A Fekete Bojtár vallomásaiban novellának beillő történetek is vannak. Laczkó András 1984-ben Sinka-novelláskötetet szerkesztett. Magam is segítettem neki újságokból, folyóiratokból és a Sinka-hagyatékból kimásoltatott írásokkal. A Szépirodalmi Könyvkiadó vezetője, Illés Endre megtiltotta neki, hogy a Fekete Bojtár vallomásaiból részletet, akár csak egyet is közöljön a válogatásban. Én mégis küldtem a kötet összeállítójának egy ilyet A három orosz címen. A szovjet megszállás idején a hatalom számára jól hangzott ez a cím, így mégis megjelenhetett az Érparti történet című novelláskötetben. Ha elárultam volna a szemelvény valódi forrását, akkor nem közölték volna. Végül is ez a tréfa jól sült el (Fekete Bojtár vallomásai I., 185–189. oldal).

Három orosz hadifogoly az első világháború idején keveredett Magyarországra. Sinkának jutott az a megtisztelő feladat, hogy a munkában irányítsa őket. Grigor, a nagyszakállú Ural-táji ember volt. Nikolájt a Poltova környékéről hozta sorsa a Kárpát-medencébe, a magyarság ősi szálláshelyére. Gergely Szibéria fia volt. Eleinte kicsit tartottak Sinkától, de hamar megbarátkoztak egymással. A pásztorköltő egyfajta paraszttestvériséget hirdetett: „S hogy Ázsiától kezdve le Kötegyán aljáig nincs semmi különbség a népek életében, hogy egyforma a tanya, az eke, a bánat, az öröm, s hogy úgy Kötegyán aljából, mint Ázsiából egyformán csatára kelnek az emberek, ha a Romanovok és a Habsburgok összevesznek.”

A bérlőtársadalom különös alakjáról, a „verekedős” Makszi úrról se feledkezzek meg. „Makszi úr, míg a gazdálkodás »fáradalmaitól« el nem pocakosodott, nagyon vitális ember hírében állott. Számtalanszor megtette kinn a pusztán, hogy a dolgozó kocsisokat, béreseket megverte. A szerencsétlen agyondolgoztatott emberekkel könnyen elbánt a drabális bérlő. Már annál fogva is, hogy amikor ilyen »büntető expedícióra« indult, mindig magával vitte a csőszt, a pusztagazdát, s ezekkel, a nagyobb koncért szinte kutyává aljasodott emberekkel hátvédette magát, amíg ő rajcsúrozta a kiszemelt bérest vagy kocsist. Mondták, megtörtént az, hogy verte a bérest s ezt látva a másik szerencsétlen béres, társa meggyalázása ellen tiltakozott: akkor nekiment annak is és a barázdába taposta. Természetesen a már említett segédlettel.” Makszi úr szerette volna magát úrnak neveztetni, de a béreseknek nehezen állt rá a szája.   

Nagy fordulatot jelent Sinkáék életében, hogy 1928-ban búcsút intenek Mágor-pusztának, és Papp Piroskával, a szívbeteg feleséggel és a három gyerekkel, Jánossal, Ferenccel és Zoltánnal beköltöznek a vésztői Kovacsicsfalvára, a 92. számú házba. Az ide vezető úton a családfő három malacot terelgetett maga előtt. Igen sovány, gyenge fizikumú férfi lehetett, mert vésztői szomszédja, Ökrös Sándor a három gyerek bátyjának nézte.

Sinka István életmódja nem sokat változott. Továbbra is kemény fizikai munkát végzett. Igaz, a szilajpásztorkodást abbahagyta. Némi könnyebbséget jelentett számára, hogy mások juhait terelgetve nem maradt kinn télen-nyáron, esőben és hóban a természetben. Közben többnyire éjjelente írta újabb és újabb verseit. Kezdetben a Gömbös Gyula politikai irányát követő vidéki néplapba, a Zsirkay János szerkesztette Magyar Faluba helyezte el költeményeit. Először 1930. november 16-án jelent meg itt verse: Bánat az Alföldön. Ezzel, az első kinyomtatott rigmusával megnyerte a legjobb költeményért járó, Gömbös Gyula nevéhez köthető „bronztulipánt”. A kilátásba helyezett, megérdemelt 100 pengős jutalomnak csak a felét kaphatta meg, a másik felét a második és harmadik díjazottnak utalták ki. Piroskát mégis megnyugtatta, hogy pénz is járhat a leadott versekért.

Minőségi előrelépést jelentett, nagyobb megbecsüléssel, társadalmi emelkedéssel járt a himnuszos ciklus reprezentatív darabjainak megjelenése Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című nemzeti radikális hetilapjában.

Az első kettőt, a Napimádót és az Új dal magyar mezőnt 1932. május 1-jén közölte az említett fórum Féja Géza ajánló soraival: „Szegény alföldi juhász, de versei és prózája, melyek hozzám kerültek, azt bizonyítják, hogy igen-igen gazdag, mert valóban költő. Szabó Pál és Sértő Kálmán után, íme új igazolást küld számunkra a magyar föld, a magyar paraszt.”

Sinka István szívesen emlékszik vallomásaiban a pályakezdését meghatározóan előrelendítő, fontos eseményre: „Húsz-huszonöt esztendő minden kínjára első elégtétel volt nekem Féja Géza írása. Ezt még soha nem mondtam el neki, de íme, most ideírom. Lehetett közöttünk nézeteltérés, és lehet ezután is, de az nem változtat azon, hogy ő volt az első az írók közül, aki mint ember és író bátran nyújtotta felém a kezét.”

Az indulást követően a póri költőnek rendszeres munkakapcsolata alakult ki Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális hetilapjával. 1937 márciusáig 38 írását közölte a Szabadság, nagyobbrészt verseket és publicisztikai írásokat, ritkábban novellákat. Gyermekkori vélt vagy valós sérelmeit félretéve még verset is ajánlott Bajcsy-Zsilinszky Endrének: A gárda üzen (Szabadság, 1932. november 6., címoldal). Sinka István politikai pártokkal szembeni viszolygása, sőt ellenszenve visszatérő téma a Fekete Bojtár vallomásaiban. Ennek ellenére jól adatolható, bizonyítható tény, hogy a költő 1932-ben belépett a Nemzeti Radikális Pártba, ahol ideig-óráig aktív tag volt.

 A teljes himnuszos ciklust a Szeghalomra költözött Tildy Zoltán református lelkész és kisgazda politikus gépelte le, megjelentetésére 1933 decemberében a szeghalmi Péter András Református Reálgimnázium vállalkozott. A kiadásra váró versekre Gönczy Béla vésztői kálvinista lelkész hívta fel Nagy Miklós gimnáziumi igazgató figyelmét. Így jelent meg bíborban, aranyban, ezüstben tündöklő költeményeivel a Himnuszok Kelet kapujában, Sinka István első verseskötete. A bevezetőt a gimnázium tanára, az elszakított Erdélyből visszahonosodott Fülöp Károly fogalmazta meg. Az előszót a Felvidékről elszármazott Féja Géza írta. „Azt akartam énekelni, hogy tovább pusztulni és hervadni már nem lehet. A sárban, a piszokban, az elhagyatottságban valami tiszta szó kell, hogy legalább az maradjon meg utánunk hírmondónak” – írja Sinka a Fekete Bojtár vallomásaiban, a második kötetben.

A himnuszokkal belenőtt a pásztorköltő az írótársadalomba. Egymás után ismeri meg a Tiszántúl íróit, költőit, leginkább a véle rokonsorsú népieket, a néhány elemit végzett őstehetségeket. Szabó Pál olvasta Sinka Szabadságban megjelent két himnuszát: a Napimádót és az Új dal magyar mezőnt. Félt attól, hogy a társadalom mélyéről érkezett tehetség nem tudja majd folytatni, mert az indulás első két éneke annyira tökéletes és annyira szép. Szeretné magát a szerzőt is mielőbb megismerni. Ez meg is történik Biharugrán. Harcsa Dénessel a vésztői tanítónál, Rácz Józsefnél ismerkedett meg Sinka István. Paroláztak és összetegeződtek. Harcsa megállapította, hogy a költő szépen issza a sört, ezért rendes ember lehet. Később Sinka a dobaipusztai tanító természetét, gondolkodásmódját jobban megismerve így ír annak rebellis világnézetéről: „Öt osztályt tanított Harcsa, s ha néha-néha ki kellett egy-egy osztályt telepítenie a csűrhelegelőre, ha az idő engedte, hogy külön-külön minden osztály tanulja meg: Szapolyai vagy Zápolya János egy nagyratörő, büszke hercegnőnek volt a fia, s hogy a magyar főurak életüket és vérüket adták Mária Teréziának. De nem volt benne a tantervben, hogy a magyar százezrek miért vándoroltak Amerikába. De Harcsa megtanította azt is. Egy kicsit többet is beszélt róla, mint amennyit kellett volna a sápadt gyermekhadnak, s ezért a
bőbeszédűségért Berettyóújfaluból sűrűn ígérgették neki az útilaput. De a gyerekek azért csak megtanulták, hogy miért kellett Vazúlnak megvakulnia, Dózsának megégni, s hogy miért kell nekik a dobai csirkelegelőn karikába ülniük.”

1933 őszén, amikor Harcsa Dénes a Komádi és Vidéke szerzője és (nem hivatalos) szerkesztője lett és az is maradt három esztendőn keresztül, tanítóként, közalkalmazottként a maga családnevén nem publikálhatott, ezért felvette a Barsi vezetéknevet. A Barsi felvidéki származására, Bars megyei gyökereire utal, a hűség nyelvén. A Komádi és Vidékében Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál – nagyobb feladatra készülve – együtt tanulták és gyakorolták a lapkészítést. A kinevezett és fizetett szerkesztőt, aki nem írt és nem is nagyon szerkesztett, Takács Ferencnek hívták.

A legemlékezetesebb Sinka István és Veres Péter találkozása volt. Veres Péter kerékpáron érkezett meg Vésztőre, Sinkáék házához. Tolta a kerékpárját, köszönt, bemutatkozott. A költő felesége, Papp Piroska lángossal kínálta Veres Pétert, aki egy szakszervezeti gyűlésre igyekezett Békéscsabára. Kért egy Himnuszokat, s még lángosevés közben beleceruzázott. A szerző szemébe mondta, hogy a versek nem igazán tetszenek, mert nincs „ükonómiájuk”. Fanyalgás az egész. Sinkát letaglózta a nem túl barátságos, sőt elutasító vélemény. Tudta, hogy a vendégnek nincs igaza. „Ott feküdt előtte egy nagyméretű magyar épület fundamentuma, csak az volt a baj, hogy a nagyméretű magyar épületet nem bírta a fundamentumon elképzelni. Az álom hiányzott még akkor Péterből, ami a lélek mélyén remeg.” Nehezen képzelhető, hogy ilyen különös módon induljon egy barátság, pedig így történt. „Veres Péter írta három évvel ezelőtt, hogy az okos barátok tanácsainak ellenére is a magam útját jártam és járom. Szép, igaz, tiszta emberi és írói vonás volt az is Veres Pétertől, hogy megírta: »nem értettük meg egymást«. És mégis néhány év múlva a vésztői találkozás után ő maga állt ki védeni az én emberi és költői hitelemet és igazságomat a lemosolygókkal és gáncsolókkal szemben.” Sinka István ekképpen folytatja vallomását: „Az idők kavargásában így találkoztunk újra a jövőbe tekintve. Mert ő is tudja, s én is tudom, hogy ez magyar törvény, és másként nem lehet.”

Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál 1935 nyarán Komádiban, a Körös hídján pálinkát kortyolgatva együtt alapította meg a népi irodalom szegényparaszti szárnyának folyóiratát, a Kelet Népét. Az 1935 októberében induló szépirodalmi, művészeti, társadalomtudományi és kritikai havi lap első négy számának felelős kiadója és kinyomtatója a berettyóújfalui Adler József nyomdász volt. Maradt a szakmájánál, nem volt köze a szerkesztéshez. Püski Sándor a Kelet Népe 1935. decemberi számát forgatva figyelt fel Sinka István Karácsonyéji pásztor című mitologikus versére. Békésen találkoztak, és elkezdték közös álmaikat szövögetni a magyar sorsról, könyvkiadásról.

A népi költőnek 1935 októberétől 1940 májusáig közel harminc verse jelent meg a Kelet Népében. Jobbára érett, letisztult alkotások: balladák és siratók, látomások és jelenések, dalok. A Fekete Bojtár elsiratta Ács Lajit, Ciberét, Legény Tóth Mihályt, a korán lehulló pusztai csillagokat. Ág Borissal, a mandulaszeművel ébreszti, halál ellen lázítja sorstársait. Simon Virág és Kéri Jankó fekete-piros tragédiáját megénekelve a balladaköltészet újabb magaslatára ér. Sinka a Kelet Népében emelkedik nagy költővé, még Móricz Zsigmond, az írófejedelem is rajta tartja a szemét.

Sinka István versepikai művét, a Pásztoréneket Szabó Pál gépelte le. A pásztorköltő a múló idő tükrében, önéletrajzi vallomásában erre így emlékezik: „[…] olyan csordultig voltam az ének mondanivalójával, hogy egy napon azért mentem el Ugrára, hogy Szabó Pálnak elmondhassak belőle egy pár szép részletet. Azt hiszem, mélyen, az emberi bensőben akkor találkoztam igazán Szabó Pállal. Azután már nemigen legyinthettek előtte, ha rólam volt szó, mert akárki volt a legyintő, visszalegyintett neki.”

1939. június 29-én, Péter-Pál napján, a Maroson, egy fel-alá vontatott dereglyén megalakult a Nemzeti Parasztpárt, a parasztság érdekérvényesítő szervezete. A hatósági tiltás ellenére megtartott alakuló gyűlés résztvevői: Erdei Ferenc, Kovács Imre, Sinka István, Szabó Pál, Bisztrai Farkas Ferenc és ötven földműves.

1939-ben kezdte meg könyves szolgálatát dr. Püski Sándor Magyar Élet Kiadója. Az itt közreadott legelső mű Sinka István gyűjteményes verseskötete, a Vád, majd ezt követik a szerző további kötetei: a Harmincnyolc vadalma inkább ízes, mint fanyar elbeszélései, a görög Aesopus és a francia La Fontaine állatmeséire emlékeztető, Csokonai Békaegérharcára rímelő Denevérek honfoglalása, a Hontalanok útján újabb versei és a székely népballadák gyűjteményeivel vetekedő Balladáskönyv. A kétkötetes önéletrajzi vallomás és társadalomrajz sem maradhat említés nélkül.

Sinka István a népiek számos, különböző árnyalatú sajtóterméke közül legerőteljesebben a Magyar Élet folyóirathoz, a Magyar Testvéri Közösség szócsövéhez kötődött a háború éveiben. Harmincnyolc verse, négy fontos publicisztikai írása és vallomásainak két részlete, mindkét kötet közeli megjelenését beharangozva, itt kapott nyilvánosságot. Övéihez hűségesen itt is „az édes, alulsó Magyarország” hányatott sorsú fiairól énekelt. 1941 nyarán elsiratta és a hungaristáktól versben és prózában visszakövetelte a népi mozgalom számára az utat tévesztett, kijátszott Sértő Kálmánt: Jobb lett volna Baranyába, Szelíd és egyszerű levél Fiala Ferencnek. Ugyanekkor Erdélyi József is hasonló szemléletű gyászéneket írt: Sértő Kálmán temetésére. A pásztorköltő már önéletrajzi könyve első kötetében nem kevés malíciával fogalmazott a „zöld és vörös bacilushordozókról”. 1943 júniusában harmadikutas programcikket adott közre a nemzetpolitikai szemlében Két kő között címen. 1943 márciusában ugyanitt jelent meg szociális igazságot kereső dolgozata, a Hatodosok. Meglátása szerint a kizsarolt szegényparasztságot, a megcsalt népi értelmiséget és a meg nem fizetett művésztársadalmat súlyos sérelem éri, mert nem kapja meg az elvégzett munkája után járó egészet, hanem csak annak töredékét, hatodát. A költő vallomásai első könyvében is felpanaszolja a vérlázítóan igazságtalan létezési formát, a hatodosságot. „Igen, a mi sorsunk, tudom: életben és halálban vesztesnek maradni. Csatázni, győzni, és mindig győzőn is elbukni. Hatodosok vagyunk csak, Lomb Péter. Magyar hatodosok. Mikor betakarítjuk, halomra hordjuk a búzaföldek, a nyáj és a láncrész gazdagságát, a sors kegyencei s a szerencse pirosnadrágosai előállnak és dézsmálnak és röhögve fizetnek ki bennünket.

Be kár Lomb Péter, be kár! Kár a múltunkért, kár a jelenünkért, kár miértünk és kár Magyarországért!”

Sinka olykor radikális jobboldali lapokba, így az Egyedül Vagyunk-ba és a MagyarságUtjába is publikált, ám a gáncsoskodó Zsolt Bélával és Sajben Andrással szemben megvédték küzdőtársai. Példa erre a Néma forradalom lázító szociográfusának 1940. március 15-én, a Kelet Népében közreadott nagyívű vitacikke: Levél a Márciusi Frontról.  „Erdélyi, Sinka és azok a népi írók, akik az úgynevezett jobboldalhoz csatlakoztak, írásaikkal megmaradtak a nép mellett. Ők ugyanazt írták, mint korábban: nem árulták el a gondolatot. Egy hasznuk volt csak: nem haltak éhen. Liberális szerkesztőségekben 500-600 pengőt fizetnek a legjelentéktelenebb tollnoknak is; a magyar irodalom legjobb költői nem jutnak íróasztalhoz. A jobboldal sem fizette jól őket, de legalább egy tál meleg ételt ehettek és meghúzhatták magukat valamilyen födél alatt.” Kovács Imre jól ítélte meg Sinka István nyomorát, mélyszegénységét. Erdélyi is sokat nélkülözött, de maga is osztott sebeket.

Bisztrai Farkas Ferenc 1943. május 23-án a Szabad Szóban kiállt a megtámadott Fekete Bojtár igaza mellett: „Sinka István költészete el nem vitathatóan egyenes és tiszta vonalú, melynek minden sorát a parasztsághoz és a magyarsághoz való hűség jellemzi. Éppen a parasztság és a nép íróinak kellene elsősorban megbecsülni a parasztság költőjét, nem pedig történelmi távlatból elenyésző okokra hivatkozva őt kisebbíteni. A magyar parasztságnak egy Sinka Istvánja van, becsülje meg őt, mert ha sovány kenyeret se tud neki biztosítani, a legkevesebb, hogy szeretetet, megértést és megbecsülést juttasson neki.”

Sinka István 1943 tavaszán Kárpátalján járt, Munkácson és Beregszászon felkereste hazatért testvéreinket. 1943. április 16-án Zrínyi Ilona városában, a leventeotthonban az innen elszármazott Steller Mária operaénekes és dr. Kincs Elek tanár úr társaságában tartott előadást. A Kárpáti Hiradó tudósítójának beszámolója szerint „Szólt anyjáról, a faluról, a földről, enmagáról, és minden szava, sora mögött ott zenélt a véres-rejtélyes történelmi múlt és a szenvedésből, földből sarjadzó magyar jövendő.”

A nemzetpolitikai rendezvényt követően, a párbeszéd során Kováts Ádám a népi költő újabb munkái iránt érdeklődött.  „Új könyvem címe Hontalanok útján. A Vád óta napvilágot látott verseim gyűjteménye. Csak a cenzúra által visszaadott versek hiányoznak belőle, vagy amire nem jutott papír […] Nyáron pedig a Fekete Bojtár vallomásainak folytatását írom. Ungvárnak és Kárpátaljának is lesz köze ehhez a könyvhöz, mert itt írom meg egy részét.”

A jól végzett munka, a sikeres irodalmi portya után, Pest-Budára való hazatérését követően a költőt váratlan meglepetés érte. Erről írótársához, Veres Péterhez intézett sorokban, nyílt postai levelezőlapon számolt be: „Szombaton, ahogy hazajöttem Munkácsról, egy detektív volt nálam, felvette nacionálémat, s arról érdeklődött, hogy mennyi vagyonom lehet. Mondta, hogy összes könyveim miatt valami bajom lesz.”^[1] Sinka István nem volt ijedős, mégis, a biztonság kedvéért, elküldte inkriminált verseinek egyik garnitúráját^[2] Veres Péternek Balmazújvárosba, a másikat magánál tartotta, gondolván, hogy azok itt vagy ott mégiscsak megmaradnak. A cenzúrapéldányokat az ügyész aláírásával és tiltó bélyegzőjével – Nem engedélyezem! – a Fekete Bojtár özvegye, harmadik felesége, Sinka Istvánné Szin Magda őrizte meg.

A pásztorköltő 1943. augusztus 23-ától mindvégig, közel egy hétig jelen volt a Soli Deo Gloria református ifjúsági szövetség telephelyén, a 600 fiatal részvételével megrendezett Szárszói Találkozón. Ekkor, itt, 1943 nyarán dr. Püski Sándor a fő szervező, többségükben a Magyar Élet Kiadó írói az előadók. A tanácskozáson az elkerülhetetlennek látszó szovjet megszálláshoz jó előre alkalmazkodó marxista, materialista Erdei Ferenc és a szovjet terjeszkedés rémségeire még időben figyelmeztető, harmadikutas Németh László két, egymással nehezen összeegyeztethető jövőképet vázolt fel. Az őszinte viták ugyan rokonszenvesek, ám a világnézetileg, társadalomfilozófiailag merőben ellentétes előadások megmutatták a népi mozgalom megosztottságát, belső válságát. Az egymástól markánsan különböző, irányát, tartalmát tekintve egymást majdnem teljességgel kizáró előadások nem fejezhették ki a szárszói táborozás érzelmi, hangulati egységét. Így felértékelődött régi magyar népdalaink identitásképző ereje, a közös éneklés, a vershallgatás és talán még a régmúlt feltárása, értékelése, László Gyula régész szakszerű előadása.

Olyan táborozó nem volt, aki ne szerette volna hallgatni vagy olvasni Sinka István szebbnél szebb dalait, látomásos verseit és balladáit. Nem volt megosztó, az egységet képviselte. A találkozó érzelmi, hangulati kiteljesedése elképzelhetetlen a Fekete Bojtár nélkül. Este, a tábortűznél, a lelkes hallgatóság biztatására felolvasta három, ügyészség tiltotta forradalmi versét: a Móricz Zsigmondnak ajánlott Magyar hatodosokat, A pór megszólal a magyar úriszék előtt tiborci monológját és A vádló hangját. A gyújtó szavalás, a lázító felolvasás után, azt tetézve, a rebellis eszmékre fogékony, többségükben református fiataloknak megengedi, hogy lekörmöljék cenzor törölte, tiltott költeményeit. A lélekébresztő eseményre emlékezve idézem a három inkriminált vers egyikének néhány sorát.

Senki báróéknál
hatodos tengeri,
a jó Isten jó és
mégis megengedi.

1944 tavaszán, a könyvhét közeledtével a Fekete Bojtár vallomásai II. kötetének megjelentetését a cenzúra és a kiadón belüli viták nehezítették meg. Sinka István 1944. március 21-én a következőket írta Veres Péternek: „Igen, Püskivel volt némi nézeteltérésem, illetve nem is Püskivel, hanem Simándyval [a kiadó lektorával]. A fő sérelem az volt, mert őszintén írtam meg a régi dolgokat Püskiről. Aztán ilyenféle kifogásokkal éltek: miért írom én azt, hogy – kökínybokor, kunnyó, röttön, tőgyfasalak, nagylékri, kóvika, faluszíl stb. A vége az volt természetesen, hogy azt mondtam Simándynak, mennyen a fenébe, írjon könyvet maga és azt vájkálja – és felkaptam az egész kéziratot és otthagytam őket. No de már rendben van… ”^[3]

Sinka azonban tovább töprenkedett: „Szeretném, ha a Fekete Bojtár átmenne a cenzúrán.” Az előkészületben lévő második kötetért fohászkodott, ami végül is 1944-ben szerencsésen megjelent a könyvhéten.

*

Sinka István egy vésztői zsidó házaspárral, Láng Gyulával és Láng Idával jó kapcsolatot ápolt. Láng Ida költőnő volt. Versei Békés vármegyei hírlapokban és antológiákban jelentek meg. Egyetlen verseskötetét 1944-ben adta ki a Múzsa Kiadó Tündöklő híd címen. Több figyelmet érdemelne az a körülmény, hogy Barsi Dénes, Láng Ida és Sinka István versei a himnuszok jegyében találkoznak – mintha egyazon költői műhelyből kerültek volna ki. A pásztorköltő érdesebb szavai sem veszélyeztették a Lángékkal való jó kapcsolatot, barátságot. „Ők mutattak nekem egyszer egy nagy albumot, amelyikben Jézus csak mint valami forrófejű keleti zsidógyerek volt feltüntetve, mint szektárius. De Földi Mihály, Szép Ernő, Szomory, Szomaházy, Bús-Fekete, satöbbi, végig az egész brancs, mint nagy magyar írók szerepeltek. Nem is kellett velük vitába szállnom, nekem legalább is! – elismerték, hogy kicsit bizony hamis állapot. De azért boldogan őrizték otthon az albumot” – írta Sinka. Az ilyen feszült, vibráló szóváltásoknál fontosabb, hogy sokfelé eljuttatták Sinka első verseskötetét. „Megvettek huszonöt vagy harminc kötetet a Himnuszokból, s küldték Pestre, Bukarestbe, a Fekete-tenger partjára, Egyiptomba s ki tudja még merre. Úgy tudom, hogy még Haifába is, Jeruzsálembe is az ő révükön került el. Bizony, Lángék csak egy poros, csendbe temetkezett faluban laktak a Körözs-táján, mégis hova kinyúlt a kezük!”

Balázs Árpád a kedves, hangulatos alföldi kisvárosból, Gyuláról érkezett Vésztőre Sinka Istvánhoz, a Sárrét költőjéhez. Nem kerékpáron, hanem „biciklin” jött, hogy a britek is megértsék. Kócos, nyíratlan haja, kopott öltözéke, széttaposott rossz cipője arról árulkodott, hogy tisztes szegénységben él. Anyagi körülményeit meghazudtolva mégis érett gomolyát és füstölt szalonnát hozott a Fekete Bojtárnak és családjának. Az enyhén raccsoló, különös vendég még csak nem is újságírónak, hanem írónak mondta magát. Tehette, mert megjelent már egy könyve Hallgat az Isten címen, Babits Mihályhoz intézett ajánlással. Ismerte a magyar vidék tollforgatóit Móricz Zsigmondtól Szabó Pálig, Veres Péterig. Elsők között szerzett tudomást új folyóiratok indulásáról, irodalmi társaságok alakulásáról. A harmincas években a Tisztántúli Figyelő, a Magyar Alföld és a Délmagyarország közölte írásait. A Kelet Népében Az algyői kompon címen elbeszélése jelent meg. A közvetlen vendég és a házigazda hamar összebarátkoztak és összetegeződtek. Nem sokkal később a „póri költő” szívbeteg felesége a gyulai kórházba került. A vésztői napszámos Sinka István és gyulai barátja a beteget felváltva látogatta. Ilyenkor a Fekete Bojtár Balázs Árpádnál szállt meg. A sorsverte Sinka, szorongásait oldandó, ekkortájt kezdett el publikálni a gyulai lapokba.

A hódmezővásárhelyi írótalálkozóra és a várost körülölelő tanyavilág szervezett kutatására 1935. augusztus 25-étől került sor, három napon át. Az ötletgazda Simándi Béla kardoskúti tanító volt, segítője Karasz Péter, a gazdaifjúság felkészült vezetője. A szervezésről a Gazdaifjak Egyesülete és a Bercsényi Miklós Bajtársi Egyesület gondoskodott. A meghívottak: írók, újságírók (és politikusok) sereglete összetételét tekintve sokszínű volt, mégis a népi írók, falukutatók jelenléte meghatározta az ankét jellegét.

Sinka István a tanácskozás hírét gyulai barátjától, Balázs Árpádtól hallotta. Nem hívták meg őket, mégis némi töprengést követően úgy határoztak, hogy csak elmennek erre a közéleti eseményre. Balázs Árpád cimborája biztatására sorolta azoknak a nevét, akik minden bizonnyal ott lesznek. Bakó Józsefet, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Pákozdy Ferencet, Sértő Kálmánt és Szabó Pált említette, de ennél jóval többen jöttek, legalább harmincan voltak. Ott volt még Kárász József, Katona Jenő, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás, Nagy Lajos, Nyisztor Zoltán, Oláh György, Paku Imre, Rozványi Vilmos, Simándy Pál, Számadó Ernő, Takács Ferenc munkásképviselő és mások. A harmadik napon a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát Buday György, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és Tomori Vilma képviselték.

A népes társaság tagjait a szervezők tanyásgazdákhoz osztották be. A részt vevő írók közül Féja Géza, Illyés Gyula, Paku Imre és Somody Pál nagy szeretettel és elismeréssel emlegették sajtóbeszámolóikban Greguss Mátét, a negyvenholdas mintagazdát. Féja így ír: „Az első út a Greguss Mátéék tanyájához vezet. Sokat hallottam már róluk, nagyhírű emberek itt: Tiszántúl. Három nemzedék áll egymás mellett: a nagyapa, az apa s a gyerek, mögöttük pedig a negyvenholdas gyümölcsfa-birodalom. Csak őszibarack fája négyezer darab van. Jó évben négy-öt vagon barackot exportál. Kilenc holdon eperfák borulnak egymásba, drótsövény körülöttük, mert ez a lábasjószág birodalma.”^[4]

Nagy Lajos jóval nagyobb földterületen, még eredményesebben gazdálkodó földművessel is találkozott Kruzslicz Flórián személyében. Az ő „[…] birtokán nincs egy fillérnyi teher sem, nem kell kamatokat fizetnie; neki csak az a gondja, hogy az adóját megfizesse s ő maga családjával megéljen.

A százötven hold – pontosan száznegyvenkilenc – kitűnő fekete termőföld, amilyen itt az egész határ. Kruzslicz is, mint a többi tanyás gazda, búzát, árpát, kukoricát termel és állatokat tenyészt.”

Ennél is többet, jobbat szeretne, akár még forradalmi átalakulásra is gondol. Nagy Lajos udvariasan lehűti az igen ambiciózus mintagazdát:

„A forradalomról kénytelen voltam közölni, hogy eddigi ismereteim szerint semmi jót nem hoz a földbirtokos gazdák számára. Ő, Kruzslicz és társai abba a kategóriába tartoznak, amelyet Oroszországban kulák-nak neveznek s a mezőgazdaság kollektivizálása Oroszországban úgy történt, hogy a kuláktól elvették a földjét, a termelő eszközeit, de őt magát a kollektívba nem fogadták be.”^[5]   Ezt a gazdák, ha nem is tudták, azért sejtették.

A földosztás országos méretekben jogosnak ígérkező követelése nem aratott osztatlan sikert Hódmezővásárhelyen. Ennek az az oka, hogy a városban és tanyavilágában nincs nagybirtok. A középbirtokosok meg nem szeretnék, hogy az ő földjüket osszák ki a rászorulóknak. Ebben az időben nyomornegyedek Hódmezővásárhely határában is voltak, a gyárakban meg javításra vártak az egészségtelen munkakörülmények. A szónokok közül a legszebb, legigazabb beszédet Takács Ferenc munkásképviselő mondta, Féja Géza és Kovács Imre elismerte, megdicsérte szónoklatát.

Sinka István és Balázs Árpád bekéredzkedtek Greguss Máté udvarába, így szabad volt nekik ott, a szénakazalban aludni. Sértő Kálmán és Sinka István korábban már levelet váltottak egymással, de személyesen először itt, Vásárhelykutason találkoztak egymással. Sértő nem tudta, hogy a Fekete Bojtár csapnivaló körülmények között, nélkülözve él három gyermekével és beteg feleségével, Papp Piroskával Vésztőn. Meggondolatlan, bántó fogalmazásával, türelmetlen soraival megsértette a pásztorköltőt. Itt, a találkozón alkalma nyílt megkövetni írótársát.

Sértő Kálmán a Greguss-tanyán kapott szállást mint meghívott íróvendég. Nem a szénakazalban, hanem bent a házban, a vendégszobában. Sinka István elhozta magával Hódmezővásárhelyre a Szabó Pál által Biharugrán szerzői diktálás után legépelt kész versepikai művét, a Pásztoréneket. Itt adta át Féja Gézának, aki megjelentetéséről gondoskodott a Felvidéken a tornaljai Kazinczy Szövetkezetnél. A szervezők nem tudták, hogy ott van Sinkánál a Himnuszok Kelet kapujában verseinél (első köteténél) jelentősebb műve, a Pásztorének. Ha a szervezők ezt megsejtették volna és becsülettel felkérik, a Fekete Bojtár felolvashatott volna egy szívet gyönyörködtető részletet a találkozót záró rendezvényen. Nem így történt. Az alábbi szemelvény mégsem hangzott el az irodalmi esten. Pedig, ha a szervezők tájékozottabbak és tapintatosabbak, akár itt történhetett volna meg, Vásárhelyen a kiseposz legelső bemutatója.

Pásztorének
Énekeljünk. Ime szép
este van, leng az ág,
kék füstje csavarog a pipámnak,
most élnek a holtak is: a puszta beszél…
Apámra, falumra, anyámra emlékezem,
a tenyérnyi földre, a juhászkunnyóra,
hol béke nélkül is béke volt.
A birkák kerek szemére emlékszem
s a tejre, a tejre, egyetlen italunkra.
Csobolyóban hozták a bojtárok
virradatkor s én ittam
betelve a lágy, fehér istent,
de titkon, jobbágyi lappangással,
hogy szíven ne üssön az ispán kemény szava…

Sinka István, 1935

A Vallomás című (6 strófából álló) verset az alkalomra „írta és az irodalmi esten elmondta: Sértő Kálmán”. Az itt még csonkítatlan alkalmi költemény Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális hetilapjában, a Szabadságban jelent meg 1935. szeptember 1-jén. Az ügyészség Sértő későbbi köteteiből (Esett a hó; Sértő Kálmán [Összegyűjtött] Versei) kihúzta a felforgatónak minősített ötödik versszakot:

Vallomás
Én nem keresek soha témát,
Mert bátyáim játszák a némát,
Nagy szerepük van, sokat nyögni,
Korgó gyomorral dörömbölni.
Hervasztja őket úgy az élet,
Mint az ősz a vadvirágos rétet,
Szántanak, vetnek és aratnak,
Ez dukál az elhagyott magyarnak.

Sértő Kálmán, 1935

A nemzettudat, a szülőföldhöz és a Kárpát-hazához való hűség szívszorító megnyilvánulásait is csokorba lehetne szedni, ki kellene gyűjteni a Fekete Bojtár vallomásaiból. Egy példát említek: „Mikor második bárányomat toroztuk, Péter bácsi egy szép szavú kiscsengőt adott nekem, nehogy elbúsuljam magam. Írni nem tudott, azért hát elővette a bicskát s neve helyett a magyar címert és koronát karcolta bele a csengő oldalába. Ő neki, hogy el ne felejtsem, a teljes neve Lomb Péter volt.” A nemzeti szimbólumok tiszteletéről, megbecsüléséről a magyar népművészetből számos hasonló alkotást lehetne említeni, a fafaragástól a fazekasságon át a festett bútorokig és a kazettás mennyezetekig.

A másik példa döbbenetes, balladába illő, vérlázító történet. Nagy Péter 48-as honvéd szomorú halálát, méltatlan pusztulását örökíti meg, aki a temesvári csatavesztés után negyven évet cselédkedett. Ki tudja, utoljára melyik pusztán szolgált? „Vermesen aztán lyukat vájt a ganédomb tövében és belefeküdt. Elbújt a világ elől, úgy, miként a vad, ha érzi, hogy jön a vég. Valaki hírül hozta, s mikor felkerestük, még élt, de már nem felelt. Nagy hószínű bajsza rátapadt és eltakarta a száját. Kövér legyek zúgtak rajta, hosszú görcsös botja mellé feküdt. Így vonult nyugalomba Nagy Péter.” Még ha ritka, egyedi tragédiáról lenne szó, az akkor sem vetne jó fényt a századforduló és az azt követő évek liberális társadalmi berendezkedésére. A balladák már-már tömeges hullásról, pusztulásról tesznek tanúbizonyságot. A Sinka-balladák hőseiről, a tragédiák családi vagy helytörténeti hátteréről, a versek keletkezési körülményeiről, a magyar hagyománnyal, hiedelemvilággal való találkozási pontjairól a Fekete Bojtár vallomásaiból sok mindent megtudunk. A ritka könyv Ács Laji, Dús András, Fűfa Albert, Kun István, Lomb Péter, Mados Zsuzsa, Pogány Sándor, Sallai Mihály, Sólyom László és más szép nevű, dolgos szegény emberek, gürcölő asszonyok többnyire halálba forduló, hányatott sorsára vet fényt, közelebb hozva azt az érdeklődőhöz. A nyomor, a kilátástalanság, a magárahagyottság, az alkoholizmus, a gyógyíthatatlan betegség nemritkán az élettől való teljes elidegenedéshez, öngyilkossághoz vezet. Biharban, Békésben a földi lét súlyos gondjait már kezelni, megoldani képtelen reményvesztett számos esetben maga ellen fordul, felakasztja magát. Erdélyi József Elkárhozás című versében, Sinka István Csengett az ég, pengett a föld című balladájában siratja el az ilyen idő előtti távozót. Mindkét keserű költeményből idézek egy-egy versszakot:

Elkárhozás
Egy fergeteges éjszakán,
megunta végre italos,
asszony, gyerek, bivalyverő
éltét a sánta bivalyos.
Kiment a szénáskert alá,
hurkot vetett egy ágon át,
bedugta eltökélt fejét,
és felakasztotta magát.

Erdélyi József, 1931

Csengett az ég, pengett a föld
Indult volna, de hová is?
Tombolt volna tovább, minek?
Kötelet vett a kezébe…
s néhány lepke elszállott egy
szegről villogva az égbe.
És kelt a nap, hozta a hírt:
két góré közt pár ibolya
kéken, mint a kék menny, kinyílt.

Sinka István, 1942

A Fekete Bojtár vallomásait tanulmányozva is találunk ilyen gyászos esetet: „Közben az egyik szomszédasszonyunk, az öreg Boksáné egy délután feketébe öltözött és felakasztotta magát. Gyógyíthatatlan beteg volt, nem akart hiába a halálra várni. Piroska, mikor meghallotta, sokáig mozdulatlanul ült egyhelybe, lehunyta a szemét, és arcán kiütött a verejték. Azért kisángyunkat ő is átment megnézni, és éjszaka, mikor lassan, meggörnyedten sétáltattam a szilvafák között, egyszer megszólalt és azt mondta: – Olyan most is, mint íletbe vót. Csak az arca sárgább egy kicsit, és már többé nem él!”

***

Dr. Varga Zsigmond ügyvédjelölt és terménykereskedő Sinka István önzetlen híve, jó barátja és elmaradhatatlan vitapartnere volt, a költőhöz hasonlóan három gyermek édesapja. Hozzá járt napszámba a Fekete Bojtár, gyenge vállán, rossz hátán búzával teli súlyos zsákokat cipelt fel Varga Zsigmond padlására.

Ő a harmincas évek elején aktív, szociálisan érzékeny gabonakereskedő, a helyi, vésztői kisgazdapárti szervezet választott jegyzője. 1932 júniusától az FKGP négy alelnöke közül az egyik Varga Zsigmond. „Naiv, tiszta lelke volt, s ösztöneivel vissza tudott tapogatózni apja és nagyanyja pusztát járó s ekét és ökröt kísérő nyomaira” – olvasható a Fekete Bojtár vallomásai II. kötetében.

Zsiga a Független Kisgazdapárt feltétlen híve volt, vakon bízott a pártvezérekben, Eckhardt Tiborban, Nagy Ferencben és Tildy Zoltánban. Sinka nem tartotta alkalmasnak az említett vezetőket a százbajú magyar gondok megoldására. Tildy Zoltán a kiadásra váró himnuszos ciklus legépelésével, Nagy Ferenc a költő első verseskötetének szakszerű ismertetésével (Himnuszok Kelet kapujában, Független Kisgazda, 1934. január 12., 4. o.) nem tudta eloszlatni Sinka István bizalmatlanságát. Dr. Varga Zsigmond, az igaz barát, az elmaradhatatlan vitapartner mindvégig kitartott a Fekete Bojtár mellett. Műveltsége, széles körű tájékozottsága ellenére az ügyvédi vizsgát sohasem tette le. Járt a francia fővárosban 1933. január 14-én, a Párisi Magyar Akadémia Kodály-ünnepén, A magyar népdal országépítő erejéről tartott előadást.

Sinka István kedves, szeretett felesége, Papp Piroska hosszan tartó betegség után 1935. július 12-én hunyt el, Gyulán temették el. Balázs Árpád kerített sírásókat és a halottat méltó módon búcsúztató, ékesszóló református lelkészt. A megszenvedett édesanya halála a család szétesését eredményezte. A költő a magyar fővárosba indult, hogy az irodalmi életben jobban megmutathassa magát. A legkisebb gyereket, Zoltánt a nagyanyja hazavitte az elszakított Nagyszalontára. Jankót a pásztorköltő barátja és támogatója, dr. Varga Zsigmond ügyvédjelölt vette magához. Ferkó egy öreg boltosnénál Vésztőn maradt. A Budapestre távozó költőt a vasútállomásra hűséges vésztői barátja kísérte ki. Az elszánt Sinka mélyről feltörő búcsúszavait a Fekete Bojtár vallomásaiból ismerjük: „Nem fordulhatok többet vissza, még akkor sem, ha azzal a sír göröngyeitől szabadulnék.” Körülbelül fél órát vártak a gyulai motorra, fél óra alatt vagy hatszor elbúcsúztak. Végül a vicinális ablakából látottakra így emlékezik a székesfővárosba távozó, jobb magyar jövőről álmodó költő, az önvallomás és társadalomrajz szerzője. „Ameddig be lehet látni körül, néztem a tájat, s arra gondoltam, hogy az enyémen kívül porban, esőben, sárban mennyi kín és küzdelem omlik el.” A Fekete Bojtár vallomásai II. kötete ezzel zárul.

Sinka munkásságát világirodalmi összefüggésekben Várkonyi Nándor mutatja meg még a háború idején: „A szakadékos sors szakadékos lelkű embert és szakadékos lírájú írót nevelt belőle. Ez az alkat Gorkijra emlékeztet; „gorkij”, tudjuk, keserűt jelent, az orosz író ezt a szót választotta jellemző álnévül, de ami a szláv Gorkijnál inkább csak fanyarság, lelki depresszió, a magyar bojtárgyerekben vad tűz, maró füst, dühös vihar és villámlás. Vád. Életét és társaiét vádnak érzi, dokumentumnak arra, hogy mit bírhat el az ember, de mit nem bírhat el a társadalom. Amit Illyés Gyula a dunántúli ember higgadtabb vérmérsékletével ír le, azt Sinka az alföldi nomád féktelen izgalmával szakítja ki magából.” (Sorsunk, 1942. november-december)

[1]Sinka István levele Veres Péternek, Budapest, 1943. április 20., MTA Kézirattára, Ms 5499/54.

[2]A hat lázadó ének később Veres Péter magángyűjteményéből bekerült az MTA Kézirattárába. A címüket ideírom: A kulcsár beszél az új cseléddel, Magyar hatodosok, Ha kell, százan aláírjuk…, A pór megszólal a magyar úriszék előtt, A vádló hangja, Szent-Mihálykor. Ezek a versek a rendszerváltást követően egytől egyig megjelentek.

[3]Sinka István levele Veres Péternek, Budapest, 1944. március 21., az MTA Kézirattára, Ms 5499/55

[4] Féja Géza: Látogatás a kacagó embernél. Magyarország, 1935. augusztus 28. (XLII. évf. 194. szám), 5. o.

[5] Nagy Lajos: Találkozás a hódmezővásárhelyi tanyavilággal, Válasz, 1935. november (II. évf. 11. szám), 662–664. o.