Péntek Imre – Varázs palást, Kártyakirály, A gyógyszer, Tűz lobban, Régi tér, Monológ, Akár egynépmesében (versek)

0
112
Czine Árpád képe

Varázs palást
Annyiszor körbe járhatott
ezen a romló peremen,
útjában kanyargó grádicsok,
s megannyi apró rejtelem.
Ha néha-néha hamisan lép,
s jönnek a bájos árnymanók,
nem lesz belőlük mintakép,
hiába hintik rá a sót.
Hallani már, csak még messziről
a súlyos ostorpattogást,
mikor a kőnek szárnya nől,
s eltakar a varázs-palást.
Közelednek a baknyúzók,
éles kések pengéje vág,
ne ejts előttük semmi szót,
mert leomlik a barikád.
A kitartás – ez a lényeg,
hogy ne vádoljon a semmi tükre,
úgyis eltűnsz, nem kell a kényed,
nyomod tapossák mindörökre.

Kártyakirály
Ezen töpreng ország-világ:
ki mostan itt a fő zenész?
A választásra nincs szabály,
mégis minket rág a penész.
Kinyitja a lezárt kaput,
kapucnijával integet:
Gyertek vacsorra jó fiúk,
levedlem én az ingemet.
Ha az éhkopp gyomorba vág,
vár itt e sajgó régió,
aki elvégez iskolát,
annak indul a kis hajó.
S megmozdul lomha ázsia,
és afrika is lapátra kél,
nem érdekes: kinek fia,
várja öltönyben multi céh.
S aki csábít, csalóka már,
lesújt nehéz soros pecsét,
visszakúszna sok vadszamár,
de már az útra nincs remény.
Ő még küldet egy gyors mosolyt
óriás plakáton, vagy blogon.
Otthonát, mit magába fojt,
elkártyázza a sok rokon.

A gyógyszer
A doktor ma sem adott
ránctalanító krémet.
De jöttek a lovagok,
sok más nyomasztó kísértet.
Forgott az ágy velem,
mint egy kifordult hinta,
elsült a fegyverem,
falon az ismerős minta.
Csokoládés nápolyit
ropogtatott az őrszem,
a gyógyszer megvadít
az éjfél pendelyében.
Tűz lobban
Engedelmes a tájék, itt-ott ütött-kopott,
a kéklő hengerek utat törnek buján,
a sok kis állat körülöttük vacog,
egyébként kellemes a délután.
A szájmaszkos most mocskos tócsába lép,
de gyászruháján nem látni semmi sárt,
a menet áttörhetetlen, de simul valamiképp,
és észre sem veszed, a cirkalmadnak árt.
Ami széttörik, az roppan derékban,
s ledől a lombos tölgyfakorona,
tűz lobban az éjben, egyébként sötét van,
lényednek aligha lesz már otthona.

Régi tér
Fölriadsz, mint a vad. Megfejthetetlen álom.
Ez zsong benned, csillapíthatatlanul.
Fölnyársal, amit tudsz. Összeomlik a várrom.
Aki még látott elébb, az némán megvakul.
Fogd el a menekülőt, a hálás ismeretlent,
s nem tartja meg a kötelék,
de nem érti meg, ki és miért szenved,
s mért romlik el, ami még fényes, ép.
De hallod, amint lesújt a végzetes fejsze,
s megráng a törzsök, csorran az égi vér,
de összeforr, nehogy elfelejtse,
milyen is volt az a réges-régi tér.


Monológ
Még benned izzik az irgalom zsarátja,
ahogy az üszkös seb is gyógyulni kezd,
s eldobod, amit rejtegettél – hátra,
mert érthetetlen, habzó nyelv-selejt.
Az alábukónak van még egy szönyű perce,
amikor zuhanás közben feleszmél,
hogy ő nem más, mint a lét lelence,
ki megállna egy téli jégcsapos eresznél…
De már minden késő. És nem vét el a dráma.
Még el kell mondanod a monológot.
S beszakad a kép, eltörik a ráma,
s ledől megingathatatlan trónod.

Akár egy népmesében
Mezey Katinak a 80-dikra
Hát te is nyomunkba térsz
egyetlen női társunk,
de ne agasszon a félsz,
ha már sors így ránk unt.
Küzdöttünk, talán így a jobb,
ki-ki, magával, s együtt,
bár nem csináltunk divatot,
ami volt, az is eltűnt.
Tetted a dolgaid te is,
de akadt egy bű barátod,
aki méltó harcba vitt,
sorait ma is látod…
Őrizted az ifjúi hitet,
amivel mi is éltünk,
amennyi jutott kinek-kinek,
bár úgy tetszik néha, széttűnt…
Könyveid ott van velünk,
a becsült súlyos polcon,
nem követtünk el semmi bűnt,
mégis bűnhődtünk olykor…
De érezzük ,ha jön a baj,
kezedet nyújtod nékünk,
s biztatásod nem holmi vaj,
ha kellett mindig előtűnt.
Együtt vagyunk immár örökké
kilencen, ahogy régen,
nem válunk el már soha többé,
akár egy népmesében.