rozsgyesztvnszkíj hangot váltott, és próbáltuk – a tolmács segítségével – megérteni egymást. Gy. Zsiga – ez volt a beceneve – becsülete nagyot nőtt. Talán ez a merészség röpítette később a Tiszta Szívvel szerkesztőségébe.

A Ménesi úti intézményben volt egy tornaterem is, ahova kezdő erőművészek jártak. Volt köztünk egy tatabányai bányászfiú, E. Tivadar, aki már abban az időben ismerte a testkultuszt, a body bildinget, és esténként szorgosan edzett a mázsás súlyzókkal. S mivel egy csoportban jártunk, néha engem is lecsábított az „alvilágba” ismerkedni a fémtárcsákkal. De bizonyos idő után ez az invitálás egyre intenzívebb lett, s mi több: valóságos edzőtervet készített nekem önkéntes  trénerem. Amikor egyszer kilöktem a 70 valahány kilót, Tivadar felujjongott: Megvan az utánpótlás. Nem értettem. Tivadar elmagyarázta: a menzán segíteni kell az idős asszonyoknak a kondérok cipelésében. Az egyik fiú kiesett, s mivel én teljesítettem a szintet, beléphetek a helyére.

Némi hezitálás után – beléptem. Nem bántam meg. A menzajegyet el tudtam adni, s ingyen kaptuk az ebédet-vacsorát. S az esti edzés a Ménesi úti tornateremben ettől kezdve – szinte kötelezőnek számított.

Igen, talán én sem ismertem fel, milyen kivételes helyzetben voltunk akkoriban. Az ország egyik legkiválóbb könyvtára állt rendelkezésünkre. Ahol Sánta Ferenc kölcsönzőként adta kezünkbe a kért könyveket!

Ha tetszett, amit olvastál, örülnénk, ha másokkal is megosztanád!

További cikkek a rovatból

Csak így nevezték őket, és volt ebben valami lenéző lesajnálás, elidegenítő távolságtartás, de szánalom és együttérzés is, mert ahogyan és amikor bekerültek a faluba, amilyen rideg szemekkel fogadták őket, nem is köszöntek nekik, legyenek meg, ahogy tudnak, hiszen miattuk vitték el a rokont, szomszédot, a jó gazdákat a csehek, ezek…
12 perc olvasás
Tiszán innen, Tiszán túl – Ördöghgel, Nagy Gáspárral, Alexával, Csurkával. Pörben-párban? Kezdvén kezdve – az időrendhez igazodva Ördögh Szilveszterrel. Hogy s mint. …esett a társalkodásunk. Ellen, mellett. A Tisza (a Körös /meg a Maros/) táján. Egészen pontosan a Tiszatáj mentében. 1986-ot követően. Szóval hogy a szegedi folyóirat betiltása és hatósági…
39 perc olvasás
(költészet-e az, ami nem az) Feltehető és fel is teszik a kérdést, hogy van-e még értelme a költészetnek. Hiszen az eredendő költészet még egy olyan embert szólított meg, akiben a világ rendje egységes volt, akiről elmondható, hogy „alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra”. Ez a világegész, ami…
8 perc olvasás

Iratkozz fel Hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legújabb számunkról!