VÁSZNAS
Berekfürdőn egy medencét egymás közt nyuggernek hívunk, sokan kacskaringósként is emlegetik; én Szenti-medencének is nevezem, a tíz éve elhunyt Szenti Ernő emlékére, akivel 2002-ben, első ottjártamkor, a Berekfürdői Írótáborban (ma Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor) szobatársak voltunk. Az idei Tolcsvai Természet-művésztelepen készített alkotásom fotósorozatát e vers kíséretében Szenti Ernő emlékének is ajánlom.
„A szeretet szót azért szeretem, mert élethűen tudja szándékaimat utánozni.”
Szenti Ernő
Nézzétek, innen is látni,
ahogyan a berekfürdői tóról induló,
sárospataki tengerszemhez érkező vitorlás
nyugvásul ejti útba
a tolcsvai árvalányhajmezőt.
A szélhajó-oldal kócsagfehér. Vászna daruszürke,
citromillatot áraszt.
Itt-ott pávakékek, aranyokker is, Kak-sütötte sávban.
A művésztelep természete megszédíti a természet művésztelepét:
ellátni innen Tolcsváig. Megszépít a meszes ég.
Vécéhasználat a kikötőben,
egy táblán jól olvashatóan ez áll a vitorlás
legkisebb, berekbarnára mázolt ajtaján,
ez a föld jól írja az elemek
trágyának a trágyát.
Zöld híz, a levegő tűz.
Megnyugszik a tolcsvai árvalányhajmező
a nyugvásul útba ejtett
vitorlás látványától. Issza a benyomást, szemre
ételezi az átszállókat,
semre szételemzi az átállókat.
Szereti, ha kikötnek rajta.
Más a kikötözős fajta, de azok is szeretik.
Megnyugszik a nyugtalan,
vásott, árva lány a vitorlás bitorlásától,
megnyugszik hajderménkű,
meg a villánycsapás.
Az árva lány Berekfürdő foglya,
a vitorlásé, vászonaié.
A tófogadatlan, komissz Tompa
kézen fogva andalog rakoncáltan Garaynéval,
a két nőt véletlen se szólítsák
a szembejövők rakoncátlannak.
Csáth-tlannak még úgy se,
az újpiások nem bírják az ópiátot.
A korzózók kort zúznak,
más nők állomása is Berekfürdő lesz és Tolcsva,
vitorlásokon utazóké,
furcsátlan, másütt elfogadott hajmezejűeké,
itt visszásnak találják még őket.
Többek közt zöldhajú nők állnak lángosért ugyanis.
Egy-egy árva lány karjai úgy csapnak bele
élcek,
szövések közepeibe,
hogy törpék és históriások ugyanazokban a percekben
hisznek éppúgy
a tisztító, merő
egy jódbarna vízben,
akár fölöttük vitorlázó szitakötők, böglyök,
a sajtos, tejfölös szódarazsak.
Sonka, szóda, füstölt oldal.
Liszt halomra: Berekfürdő, megfűz-
telek. Végigfűtöttem egy egész telet,
hogy megvizsgáljam, mi hol megy ki,
ki hol jön be.
Vásznam Tolcsván feszítem.
Szavaim ősznek eresztem.
Szelem
hosszában, utam télen felmetélem.
Maga köré teker a szél,
magam köré a szelet tekerem.
Gyerekem és párom:
festi-
lelki barátom.
Ennyi év kellett, hogy hazulról éljem át
a világ hátsó ülések nélküli Skodáját,
hordhassak a vitorláson lomot ide,
ha nem lenne elég
otthon abból is.
A Skoda vitorlavásznai
berekfürdői tóról induló vitorlás vásznai,
a sárospataki tengerszem
az tenger sem,
mondanom sem kell,
miért húsz év után ejti útba pihenőül
a tolcsvai árvalányhajmezőt.
Húsz év Berekfürdő.
Minden előre meg van bírva.
És a citromtól frissnek lehet maradni mindig.
Máté-szálka van-e a halban,
kérdi rendre Márk, a kapitány, mert a menü csak hal,
a menkü is csak különféle változatokban,
mert ha van, ő biz hozzá nem nyúl,
ez az egyféle fulladás,
amitől fél,
a felköhöghetetlen. Fulladásnak nem mindegy?,
röhög fel hét ehetetlen a Szenti-medencében,
éjgyomorra vannak még,
hogy ők biz utasok se lennének
olyan süllő-evő hajón,
ahonnan a kapitány vészjelzéskor elsőként lelép.
A vitorlás többéltű,
földön, vízen, levegőben úgy jár,
mint szűz lányok eszében az elsőtiszt,
testhezállóan,
széltében,
rosszában mindenhogy,
feszesen, elevenmereven,
dolga végeztével se pecke, se pöcke
nem hagy kívánnivalót írmagja után.
Márpedig aki írmagni tud,
az vásznat feszíteni is.
Szelni, vágni, nyírni,
hadd lobogjon egészen jól a vers
felszelt
foszlányain,
fosszília-asszonyain a repítő széltől,
még ha csíkokban,
darabokban is.