Vass Tibor – Semlény a partra megy festeni

0
182
Kép: Lovas Magda
Kép: Lovas Magda

Semlény a partra megy festeni

Akárhogy is, szép az mindig,
ha az ember belekékül,
mikor végső menedékül
lusta gyaloghadat indít
a csillag-lejtő ellenében.

Szkárosi Endre

Kavicsok, kövek nyomatai a hátán,
olvasni lehet belőlük.
Jósolni múltat, jót szólni jövőről.
Anyja jegyei közül az érzékeny bőr elszínezöldései
sárszínre váltanak ott,
ahol a nagyobbak csontokig tolódnak.

A sár színe itt a zöld ellése,
trükkös tükrösödése, érdemes beleragadni,
mielőtt a Hold
saját magányáról a parttal
ismét látleletet vetet.

Őszönte ez a szórakozása,
miután rendre feljelenti
a legnagyobb kráteréből kievickélni tudókat.
Az élet diadalt arat,
a kaszás kikászálódni időben képtelen.

A föveny sötétkék erei a kerek,
egész, napvilágtól elzárt félmondatok.
A tájleíró rész vége felé jég esik.
A hirtelen olvadó,
darutojás nagyságú mondatelemzők
kopogásait a Morze-ábécét értő
közönség azon melegében megfejti.
Az ováció szokatlanul nagy.

Egy rangidőssé ma vált anyamacska
a farkával kölykének másképpen,
de ugyanilyen hibátlanul rejtjelez.
A kölyök elvan,
úgy tűnik, már megmarad,
akár az estére kiült terek
köveire ütemesen hulló masszív hódara.

Az írásjelek a mondatok végén olyan tűpontosak,
mint egy hosszan tervezgetett,
célzottan alulexponált önarckép.
A fénymérőket kihasználatlanság okán
címszóval dobják piacra,
alku nélkül elkelnek nyomban.

Van, aki fel-, van, aki szelfigyel.
A hálózat irányára megfizethető.
Semlény szomjúhoz,
ezért itt nem olyanokat kérdez meg,
hogy megy a juhhoz köretnek a nyúl,
meg hogy mekkora egy darutojás,
hanem hogy mi értelme a túlérett
szógyümölcsök kíméletlen kifacsarásának.
Levet végül már csak egy levett,
átizzadt ing ereszt. Gerjesztő is lehetne a látvány:
a vízelvezető csatornák lefolyóit
fészkekből kilökött fiókák tetemei dugítják.
A bűz átható.

A vesszőhibás, elfagyott fügebokrok
csonkjain gátlástalan kéjjel röhög a szél.
Nem a miért, hanem a milyen
csonkja ma a Hold. Szóra sem érdemes
helyzet az ősz. Ezt jól tudja a két kis marékkal
alig pár perc alatt, kis hajlongással
kavicsot összehordó, négyévesforma
gyerek, aki jól láthatóan hozzá
és a hájlengős pasashoz kötődik,
gyűjtése elég lenne egy szívbe markoló,
szósavval hibátlanra mart szonetthez.

Mégsem a szonett mellett
öntök még egy deci alkoholmentes
sört véletlenül a nagy vízbe. Evezzük tengernek
a szemünket, a lapátok
erősödő csobbanást keltenek. Szeretem tudni,
mire megy kiöntött sörömmel a közeledő hullám,
egyben tartva nyeli-e el, vagy kortyolja le,
mihez van nedve épp. Ezért nézem sokáig.
Hájlengősék ne higgyék,
hogy folyton őket bámulom.

A gyomorsav képlete akár a rímé is lehetne,
az itteni dialektus szám- és betűkombinációi
egyedi lényét bizonyítják
az addig csak hipotetikus, helyspecifikus evolúciónak.

A nő, nevezzük Hájlengősnének,
tényleg a teremtés csúcsa.
Csöcsalja balja kapatos félhold ívét veszi fel,
enyhe fordulatokkor áldom az eget,
vagy nem is tudom, inkább a földet, ahogy gravitál.
Akaratlan egyszerre remeg meg tőle
a szomszszédjában egy fiatal belső combizom.

Semlény a megremegből a megre meget hallja ki,
mert a nő tarkójáról ismét
kerekded veríték indul
a farizmok alagútjába száradt homokszemek közé.
(A hordalékképződés szerinte jól körülírható
helyéről aztán még évekig minden nap
ugyanabban az órában álmodik.
Lyukas garast a sem ér.)

Kamerám jobb híján a kiszámíthatalan
fényszerűség miatt kijózanodni kényszerül.
Az aksi úgy merül le, akár egy kialvatlan gyöngyhalász.
Hirtelen áll be a színhalál.
Nincs, aki a tégelyt újabb tubusból feltöltse.

A legendák szerint élt itt egy ember,
aki a vers-gejlt giccsnek nevezte,
kizárólag erre az alkalomra szövetkezett,
egyébiránt egymást utáló
rendezvényszervezők vájták ki a szemét.
A tetthelyre emelt obeliszkhez,
csak hogy a szemgödör széleit megsimogathassák,
azóta zárt, gégeláthatatlan sorokban hullámzanak
a zokogó, teli torokból üvöltő zarándok arák.
A vőlegények is ordítoznak minden nap.
A halászok közösségi hálója
delenként arra jó, hogy a mondatok
értelmét egy percre felfogja.
A naplemente nő, a versgejlt már nem tudni,
ki szólítja násznak.

A leégett bőrre állítólag jó a káposztalevél.
Kirukkol a naplemente, hágjunk.
Nincs, aki az ágyat,
mint kopasz ecset a dugi pótszőrszálat,
a titkos csodafegyvert, utoljára bevesse.
A látvány így is feltétel nélkül adja meg magát
azoknak, akik a színjáték elejéről
önhibájukon kívül lekésnek.

Hájlengősné vöröskés szőrvégei
a hirtelen mélyülő köldökgödör
északi lankáin fáradt farkasvér színébe torkollnak,
a velük szemben fekvő tüszőerdő
egy ócska borotva sebeit trollkokodja be
az egyébként egyéb-kék képbe.
A szerteszórt, szebb szódarabok
messziről, szépen fénylenek.

Halandónak szinte felfoghatatlan,
miért éri meg egyre mélyebbre merülni.
Amikor a tengernek rákkeltő moraja van,
Hájlengősné hátának olaja
madártej színre vált. Ez a vége.
Illetve még annyi, hogy hibáktól már csak
az alsó ajak hemzseg,
tetkószú-, és festékszórásnyomok
nyelv- és hullámtörőit vérzik ki
kedvenc sziklájukon a gombáktól
pirosra gyulladt talpak.

Álomnak se marad nyoma,
a susmorgó víz olyan mélyre,
olyan hosszan elaltat.