Tiszán innen, Tiszán túl – Ördöghgel, Nagy Gáspárral, Alexával, Csurkával. Pörben-párban? Kezdvén kezdve – az időrendhez igazodva Ördögh Szilveszterrel. Hogy s mint. …esett a társalkodásunk. Ellen, mellett.

A Tisza (a Körös /meg a Maros/) táján.
Egészen pontosan a Tiszatáj mentében. 1986-ot követően.
Szóval hogy a szegedi folyóirat betiltása és hatósági újraindítása után valamivel.

Jó kis négyes. …nem mondom. ’87-ben Nagy Gazsi írja, miért adok az átvarázsolt – átírt? ‒ Tiszatájnak. Előtte valamivel Ördögh Szilveszter, hogy azért mégis, mi az, hogy nekem annyira ellenemre van a sztalinizmus. Ő épp a kommunisták magyarországi pártja Központi Bizottságának tagja készül lenni, én ekkor még, neki pláne, csak Zsugás Vilit és bandáját mertem nyíltan lebarmolni, Léninéket, a komenizmust még nem, csak magamban? Hogy Gazsival ellentétben örvendezzen Tiszatáj-beli kisregémnek. Majd év végén Alexa Karcsi, hogy azért, Miska, mégis… Majd ’89-ben gyüjjék Csurka Pista bátyánk fölkérése, dolgozzunk a Magyar Demokrata Fórum hetilapjába, a Magyar Fórumba. Lassan negyven magyar esztendővel ezelőtt. Hogy mik nem történtek velünk? Korábban valamiért „félretett” – eldugott? – levelek ezek. Kerestem, kerestem őket, sehol sem leltem. Hogy most előkerüljenek. Mindeddig a KGB-re fogtam e levelek eltűnését. Suttyomban eltulajdonították őkelméék, netán én rejtettem el őket előlük úgy, hogy aztán nyomuk vesszen. Szent Habakuk! Megkerültek. Hogy csodák csodájára a Karcsinak küldött hosszú válaszom gépelt piszkozata megmaradjon. Így ebben az esetben sem utólag igyekszem kitalálni, mi is lehetett a válaszom. Előre tudtam, hogy még hasznomra lehet? Nem utólag okoskodom úgy, ahogy. Ahogy megőriztem Ördöghnek küldött válaszleveleimet is.

KGB-szindróma? Amikor írtam 2015 táján INNEN A RÁCSON címmel Levelesládámból nevű sorozatom nyitó darabját, egyik sem került elő. Ezek kimaradtak. Mert az 1990-es „rendszerváltás” előtti években a rám nehezedő titkosrendőri szimat-szag illata akkora bűznek tűnt, hogy épp ezeket mélyen eldugtam… szekrény, láda, fiók (ki tudja, micsoda) aljába, sarkába, tetejére, zugába. Hogy aztán csak előkerüljenek. Előbb az egyik – Csurkáé ‒, majd ím, e három másik levelezőtárs küldeménye is. KGB-szindrómánk jeleként. Nagy baj lehetett. Mert nem a policáj lopta el (belopózva, vagy csak akkor csórta el valamelyik gyászvitézük, amikor nem figyeltem oda, netán fedett házkutatás alkalmával), hanem mi magunk dugtuk el (majdnem örökre elveszítve). Sokat persze nem veszítettünk volna. Ha. …ha.

Szilveszter az Új Írástól

Bajban a HANYATT-ÚSZÁS. Ördögh Szilveszter korábban eltűntnek hitt levelei 1987-ből valók.Az Új Írás levélpapírján küldi őket. Az én – másolatban megmaradt – válaszleveleim az övéihez hasonlóan igen terjedelmesek. 1983-tól volt Juhász Ferenc lapjának a prózaszerkesztője, 1988-ban már a Tekintetet alapítja. Leveleit a New York palotából küldi, s ezekben a Zrínyi Könyvkiadónál 1990-ben megjelenő HANYATTÚSZÁS írásaira utal, illetve azokról folyik köztünk az eszmecsere. Érvek ellene (ellenük), mellette (mellettük). Az első „félretett”, így a 2017-ben INNEN A RÁCSON címen megjelent kötetben közölt Ördögh-levélesszémből kimaradt négy küldemény közül az első 1987. március 2-án került postára. „Juhász Ferinek küldted ugyan kéziratodat, de ne lepődj meg, mert én jelentkezem.” Két évtizeddel korábban Juhász a Szépirodalmi Könyvkiadótól ijedten küldte vissza addigi költeményeim válogatottját tartalmazó vaskos kéziratomat – teljes joggal. „Elöljáróban: többen elolvastuk >elbeszéléseidet< (a műfajra még visszatérek), Juhász Ferenc is. Meghánytuk-vetettük, amit gondolunk felőlük. (Nota bene: én a Tiszatájban közölt írásodat is olvastam, aminek ugyan Hanyattúszás volt a címe – jelezvén, hogy a részlet, a történet egy nagyobb kompozícióból való…) Mivel az egészet – a teljes Hanyattúszást – nem ismerhetjük, kénytelenségből is a részletek teljességében kell gondolkodnunk. Apróbb-nagyobb (egybevágóan érzett) gondjaink vannak. 1/ Elbeszéléseknek jelzed az írásokat, pedig te tudod a legjobban, hogy nem azok, a szó igazi, műfaji értelemben. Az, hogy dolgoztál és sokat a szövegszerkesztéssel a beszéltetés-faggatás-lejegyzés után, nem kétséges, miként az sem, hogy a te művednek tekintendő egyedül a kézirat. Mégsem elbeszélések ezek, hanem szerkesztett dokumentumok. (A >kötözködés< tartalmi-formai lényege talán ismeretes előtted Csalog Zsolt munkásságának visszhangjából… Hogy világos és egyértelmű legyen, amit erről mondani akarok-akarunk: Móricz regénye, A boldog ember szintén beszéltetés-lejegyzés eredménye, de meglehetősen nagy átformálással, általánosítással, elvonatkoztatással – a konkrétumok mellett. Emiatt lett Joó György Papp Mihályból… Mert Joó György élete ebben a megformálásban sokak, nagyon sokak élete – míg Papp Mihályé, minden hasonlatosság ellenére csak az övé lett volna. Tehát nem a szerzőség a kérdéses, hanem a műfajból törvényszerűen következő általános érvény. Az elbeszélés, a regény – korhoz kötődve is – elvben kortalan igazságú. A dokumentum pedig korföltáró, kormegvilágító. Gondolkodj ezen…” Lett volna min, ha lett volna min. Mert nem a műfajjal van baj, hanem hogy a szerző szerint nyilvánvalóan kortalan gazság a bolsevista elnyomás, hazánk szovjet megszállása, népünk náci vagy bolsi (meg mindenféle) megnyomorítása. Hogy lenne kortalan igazság az NKVD és a KGP Gestapóhoz hasonlítása… Valóban agyrém – bizonyos nézőpontból.

Igaz a történet, vagy mégsem. „…2/ Apróság: mottódban anonimizálod – előttünk ismeretlen okból – Dobos Ilonát.” Ő írta le, hogy kutatóként nem találkozott a második világháborút idéző (népi elbeszélő műfajként jegyzett) igaz történettel. Meglehet, ezzel arra utaltam: ki hallott ilyet, ki nem. A magamfajtának nem kellett meséltetni az embereket, regélték maguktól is, mi történt velük a háborúban: a harctéren, a nyugati vagy ruszki fogságban, a honi meg a szovjet kényszermunkatáborban, vagy épp már a háború után a proletárdiktatúrának állított kommunista rémuralomban. A náci haláltáborok túlélői meg valóban nekem sem regéltek az átéltekről – mert óvatosságból, együttérzésből, szeretetből nem kérdeztem közülük senkit, nem akarván fölzaklatni őket a borzalmak fölidéztetésével. Sajnos elmulasztottam, hogy apám legjobb barátainak egyikét, aki a feleségével élve jött haza ebből a pokolból, kikérdezzem. Az egyik túlélőt – jeles csabai könyvtárost – csak a történtek után fél évszázaddal hívtam segítségül: megkérdeztem tőle, melyik az a könyv, amelyik egymaga bemutatja pontosan, mi történt 1944-ben zsidó honfitársainkkal. Némi gondolkodás után a Sorstalanságot ajánlotta. S Kertész művénél jobbat nem tehetett a kezembe. „Más kérdés:” (D. I.) „igaz megjegyzése így, kiemelten, milyen hatást vált ki?” Netán kiderül, mi köze van értelmiségünk nem kis részének a köznéphez, mit ért abból, ami a magyarsággal történt, történik. „Ugyanis ebben a formában az okozatot sejteti oknak: t.i., hogy a ’45 utáni helyzet miatt nem meséltek egyetlen világháborús történetet sem.” Neki nem, nekünk dögivel. „S ezzel az ok elrejtetik: hogy ezek az emberek az országgal egyetemben hogyan és miért is keveredtek bele úgy, ahogyan a háborúba.” Hogyne, mentünk mi magunktól, hívatlan? Nem a kényszerűségből három apró gyermekét odahaza hagyó, frontra hurcolt öregapámhoz hasonlók rikoltozták 1914-ben, hogy Éljen a háború! A második világháborúból meg apám három bátyja jött haza rokkantan – bármelyik tehetett volna arról, hogy lőnie kellett az oroszra? Lám, volt, aki elhitte (e bolsi dajkamesét). Voltak. Vannak?

Milyenek volnánk. „…3/ S itt érkezem el gondjaink lényegéhez.” Szilveszter – illetve a folyóirat szerkesztősége együttesen? – kitűnő elemzést tesz elém a HANYATTÚSZÁSról. Leleplezve, fölmutatva, miről is szól. Főleg, hogy mire föl. A dokumentarizmus fogásai és az igaz történet nyújtotta lehetőségek használatáról. Ha az értékelőnek ellenére van is a megoldásunk. „A háttérben maradsz, nem szólsz bele, nem kommentálsz – beszéltetsz, kérdezel – ez egy-egy viszontjelzésből szövegesen is kiderül –, hagysz emlékezni. Nem fér kétség őszinteséghez, tényekhez. Nincs okunk kételkedni abban, hogy íme: ártatlan emberek (asszonyok), előtte-közben-utána belekényszerültek abba, amit nem is akartak.” Nincs az a magasztaló műbírálat, amely vetekszik evvel a ledorongoló elemzéssel. „Tudjuk – az egész ország, az egész nép belekényszerült. Akarta‒nem akarta.” A nép biztos nem akarta. Szeretni, dolgozni, élni, enni, inni. Főleg élni. (Persze a rongy ember a másikat kifosztani. A még rongyabb pedig megölni. Amilyenek voltunk, vagyunk, leszünk. „De azt is tudjuk, hogy utólag mindenki okosabb és tisztességesebb zavaros és tisztázatlan ügyekben” (a háború s bármiféle önkény nem zavaros, nem tisztázatlan, nagyon is tiszta ügy), „ha szándéka ellenére keveredett bele. Van tehát valami alig leleplezhető elhallgatás. Az, hogy meghülyíthető és ellenállásra képtelenné idomítható volt a nép (is).” Honnan ez a néputálat? „Táncsics írta: az a nép, amely hagyja, hogy elnyomják – megérdemli. Ő írta, aki egész életében épp a népelnyomás ellen küzdött, a nép fölemeléséért.” Vajon van a világon nép, amelynek a történetében nem fordul elő zsarnokság? Amelyet, eszerint megérdemelt mindegyik(ünk). Fájdalmában, elkeseredésében mond ilyet az ember – Táncsics is.

Ilyen, amolyan söpredék. „A napokban véletlenül láttam egy dokumentumfilmet, Látogatás volt a címe. Bruck Edit, Olaszországban élő írónő látogatott haza, szabolcsi szülőfalujába, ahonnét anno családostul – zsidó származása miatt – elhurcolták. A könnyes-szép újratalálkozásnak volt két árulkodó – és spontán! – pillanata: a bőséges ebédre-vacsorára betántorog félrészegen egy >Jani<, és a viszontlátás örömében azt gagyogja: >Editke, én csak azt sajnálom, hogy előbb nem a cigányokon kezdték, csak aztán rajtatok.> Negyven évvel a háború után!” Mond a tahója 80 évvel a háború után is effélét. Ahogy 1991-ben, amikor Moszkvában lázadás tört ki Jelcinék ellen, a honi nekikeseredett bolsevikok egyike – nyugalmazott rendőrtiszt (egykori ávós) ‒ mit nem mondott tettestársának a csabai Sztalin úton, a magyarországi állapotokra utalva, amazon fölbátorodva: „Lesz még itt konszolidáció!” Nyilván mert jól emlékszik, milyen módon rendezték le ’56 novemberétől a piszkos ellenforradalmárokat. Gazember itt, amott – nem? Ahány, annyiféle söpredék. De „A másik: az egyik néni – parasztasszony – az ünnepi vasárnapi istentiszteletre elküldeti (elhozni nem meri) azt a lábost, ami anno Bruckéké volt. Mert igenis sanyarúságában széthordta a zsidóság vagyonának jórészét az >ártatlan< nép.” A B.csaba melletti Póstelek Széchenyi–Wenckheim kastélyát 1944-ben előbb a szovjet Vörös Hadsereg fosztotta ki, ami maradt, a környékbeliek  hordták haza. A Corvin uccai szülőházunkkal szemben lakó szomszéd ’44. nyarán még részt vett az elhurcolt tulajdonosoktól megszabadított sarki zsidóház és zsidóüzlet kifosztásában, októberban már a házuk előtti árok partján köszöntötte a fölszabadító közép-ázsiai katonákat, akik közül az egyik (nagy örömében és boldogságában, hogy itt lehet): leköpte. Szóval: levélíróm megfeledkezik arról, hogy nem csak Ábel, de biza Káin is ember. Sajnos, ilyenek vagyunk. „Talán sejted már, mire szeretnék kilyukadni: írásaidban – kiválasztott alanyaid történetében – az idő szerencsésen alakult múlása miatt is megértő-toleráns viszontvád jelenik meg (németekkel, oroszokkal szemben)” (amely nem jogos?), „de szinte sehol sem a fölismerés. Ha viszont ez így igaz, hogy 1987-re sem jutott el ez a nép lelkében a fölismeréshez, akkor ez leleplezés.” Mit nem követtem el már megint. Miska, Miska, Kurta Miska. Nem, ’87-ben s tán azóta sem változott: nem kell egyik sem. Mondhatni, tokorodó. (Valóban, micsoda nép az, amelyikkel a ruszki tankokra támaszkodó moszkovita hatalomnak bő negyven év alatt sem sikerült megszerettetnie a kommunistákat és a Szovjetuniót.) „Leleplezése annak, hogy még mindig >gyermeteg nép< vagyunk, ahogyan Veres Péter írta” (reméljük, nem erre), „öntudatra és önismeretre – személyes és társadalmi-történelmi szinten – nem vergődött nép.” Arra a tud.szoc.-szintre valóban nem. „Csakhogy ez nem derül ki, pontosabban az emlékezésekből ez nem derül ki.” Hogy derülne ki az, ami nem igaz? „Sokkal inkább az, hogy annyi év után végre valakinek kimondhatják magukból azt, ami kegyetlenül rossz volt.” Ha egyszer végre került valaki, aki meghallgatja őket. „Azt nem gondolják végig, hogy másképp is >elsülhetett< volna. Mert tétován és kiszolgáltatva a muszáj-propagandának, kételkedve is hittek benne: újra Nagy-Magyarországban (a feltámadásban), a bolsevizmus legyőzésében, a nyugalmas saját gyarapodásban. Úgy tetszik előttem-előttünk, hogy ezek az emberek máig sem tudják sokkal különbül, hogy eszmeileg mit is jelent a bolsevizmus (rettenetes, külső-belső kényszerítésű gyakorlatával szemben és egyetemben), miként a nemzeti-emberi kötelesség (akár vallási) kritériumaival sincsenek igazán tisztában. De ez nem derül ki” (hála Istennek), „mivel az író nem kérdez rá. Érthető, miért nem: legalább a megélt életét mondhassa el valaki. S mivel az olvasó >elvben< elbeszéléseket olvas – általánosíthat is.” Jól teszi. „Hogy bizony így volt” (miért, nem így volt?), „és így volt igaz” (…) „Pedig csak valós volt – nem igaz.” Ahogy a halál – ha valós, nem igaz? „És mi hasztalan tudhatjuk Arany János és József Attila óta, hogy a két fogalom nem keverendő: a valóság és az igazság. Igaz, nincs egyik a másik nélkül, de az is igaz – épp emiatt is ‒, hogy egyik sem helyettesítheti a másikat. Az igazi dráma – szerintem – vállalkozásodban épp az (lehetne), hogy önmaga ellenére is mennyire rabja maradhat az ember a körülményeinek, s mennyire képtelen elszegődni önként a kockázatos változtatáshoz. Mert az ember hajlamosabb önmagát igazolni visszamenőleg, mint önmagát elismerni.” Csak hát ha mindenki ugyanazt mondja, az már a közösség és nem csak az egyén által megélt élet – az igazságtalan valóság. Ráadásul: ha az igaz(ság) nem a való(ság)ban gyökerezik, mi köze (van) az élethez? „És az ember hajlamosabb mást leleplezni, mint önmagát >csendestársnak< tekinteni. A félelem nagy úr mindig, de félelmetes lehet, ha nem marad bennünk töredelmesség, alázat.” Például akkor is, amikor kiderül, amit hiszünk, nem egyéb rögeszménél, s úgy tévedés, ahogy van. „Akkor is, ha a parancsok” (pl. párthatározatok) „kiölték belőlünk. De akkor az derüljön ki, mint Ajtmatov az Évszázadnál is hosszabb ez a nap című regényében a mankurt-epizódban.” A törököknél a mankurt mindent felejtő rabszolga.

Hanyatt, an blokk. Mint írja, láthatom, a HANYATTÚSZÁS föltételezet egészéről írt, nem csak arról a pár fejezetről, amit a lapjának küldtem. „Igaztalanul, mert az egészet nem ismerhetem. De eleget ahhoz – a fölvezetés sugalmazásában –, hogy az egészről írjak, mindannyiunk nevében. Kérésünket – az ügy érdekében – megfontolásodra bízzuk: írj az egész elé egy fél- vagy egész flekket, hogy mi is ez a vállalkozás. És töprengj: valóban igaz-e, hogy ezek elbeszélések?” Beszély, karcolat, /írói/ igaz történet, novella, elbeszélés… Ahogy tetszik. Egyre megy, hogy becézzük e dokumentarista beszélykéket, valóság-darabkákat, igazság-röppentyűket, kurta-beszélyeket. „Jelentéktelen és valóban stilárisan kötözködő apróság: túlságosan sokat oroszoznak ahhoz, amilyen keveset náciznak.” Csoda, hogy az emberek alig emlékeznek a szerencsére csak egy évig tartó német megszállásra, hogy annál több minden megmaradjon bennünk a bő negyven esztendeje minket fojtogató szovjet megszállásról? „Pedig, ha mást nem, ezt ma már tudhatjuk: a nácik eleve veszedelmesebbek voltak, mint az oroszok.” Miközben bennünk az az érzés alakult ki, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. „És az oroszok eleve mélyebb valóságból jöttek, mint a nácik.” Nagy-nagy nyomorból, ez igaz. Azaz a valóság és az igazság ez esetben egy-ugyanaz. Miképpen: egyik kutya, másik eb. Ami de nagyon fáj… a szovjet megszállók odaadó híveinek. Mondhatni, kár értük. Kár érted. Értünk pláne. „Válaszodat – és az egy flekket várva – kézfogással…” Kézfogással. A Hanyattúszás beszélyeiből utóbb az egyik (A határvadász) megjelent Szilveszter új lapjában, a Tekintetben 1989-ben. Hogy melyek voltak azok, amelyek így kiakasztották a szerkesztőket… Kiakasztották szerkesztő barátomat. Ha barátnak nevezhetem. Mindenesetre. Megkíséreltük egymást megérteni. Könnyű nem volt. De legalább igyekeztünk. Látszat szerint? Tán mégsem. Hogy közelebb mégsem kerültünk. Egyikünk sem tehetett róla? Más malomban örültünk?

Módos, Gáll, Juhász füle hallatára. Az Új Írás föliratú kopertába tette New York-palotabéli irodájában a szerkesztőségi fejléccel ellátott, fölül 197….-es  (befejezetlen) időjelzéssel fölszerelt keltezetlen levelét, amely nyolc sűrűn tele(gép)írt kéziratoldalt tett ki. Ami arra utalhat, hogy magam hasonlóan megterhelő mennyiségű betűhalmazzal szórakoztattam? Ki tudja már. Mivel nem akármilyen pillanatban íródott, másrészt válaszolni már nem tud, a teljes levelet közzéteszem, s nem csak több-kevesebb idézetet illesztek ide. S valamennyire tartózkodom a megjegyzésektől is. Emleget ő is eleget, hogy csak néha kelljen érthetőbbé tenni a közlendőit – meg az én (vele nyilván írásban rögzített) véleményemet. Már ha sikerül. Ő még hisz abban, amiben én egykor csak pár pillanatra, hogy rég annyira ellenemre legyen. Attól fogva, hogy valamivel leleplezte magát. Ami nem is volt olyan nehéz. Sőt. (Amikor nyolcadikosként a viharsarki Csaba Mozgó első fa padsorainak az egyikében ülve olyan vadul kezdtem el rázni az előttem lévő padsort, amiért a filmet megelőző híradóban Kluzsról rebegett a magyar idiótája Kolozsvár helyett, hogy majdnem meg kellett állítani a vetítést, számomra már rég világos volt. Mit érnek ezek. Ezek igen, de Szilveszter. Még hogy ők, mi.) Szóval. Hogy a tárgyra térjek. „Kedves Miska, ne kajánkodj, nem úszod meg: azon frissiben válaszolok hosszú leveledre. Azért, mert mindenképp érdemesnek gondolom, hogy, ha nem is élőszóban, vitatkozzunk” (mint a minap a szerkesztőségi irodájukban, Módos, Gáll, Juhász füle hallatára?) „olyasmi(k)ről, amely(ek) mindkettőnk számára ugyanolyan fontos(ak), s talán – valahol? – egyet is akarunk… Nem akarlak riasztani, de valószínűleg hosszú lesz ez a levél is. Talán elviseled, ha nem győzlek meg, akkor is. Leveled előttem van, az abban leírtak sorrendjében reagálok. (Talán vissza is idézem, mit írtál.) Írod: örülsz, hogy vitázom veled, és utálod, hogy válaszolnod kell. Én nem tudom, örülsz-e vagy utálkozol-e. Egy biztos, válaszodnak örültem – még ha helyenként vitára késztetett is (alább megtudod, miért), és épp emiatt kötelességemnek érzem a válaszolást – a viszontválasz igénye nélkül. (Mivel te utálsz minden vitát és vitatkozást.)” Fölös vitát, veszekedést különösen, ám beszélgetni más… Társalogni hogyne. Ha egyetértünk, ha nem. Már ha az 1×1-ben megegyezhetünk. Ami nem mindig egyszerű. „1/ Talán amnézia. Esküszöm neked, nem emlékszem, hogy perpatvarunk lett volna A CSABAI SZAJNÁN kapcsán az artézi-ártézi szóból. Pontosabban, hogy én ragaszkodtam volna az artézihez. Meglehet – sőt valószínű ‒, te emlékszel jól. Engem azért lepett meg most ez a példád, mert magam is ártézinek mondom az ártézit, és bizony így is írnám, ha leírnám. Nem artézinak – függetlenül a jogosítványozott helyesírástól. Bevallom, most nem is rémlik: hol íródott le ez a szó, s az sem, hogy én elutasítóan kifogást emeltem használata ellen. Ismétlem: nincs okom kételkedni abban, hogy jól emlékezel. De őszintén kételkedem magamban, hogy ilyesmit cselekedtem – épp egy artézi-ártézi kapcsán!!! ‒, már csak azért is, mert nekem is ártézi az ártézi.” A könyv szerkesztése (1981) óta sok idő telt el, nem is fölöslegesen. Szilveszter hogy emlékezne erre az apróságra. Hogy engem viszont leterítsen egy-egy ilyen kis igazítás. Helyretétel. Rendreutasítás. Amit nem is biztos, hogy ő követett el. Nem tudom, nem volt-e a kiadónak a szerkesztő mellett korrektora, aki belekotnyeleskedhetett. Rám – ránk – szólt. Nem úgy! Amúgy. Mert ő tudja jobban. (Honnét tudta vóna.) (Aje hát, cso hát, no hát.)

Malmász, molnár, mónár az őrlőben. „…2/ Ebből a példából kiindulva jelzed, hogy más-más malomban őrlünk. Én ezt szívesebben írnám így: ki-ki a maga malmában őröl. De remélhetőleg: ki-ki a tőle telhető tisztességgel, becsületességgel. És a tőle telhető színvonallal. Vagyis: lisztet, amiből jó kenyér süthető. Ezzel nem kerülöm meg azt, amit te érzékeltetni akartál: a ki-ki malma egyben más-más malom is. Lett légyen >vízi, száraz, szél, gőz vagy villany< vagy akár >atomvillanytelep által hajtott is<. Mert bármennyire is hasonló vagy ugyanaz a cél: másképp kell őrölni vízimalommal és gőzmalommal, szélmalommal és villanymalommal. A liszt – jó technológia esetén – nemigen tudhatja végül, hogy előtte mit csináltak másként. Hogy ugyanolyan jó liszt lehessen. E malomhasonlatból azt vonod le, hogy a különbséget nem akarom észrevenni, sőt, rád akarom erőltetni a saját elképzelésemet, azt a stílt, amit képviselek, amit művelek. (Ez majdnem szó szerinti idézet volt tőled.) Meglehet: az írás ilyen-olyan gyakorlása és a szerkesztés gyakorlata nem épp összeillő >munka<. Meglehet: hol ez, hol az eluralkodik a másikon. Meglehet, hogy mindenkin magamat akarom számon kérni – és magam egyre kevésbé >másokat<. (Erre a következő bekezdések alapján visszatérek.) Oktondi és ostoba érvelés lenne ezek után felsorolnom, hogy ki mindenkit csorbítottam meg azzal, hogy ráerőltettem magamat, a stílemet, az elképzelésemet. Azért a szélsőségeket figyelembe véve néhány név a kábé kétszázból, akiket szerkesztettem: Bereményi Géza (Legendárium), Dobai Péter, Somlyó György, Fekete Gyula, Czakó Gábor, Asperján György, Nagy András, Mocsár Gábor, Tar Sándor (igen, én adtam eddig egyetlen könyve címét is!), Annus József, Bárczy János, Lengyel József, Berkovits György, Csörsz István, Győrffy László, Jávor Ottó, Kárász József, Kunszabó Ferenc, Kurucz Gyula, Mátyus Aliz, Munkácsy Miklós, Odze György, Sarusi Mihály (!), Simonffy András, Sumonyi Zoltán, Tóth Béla, Végh Antal… És Gáll Istvánt, és Gyertyán Ervint, és H. Barta Lajost… De hagyjuk ezt. Bizonyos, hogy szőröző és maximalista vagyok, és bizonyos, hogy tévedek is sokat. Azt azonban alig hiszem, hogy e fentebbi nevekre, bár némelyeknek több könyvét szerkesztettem hasonló aggályossággal, hasonmás-alakító hatást fejtettem volna ki.” Hogy gyorsan iderójam: csabai beszélyfüzérem nála jobb szerkesztőt aligha kaphatott volna. Belenyúlt… nem a szövegbe, a könyv szerkezetébe. Amit javasolt – rám bízva, nem találok-e jobbat az eredetileg általam elképzeltnél… És – hála Istennek ‒ leltem! Az ő biztatására, némi eligazítására, egymás kóstolgatása közben… Pontosabban beszélgetésünk hatására. Hogy beugrott közben, ami aztán fölfűzi (egybeköti, csokrétába fogja) beszélyeimet: a kétnyelvű – Balassa Bálint-os – alcímszerű kétnyelvű nótáztatás. Telitalálat lett. Szilveszter nem ezt mondta, én találtam rá – hogy nem érezte igazán jónak az eredetileg elé tett szerkezetet. Hogy tökéletes legyen? Amihez képest az artézi torzítás… meg ne ártson. Ha az arzén nem okozott galibát. Például Szluka, a vízhordó– a róla szóló regében ‒ mentesített a hamisítatlan alföldi selymes ártézinkbeli arzéntól.

Vastag modor, vékony stíl. „…3/ Lényegesebb, amit ebből következtethetsz: hogy a fentebb stíl és a népi, plebejus irodalom közti >hadakozásban< te az utóbbihoz tartozol, míg én az előbbihez pártoltam. Ahogy írod: >Te, érdekes módon, első könyveddel inkább ugyanehhez – t.i. plebejussághoz – közelítettél, később – így sejtem – teljesen elfordultál a >vastagtól< és a >vékonyhoz< álltál. Azok közé, akik szerint >meg kell emelni< a szöveget és a történetet, ki kell emelni a disznószarszerű környezetből, ínycsiklandó permettel kell kezelni, ne érezzük a bűzt, a parasztszagot a beszélyen. Az előadáson, a modoron.< Mit mondjak – elevenembe vág. Egyfelől: ha én szerkesztettem Mocsárt, Tóth Bélát, Fekete Gyulát, Kunszabót, Végh Antalt, Tar Sándort, és én szerkesztettem Táncsicsot és Veres Pétert – meg azokat, akiket alább említek föl épp neked! –, akkor furcsa, hogy elfordultam, és a vékonyhoz álltam. Azt már nem is mondom, hogy – bár nem >szépirodalom< ‒ tisztességgel  írtam Veres Péter szinte egész életművéről, meg Darvaséról is – akit nem ildomos még mérlegelni sem mostanság, nemhogy becsülni. De…” Itt némiképp magam is eltévedtem kicsikét. Mivel ez időben megjelent FÖNN A JERUZSÁLEMHEGYEN című „szocialista karrierregényem” bizony beleesett abba a túlzásba, hogy a realista hang át-átcsúszott (szerencsére ritkán, bár időnként hangsúlyos helyen) a naturalizmusba. Ami miatt Géczi J. félpornónak minősítette elsőként írt (másodikként kiadott) regényemet. Másrészt pedig a szövegszerű szövegeket szövegelő, poszt-akármicsodának becézett nájmódi álirodalommal szögeztem szembe a paraszt nyersességhez nyúló előadásmódomat… Bosszantani őket, ellentmondani nekik. Mert földmíves hogy a csudába lött vóna a magamfajta tollforgató. S akkori gyanúm szerint Szilveszter – nemzedékem íróinak többségéhez hasonlóan, tanultságuknak is köszönhetően, nem akarván leragadni öregapjuknál – emelt egyet a szinten. Amihez nekem nem fűlött a fogam. Velük szemben meghatározva magam? Sokra mentem vele. „…ha már a közvetett munkálkodásomat emlegetem: hát én szerkesztettem – ami sokkal nagyobb misszió volt, igen, vállalom érte a szót, hogy misszió, mint rutinmunka – idős Váci Mihályné emlékiratát, Csizmadia Imre vásárhely-pusztai paraszt két kötetes emlékiratát, Dombi Kiss Imre I. világháborús baka emlékiratát, Repka János orosházi cseléd emlékiratát. És én állítottam össze az Új Írásban viszonylag vaskos anyagot a hátrányos helyzetű emlékekről, mindarról, ami parasztszagú, disznószar-szagú. De lássuk >közvetlen< munkálkodásomat is. Jézussal csakugyan – tematikában – elhagytam szüléimet, de ahogyan föleleveníteni próbáltam ennek az embernek az utolsó napját, abban talán mégse. S talán elkerülte a figyelmedet egy vékonyka kötet, Változatok megváltásra címmel, amelyben odáig vetemedtem, hogy őző nyelvjárásban írtam valamit. És bizonyára nem volt a kezedben a Bizony nem haltok meg című gyűjteményem sem, miként a Lázár békéje és a Titkos értelmű rózsa című könyvek sem. (Előbbi még ’82-ben a Kortársban, utóbbi ’82-ben az Új Írásban jelent meg teljes terjedelemben, azóta mindkettő könyvalakban is.) Nos: ha ezek ismeretében úgy érzed, hogy én a vékonyhoz fordultam, hát elismerem, hogy nem tudom: mi a vastag és mi a vékony. Mert ha tudni vélem is: csak és csakis >előadást és modort< kell értenem vastagon és vékonyon. (És ezen az sem változtat, hogy Fekete Lázár parasztmelós helyenként >vastagon< beszél – általam.) Vagy: játszom, a gondolattal – Veres Péter elfordult, mert nagyon nem írt vastagon. És Móricz is elfordult – mert ő sem írt vastagon, bár vastagabban, mint Veres Péter.” Hogyne lenne Szilveszternek igaza, ha mindezt összevetjük az én említett regém nyelvi túlzásaival. Megidézett írásait pedig jobbára ismertem. Hogy a fentebb stíltől eleve óvakodjam.

Ki, hogy. „…3/ Lényegibb, amivel sommázol: hogy hátrányban vannak a >vastagok< a >vékonyakkal< szemben, vagyis >ma az irodalmi élet nagykapuinak 99 százalékát a fentebb stíl strázsái istrázsálják, s a plebejus irályú író így igencsak kívül reked<. Véleményem: bizony, nekem se tetszik, semmiképpen sem, hogy terrorizál a divat, és egyedülálló értéknek tünteti föl magát. Bizony, nekem se tetszik semmiképp sem, hogy a sokak jelenléte jószerivel visszhangot sem kap ebben az agresszivitásban. (Bár megjegyzem: legutóbbi könyvedről szépen és sokat írtak, még Balassa Péter is fölemlegetett a minap a rádióban. Mintha te is divatba kezdenél jönni. Nem tudom: a vékonyak mellett-e vagy ellenében, de rangosan forog a neved, és ennek én – függetlenül egyéb körülményektől – komolyan örülök.)” 1987-ben lát napvilágot a FÖNN A JERUZSÁLEMHEGYEN, erről szólhatott BP a hangládában – amit én nem hallottam. „Egyéb iránt csakugyan sokaknak kellemetlen a disznószarszag – már azért is, mert nem is szagolták soha. Én szagoltam, hánytam is eleget – meg is írom, de akkor se fogom kellemesnek tartani, ha ez renegátság. Mert akkor már inkább a lószar-szag. Az kellemesebb, mert kevésbé fojtó. A tehénszarnak meg mintha nem is lenne szaga – úgy elterül, hogy mire szétfolyik, meg is szárad. Ezért is szedték össze tüzelni. A fővárosiság és a vidékiség praktikus gondjai mindig is megvoltak, sajnos, most is megvannak. Tarnak egyébként egyik utóbbi – áprilisi ‒ számunkban hosszas noszogatásom után közöltünk egy rádiójátékát. Ennyit a kis- és nagykapuk 99/1 százalékos eleve-elrendelt arányáról. Meg az én elpártolásomról. 4/ Az előbbi gondolatot már történetileg is ideologizálod. Ugyan mocskos egy rendszer volt a Horthyé, mert degenerált és jobboldali is volt, de >hangot kapott a falusinak mondható irodalom. A lekezelt, lenézett, semmibe vett, a történelem alá kényszerített nép is. A saját hangján! Nem >másokén<!” Mindez a sok szemét mellett. Egyetértek. Ameddig. Babérkoszorú a múlt rendszernek érte. Veres Péter, Sinka, Darvas és mások fölkarolásáért! És >piha!< Móricznak, mert ő a népet nem saját hangján szólaltatta meg, hanem a sajátján keresztül. De kedves Miska: Móricz hangja egy volt a nép hangjával! Móricz attól tudott beszélni és írni, hogy azt és úgy beszélte, amit a népétől hallott. Hogy meg is írta ezt irodalomnak? Hát – öreg hiba. Barbárostul, Rokonokostul, Erdélyestül – ott urakról van ugyan szó –, meg mindenestül. Hogy Nagy Lajost ide se citáljam. Én nem egyszerűsítenék így indulatomban sem.” Hogy állítottam volna, hogy Móricz nem a nép hangján szólt volna… Ferdítünk, ferdítünk – valami bődületes marhaságra. Védve a kiemelést a megemeléssel szemben? „József Attilára hivatkozol: holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia. Igen: nem ő a hibás, hogy altiszt akar lenni – de az akar lenni. És ugyan mért kellene a szolga-ártatlannak megbotoznia atyja sírját? Talán azért, amit Táncsics kínjában-kétségbeesésében úgy fogalmazott: amelyik nép hagyja, hogy elnyomják, megérdemli?… Hogy is van ez?” Megérdemeljük, mert nem tudtunk ellenállni náciknak, bolsiknak, s most nehezen megy a glóbikkal szemben is?

Magyar, de mitől és kicsoda. „…5/ Kitérő: a nép ártatlanságáról – vagy szeplősségéről. Nem vitatkozunk. A nép ‒ >mint olyan< ‒ bűntelen és ártatlan. Belekényszerítve kényszerül bele ártatlansága elvesztésébe. De: azért ne nézzük hülyének se teljesen ezt a drága népet! Jó lenne végre szemtől-szembe állni vele, nem föntről nézni rá, paposan, lekezelve! (Népfiként is!) Egyfelől: e nép csodákat teremtett népművészetben. Szolgált, a jég hátán is megélt, csöndesen ügyeskedett, lesett, tanult, tanított. De nem maradt ostoba. De függőségben volt – és a függőség rettenetes úr, mert parancsol, nem pedig kér.” Ma nem? „Az urak sem születtek bűnösebbnek vagy ártatlanabbnak, mint a nép bármely fia. De: tőlük függtek. Ki így, ki úgy élt (él vissza) ezzel. És a nép – évszázados, évezredes kemény megtipratás után hitte, hogy így jó neki” (aligha hitte, csak kénytelen volt elfogadni, ha túl akarta élni az elnyomást, megnyomorítást), „beletörődött” (tehetett mást?), „hogy neki más nem juthat, vagy megpróbált – lehetőségei nyílván – alkalmazkodni. És ma már nagyon tud alkalmazkodni! Túlságosan is – tapasztalatom szerint. Méltatlanul hozzá néha.” Mongol-kézen, török markában, német kardja élén, muszka pikáján, Brüsszel karmaiban, jenkivel körbeijesztve, irigy szomszédoktól kerítve. „Farkaslakán 1973-ban mindenütt ki volt írva nagy betűkkel, hogy éljen drága hazánk, a Román Szocialista Köztársaság. Kérdeztük a papot – ugye, keserves dolog ez. Mire a pap nevetett: mért gondoljuk mi, hogy az itteniek különbek, mint a magyarországiak? Élni akarnak, érvényesülni, pénzt a gyerekük zsebébe, jövőt nekik – maguknak meg nyugodalmat. S ha úgy hiszik, hogy ezen az áron megszerezhetik, hát önként teszik!” Önként írják a házuk falára? Szilveszter, ezt hogy hiheted? „Olvastam sokféle népkarakterológiát. Veres Péterét is, többször is. Hogy a Tiszán túl élő parasztság a magyarság igazi magja. És érvelt. Én >csak< szegedi vagyok, se tiszántúli, se inneni. De nem is tiszai – mert parasztok voltunk. És a parasztnak – felénk – semmi köze nem volt a vízhez. Csak a földhöz. Hát én nem tudom ma már: melyik is az igazi népkarakterológia. Hogy ki a >mag<, hogy ki az igazán ártatlan, hogy ki a becstelen. Nem tudom leegyszerűsíteni. De – az alkalmazkodó tér megnövekedésével, a függőség enyhülésével (nem kevés >paraszt< ma már zsebre vág bármely értelmiségit pofával és pénzzel!) – mintha mód nyílna az önigazoló visszamenőleges karakterizálásra is. Ezért, és csak ezért említettem múltkor a Látogatás című filmet – nem azért, hogy >zsidó< is legyen a >buliban<. Mert ebben a filmben kiderítette magát a tény, hogy a rögzített-rögzült ostobaság és korlátoltság továbbél. Ez leleplezi a félnótásokat. De nem leplezi le az agyafúrtabbakat. Parasztok között – ezt neked tudnod kell! – a sokbeszédűnek nem volt nagy becsülete.” Igaz; leszámítva az apámat – meg a hozzá hasonlókat ‒, aki nagy dumaláda volt. Iratosi, mácsai, kürtösi, aradi, konstancai, csabai fodrászlegényként, majd mesterként. Odahaza, szülőfalujában, paraszt testvérei közt óriási volt a tekintélye. Amit nem csak annak köszönhetett, hogy ezer embert foglalkoztató városi szövetkezet elnöke volt, hanem a hajnalig tartó történet- és viccmesélései miatt is. Nem a bugris szófosás volt rá a jellemző, hanem az okos és szellemes és életkedvtől kicsattanó előadásmód… Amivel bárhol, bármikor, bárkit le tudott nyűgözni (városban is). Azazhogy. „Gyanús volt kicsit.” Ahogy öreg Kurtucz Misa – Kissarusi Borbála fia – mondogatta egykor: Okos ember hülyéskedik, hülye ember okoskodik. Ezen volt. Igaz, ő már nem paraszt, iparos. De abból a világból nőtt föl. Lett azzá. Merített belőle. Maradt vele egy mindhalálig. „Elszórakoztak a beszédein, de legyintettek rá. Legyintettek a született tehetségű Tombácz János mesemondóra is Zombón, mert dumálni tud csak. (Lásd: Bálint Sándor: Tombácz János meséi.) Tehát: pusztán a megszólalás és elbeszélés ténye még nem garancia, épp ma. Mert mit nem beszélnek ki magukból és azt mért nem??? Én, amíg leszek, meg nem tagadom sem vékonyak, sem fentebb stíl érdekében azt a népet, amiből való vagyok – még ha ezt csak deklarációnak olvasod is. De benne-közte élve muszáj volt látnom, mennyi acsarkodás, hazugság, szorongás, elfojtás, ostobaság és vágyakozás keveredik a népben. Hát nem glóriát teszek a fejük fölé – hanem szeretnék végre velük kezet fogni. Egyre nehezebb. De akkor sem látok más esélyt.” A kolhozállam által szétvert parasztsággal? Már nem megy. Lassan nincs kivel. (Kádár, Grósz, Horn világában.)   Sztalinizmus ide s tova. „…6/ A zsidó-ügyet félreértetted. Talán tisztáztam. És: áldozatban nem teszek különbséget, és nem méricskélek. Sem bukovinai menekült, sem erdélyiek keresztbe-körbe szabdalása, sem német kitelepítés, sem szlovák kitelepítés.” Az utóbbiak esetében kitelepülés, nem kitelepítés. Mentek maguktól – persze nem kis pánszláv buzdításra. Be a Felföldről elűzött magyar gazda házába. „Áldozatban!” Áldozatban, bűnözésben. Népellenes bűntettek sorában. Emberiesség, emberség, emberiség elleni. „7/ A legsúlyosabb: >A sztalinista tömeggyilkosság, népámítás és elnyomás, az én szememben, szocialista szemében undorítóbb, veszélyesebb, mint a nácizmus.< Te mondád. Érved: >Mert a fasizmus ellen csak-csak összefog minden tisztességes ember, ám a sztalinizmus ellen majdnem tehetetlenek vagyunk.< Gondold végig, mit írtál.” Megtettem. Baloldali nemzeti demokrata – aminek, akinek éreztem akkor magam ‒ számára veszélyesebb a sajátnak gondolt oldal szélsőségének a vadulása. „Tény: eleddig az emberiség történelmében a legtöbb ember halálát kívánta az a >csak-csak<, amíg összefogott >minden tisztességes ember<. (A tisztességeshez most nem illesztek semmiféle nagyhatalmi kacsintgatós érdeket – mondjuk az USA részéről, ami azért manapság evidencia.) A sztalinizmus a legelvetemültebbek szerint sem követelt annyi – töredéknyi – áldozatot.” Mindkét aljavilág úgy száz-százmillió embert áldozott föl – állítják az oldalfüggőségtől mentesek. A vérbeli bal szerint a jobb, a valamirevaló jobb szerint a bal túlzói a veszélyesebbek. Magunkra maradtunk, amikor a magunk oldalának mocskát útáltuk ennyire? „De: mikor is dühöngött a sztálinizmus?” Magam sztalinizmust mondtam, mert 1987-ben még csak ennyire vetemedtem – miközben a kommunizmusra utaltam. A gulágvilágot, a tömeggyilkosságokat Lénin elvtársatok kezdte, kellete korán – Hitler előtt valamicskével. „Akkor, amikor kezdett dühöngeni a hitlerizmus.” Nem akkor. „És: ez a sztálinizmus kezdett véget vetni neki.” Nyilván a Molotov‒Ribbentrop paktummal kezdte. „Nem egyedül ő, de ő kezdte.” Lengyelország németekkel közös lerohanásával. „Egy olyan múltú Oroszországban, mint ami a cár atyuskáé volt, vajon lehetett volna másként is ellenerőt verbuválni? Nem tudom. Egy biztos: Allende meghalt, lelőtték – eviva” (éljen) „Pinochet. Ez nem Sztálin javára írandó – de az adott történelem része.” Az adott – mindennapi ‒ (nagyhatalmi) banditizmusé. „És félek: ha Lenin túléli a halálát, ő is Sztálinná lett volna, ha másként is.” Hogyne, rémuralmát egyébként hogy lehetett volna fönntartani.


[1] Részlet a Levelesládámból című sorozat készülő újabb könyvéből.

Ha tetszett, amit olvastál, örülnénk, ha másokkal is megosztanád!

További cikkek a rovatból

(költészet-e az, ami nem az) Feltehető és fel is teszik a kérdést, hogy van-e még értelme a költészetnek. Hiszen az eredendő költészet még egy olyan embert szólított meg, akiben a világ rendje egységes volt, akiről elmondható, hogy „alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra”. Ez a világegész, ami…
8 perc olvasás
Csak így nevezték őket, és volt ebben valami lenéző lesajnálás, elidegenítő távolságtartás, de szánalom és együttérzés is, mert ahogyan és amikor bekerültek a faluba, amilyen rideg szemekkel fogadták őket, nem is köszöntek nekik, legyenek meg, ahogy tudnak, hiszen miattuk vitték el a rokont, szomszédot, a jó gazdákat a csehek, ezek…
12 perc olvasás
Beszélgetek. A kiállítás megnyitón. A helyszínt jó tíz év óta ismerem. Amikor említettem, hogy akiről a terem a nevét kapta, néprajzos, semmi köze a képzőművészethez, csak legyintettek rá.  Megkérdezem B-től, a portástól: Még mindig nem te vagy az igazgató? B. mosolyog, én bíztatom: Eljön még a te időd. Az előtérből…
21 perc olvasás

Iratkozz fel Hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legújabb számunkról!