Ne féljetek
Testvéreim, ti fák,
hová szaladtok előlem?
S ti bokrok,
elmaradozva mögöttem hová menekültök
át árkon, nádakon,
hagyatthomlok hová előlem?
Olyan ijesztő volnék,
olyan idegen,
hogy nem ismertek rám?
Hát én vagyok az!
Akivel jóba voltatok valamikor.
Akinél baltát nem láttatok soha,
nem fogtam rátok.
Inkább sátratok alá bújtam,
hogy a szelek bottal üthették nyomom,
estig se találtak meg.
Leveleitek mit sugdostak, akaratlan kihallgattam,
nem kellett félnetek, senkinek nem árultam el.
Koronáitokkal megkoronáztatok,
trónuson ültem, meleg madárfészken.
Csemetéitekkel együtt gyerekeskedtem,
a kerítések közt kergetőztünk régen.
S most nem ismertek meg?
Hát én vagyok az,
aki öcséitek, bátyáitok voltam – az maradtam.
Akivel azóta vonat robog,
tülkölő utak kanyarognak
át országon, égtájakon.
Nem idegenedtem el tőletek.
Ijedten ne szaladjatok el.
Ne féljetek tőlem!