− Szereztél tanári diplomát Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és az ELTE-n is. Emellett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a dramaturg szakot is elvégezted. Dolgoztál a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, a veszprémi Petőfi Színházban, a Pannónia Filmstúdióban. Voltál lapszerkesztő, s közel három évtizede könyvkiadót vezetsz. Meglehetősen kacskaringósnak tűnő pályát tudhatsz magad mögött. Mesélj ezekről az állomásokról!
− Kétségtelenül sokfelé vitt az élet, akár a tanulást, akár a munkákat nézem. Pesti létemre Ratkó-gyerekként kerültem Szegedre, ott nagyobb esélyem volt, hogy felvegyenek. Ez a város, illetve az ott töltött négy év meghatározó életemre, „szép szegediséget” említek egyik versemben, s ez a mindennapoktól a diákléten át a tanulmányokig (magyar–történelem szakon végeztem 1977-ben) érvényes. Micsoda ízek, micsoda hangulatok és persze a társak és a tanárok… Az élet, a kultúra habzsolása. A Nagy István vezette töri tanszék otthoni melegét és minőségét emelném ki, hogy mást ne mondjak, Benda Kálmán is tanított. Az irodalom tanszéket Grezsa Ferenc határozta meg, akinél egyébként Németh Lászlóról szóló szakdolgozatomat írtam, a nyelvészeti tanszéket Békési Imre és Török Gábor. Valójában ott váltam felnőtté, vagy magamnak ellentmondva mégsem, mert rövid idejű könyvtároskodás után fölvettek a Színművészeti dramaturg szakára – és újra nappalis diák lehettem, nem mellesleg az ELTE magyar levelezőjét is elvégeztem, itt kerültem kapcsolatba újabb szakdolgozatom megírása révén Tarján Tamással. Rengeteg nevet kéne említenem, akik tanítottak a Színművészetin, Nemeskürty Istvánt, Bacsó Pétert, Osztovits Leventét, Ungvári Tamást mindenképp kiemelem. A Színművészetin egyébként a méltatlanul elfeledett Remenyik Zsigmondról írtam szakdolgozatomat. Aztán elteltek ezek a diákévek is, két évadot a veszprémi Petőfi Színházban dolgoztam dramaturgként, majd állandó „Pesthiányom” miatt, mivel lehetőség kínálkozott rá, a Pannónia Filmstúdióba kerültem mint szinkronlektor. Itt tíz évet húztam le, aztán tértem kapcsolati tőkém segítségével „magán útra”, létrehoztuk – leegyszerűsítve – feleségemmel a máig működő Hungarovox Kiadót és Stúdiót. Humorosan és halálos sűrűséggel is szoktam mondani: húszas éveimben tanultam, harmincas éveimben még kerestem önmagam, negyvenes éveimben megkomolyodtam, önmagamat, a világot és az írást kezdtem tehát komolyan venni. Ami az utóbbit illeti, mármint az írást, huszonnyolc könyvem jelent meg: versek, esszék, tanulmányok, novellák, interjúk, életinterjúk, operalibrettók. Több tucat előszót írtam, antológiákban szerepeltem, tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek, a Vörösmarty Társaságnak, a Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaságnak, a magyar PEN Clubnak és a Szegedi Írók Társaságának. A kiadó pedig több száz szerzőt, ill. könyvet jelentetett meg eddig.
− Mi váltotta ki benned az irodalom iránti érdeklődést? Mikor kezdtél írni?
− Humán érdeklődésű voltam mindig, írogattam is kamaszkoromtól fogva meg persze rengeteget olvastam. Értelmiségi család sarjaként, elvált szülőjk gyermekeként, amúgy derék – régi szóhasználattal élve – reakciós közegben nőttem föl, nem volt kérdés amúgy a továbbtanulásom, s az sem, hogy magyar szak lesz, ahogy lett is. Ahol tudományos diákköri dolgozatot írtam is Mándy Iván munkásságáról meg persze verseket, kisebb cikkeket…
− Hol jelentek meg az első szépirodalmi munkáid? Volt-e olyan szerkesztő vagy kortárs író, aki pártfogásába vett, akinek a véleményére különösen odafigyeltél? Illetve kik hatottak rád?
− Nemigen kilincseltem szerkesztőségeknél, végül országos folyóirat, a Vigilia, ezen belül Rónay László hozta le verseimet 1979-ben. De! Boross László néven publikáltam, ilyen néven voltam dramaturg is, ilyen néven szerkesztettem műsorfüzeteket, készítettem interjút s publikáltam szórványosan. Ez egyébként anyai név, később, a kilencvenes években, írói „megtáltosodásommal” párhuzamosan visszavettem a Kaiser családi nevet – ez már végleges. Hogy kik vettek pártfogásba? Ez végül is a ’90-es évektől aktuális, nem is pártfogás, inkább baráti műhelybeszélgetések, Bágyoni Szabó Istvánt említhetném, Turcsány Pétert, amikor segítettem (hosszasan) a PoLíSz szerkesztését. Madarász Imre, Bakonyi István, Tusnády László irodalomtörténész, Lukáts János író, Oláh András írt rólam bővebben. Rónay László is írt többször rólam ezidőtájt és később is a Vigiliában. Külön kiemelném Baranyi Ferencet a sok biztatásért és Dinnyés Józsefet: két CD-t is megjelentetett a kiadója az általa megzenésített verseimből meg rengeteg közös est. Örök hála neki. Rózsa Pál zeneszerző is számos versemhez komponált zenét. Hatások? Hosszú a névsor, Adyt és Németh Lászlót hangsúlyoznám. Két zseni! Németh Adyt a magyar irodalom fő erének nevezte. Ha ez igaz, miért nyirbálják, és Németh Lászlót miért nem „öntözik”, vagyis szorgalmazzák jobban? Ha Ady a legnagyobb magyar önismeret, akkor minden sora hozzájárulhat, hogy jobbik énünkhöz jussunk el egyéni és nemzeti értelemben egyaránt. S ha igaz Grezsa Ferenc megállapítása, hogy aki jól olvassa Németh Lászlót, élete minden kérdésére választ kaphat, nos, akkor fokozott a hiányérzetem, tegyük hozzá, rengeteg jelentős alkotó kerül hamar feledésbe… És külön kérdés, hogy eleve keveset olvasnak manapság, korunk sokszor – vélekedem szomorúan – a jól informált tudatlanság kora…
− Bár hosszabb-rövidebb időt vidéki városokban (Szegeden, Veszprémben) is eltöltöttél, de az újlipótvárosi közegtől nem tudtál elszakadni. Ma is a Radnóti Miklós utcában élsz, ahol születettél. Ezt csak a véletlen hozta így, vagy ilyen erős a kötődésed ehhez a környezethez?
− Hiába éltem, laktam hosszabb ideig Pesttől távol, mindig Pest „szerelmese” voltam, hiányzott a főváros, különösen ennek sík része és szűkebb hazám, Újlipótváros. Itt aztán minden szegletet, a boltoktól a Lehel piacon át a sörözőkig ismerek. S megannyi összefutó találkozás megannyi ismerőssel. A pesti házak hangulata, szaga; vagy talán illata? Jellegzetes minden vonatkozásban, ráadásul én hál’ istennek a városrész kevésbé „elit” részén élek, nemesen heterogén itt minden: némileg angyalföldi is „Újlipócia” eme része. És a Hungarovox a lakásunk melletti lakásban működik, humorosan szólva: két-három lépést kell megtennem, hogy a lakásból a „dolgozóba” jussak. És akkor nem beszélek a keveredésről, az otthonunk munkahely is sokszor.
− Honnan jött az ötlet, hogy kiadót és oktatási stúdiót alapíts? Miért épp a Hungarovox nevet választottad?
− Amikor elkerültem a szinkronból, a Pannónia, későbbi nevén Videovox Stúdiótól már volt némi könyves múltam, szerkesztettem külsősként a Talentum Diákkönyvtár Sorozatot, előszókat írtam különféle kötelező és ajánlott művekhez, illetve szerzőkhöz. Kínálta magát, hogy a magam mezsgyéjén is kipróbálhatom a könyvkiadást. Emlékszem, elsők között jelentettük meg egykori tanárom, Nemeskürty István tanulmányát a Csongor és Tündéről. Aztán jöttek a kapcsolatok, barátságok, kitaláltuk, hogy magániskolát is működtethetünk, annyi hivatott embert, művészt ismertem meg addigi életem során, egy részüket kértem föl tanításra. Volt színészképzésünk, ezt mára abbahagytuk, van filmszövegfordító-szinkrondramaturg tanfolyamunk, műfordító és könyvszerkesztő is. A nevét én találtam ki: Hungarovox, vagyis magyar hang. Ez könyvkiadásra, oktatásra egyaránt érvényes, akkor is ha – például – Baranyi Ferenc vagy Madarász Imre olaszos témájú köteteit adjuk ki, hiszen ezzel a magyar kultúra is gazdagodik.
− A Hungarovox Kiadó seregnyi pályakezdő költő-író mellett számos ma már klasszikusnak számító alkotó könyvét is kiadta. Gondolok itt Csoóri Sándorra, Baranyi Ferencre, Czigány Györgyre, Temesi Ferencre. De említhetném még Pomogáts Bélát, Madarász Imrét, vagy az előbb emlegetett Nemeskürty Istvánt is. A mai pörgő, s egyre inkább az online platformokra építő világban miként tud talpon maradni egy hagyományőrző kiadó?
− Nehezen. Nem is a hagyománykövetés a vízválasztó, hanem a könyvek tényleges fogyása, amely alacsony a kis példányszámú értékes művek esetében (is). Ha nem lenne hátországnak a tanítás, a stúdió, nem biztos, hogy talpon tudnánk maradni. Közhely és sokat emlegetett igazság, hogy a terjesztők és bizonyos értelemben az olvasók is kevésbé érdeklődnek jó könyvek, netán versek, tanulmányok, novellák iránt. Joggal vagy ok nélkül fölkapott szerzők mennek (fogynak), másokat csak támogatásból lehet kihozni, mi ezt is csináljuk, tehát szponzort keresünk, az önkormányzatoktól az NKA-ig – elég macerás mindez. Nem beszélve a szabdalt kulturális, irodalmi életünkről, ahol a negatív érzésektől a túlpolitizáláson át a kapcsolati demokráciáig, a skatulyázgatásokig minden megvan. Én szeretni, alkotni, könyvet kiadni akarok, hiszek az illyési „haza a magasban” igazságában. Ehhez képest sokszor úgy érzem, a gladiátor a gladiátornak nem barátja mondás a keserű igazság: a megjelenéstől, a kritikától a személyes viszonyokon át a pénzosztásig, a díjakig. Másképp fogalmazva: szűk lobbik és lobbiharcok, ugyanakkor egyéni kijárások terepe az irodalom egy része.
− Hogyan tudnád felvázolni az irodalom jelenkori feladatát? Mi a dolga az írónak a mai világban?
− Vannak, akik könnyen és gyorsan írnak, mások nehezen farigcsálva, én az utóbbiakhoz tartozom, bár mindennek nagy jelentősége nincs, mindig a végeredmény, a mű számít. Tapasztalatom: az írást nagyon erőltetni nem lehet, kicsit viszont kell, mert írni nem biztos, hogy jó, de muszáj, mert nem írni még rosszabb. Ki így, ki úgy, mondom, a végkifejlet, a művészi „szajré” számít. Meg persze a műcsiszolgatást a végtelenségig lehet folytatni, igaz, hogy befejezni szinte nem lehet, csak abbahagyni. A rám nagy hatással bíró Nagy László jegyezte föl Naplójában, hogy végre meg tudtam markolni a verset. Ezt a megmarkolást éreznünk kell, a tévedés kockázatával, de magunkban biztosan. Aztán a megjelenés, az olvasókra gyakorolt hatás, netán a példányszámok. Nehéz ügy. Néha úgy érzem, az írás és a könyvkiadás nem mérgező, nem toxikus (sőt!), de függés. Aki írni akar, úgy is ír. Az irodalom feladata a minőségi jelenlét, dokumentálás és érzés; vannak nagy írók és van irodalom, mondta Osvát Ernő, a Nyugat nagy szerkesztője, jómagamnak és minden szerzőnknek, szerzőnek a legfontosabb, hogy jusson el mindenki, akár erőltetve, birkózva is lehetőségei végső határához. A tehetsége végső határához! Az amatőrizmus, a dilettantizmus persze más kérdés…
− Ebben az évben kerek évfordulót ünnepelsz… Visszatekintve mennyire érzed kereknek az eddigi életed? Van-e hiányérzeted? Csinálnál-e valamit másként? Mennyire díjazták munkásságodat?
− Kimondani is fölfoghatatlan, elmúltam hetven esztendős. Amúgy jól vagyok, a coviddal volt korábban egy életveszélyes koccanásom, hál’ istennek immár rossz emlék. Miként sok negatív emléktől szabadulnék, de nem lehet, és sok mindent másképp csinálnék – ezt sem lehet. Bár „kora gyerekkoromtól” az irodalom érdekelt, negyvenes éveimben vetettem be magam igazán. Ennek során szerkesztettem, írtam, szerveztem. Említettem már, hogy huszonnyolc könyvem jelenet, főleg versek, tanulmányok, esszék, de írtam filmes könyvet is (Egyéniség és filmművészet), írtam szociográfiai kötetet (Elvált apák Magyarországon), vagy hat beszélgetőkötetem látott napvilágot, többek között Dallos Szilvia színésznővel, dr. Hársing Lajos szinkrondramaturggal és Dinnyés Józseffel készítettem életinterjút, valamint három-négy újság szerkesztésében vettem részt. Büszke vagyok, hogy A fekete emberek című novellámból néhány éve rövidfilm készült. A díjakkal félig-meddig szkeptikus vagyok, de azért van néhány: Quasimodo-költőverseny oklevele kétszer, Petőfi Sándor-sajtószabadság-díj, Kassák Lajos XIII. Kerületi Irodalmi Díj, az olasz Brianza-díj, Budapest Főváros XIII. Kerületéért-díj, NKA-ösztöndíj stb.
− Milyen terveket forgatsz a fejedben? Készül-e új könyved?
− Legújabb kötetem az Ünnepi Könyvhéten megjelent Az én térfelem. 70 év – 70 vers című válogatás. Előtte jó éveket zártam, viszonylag rövid időn belül több kötetem látott napvilágot, köztük NKA-támogatással is; csak fölsorolásképpen: Erkölcs és teljesítmény. Németh László és Béres József; Gyerekszoba című verseskötet, valamint a Sorsokban könyvek, könyvekben sorsok című esszé- és tanulmánykötet. S meg kell említenem, hogy nemrég vehettem kezembe válogatott verseim gyűjteményét románul, Balázs F. Attila fordításában. Viszonylag tehát kiürültem, de van azért tartalék: tervezek egy-két év múlva egy új verseskötetet, vannak kisprózáim és egy családregény-csírám. Kiadóként pedig jönnek ki az új könyvek. S ez a nehéz: összebékíteni az írást és a kiadást (melyben oroszlánrésze van feleségemnek, miként a tanfolyamok szervezésében is), odafigyelő embert kíván mindkettő, néha elfáradok, aztán erőt merítek. Például egy ilyen interjúból, beszélgetésből.