Oláh András – Az irodalom hosszútávfutója (Interjú Bene Zoltánnal)

0
376

− Kamaszkorod óta Szegeden élsz, a betyárok földjén… Rózsa Sándor az írásaidban is felbukkant. Gyerekkorodban játszottatok „betyárosat”? Érdekeltek a Szeged környékéhez fűződő történetek, legendák?
− Tízéves korom óta élek Szegeden, de már előtte is gyakori vendég voltam a Városban, hiszen a családom, azaz a felmenőim egy része innen származik, a szüleim itt végezték a főiskolát-egyetemet, s itt is szerettek volna dolgozni a diploma megszerzése után, ám ezt a vágyukat csak 1983-ban sikerült valóra váltaniuk, akkor térhettek vissza Szegedre… Betyárosat nem játszottunk, leginkább fociztunk meg a semmittevést űztük igen magas szinten, de Rózsa Sándorral azért korán találkoztam, mindenekelőtt a Szinetár-féle sorozat révén, amely − megdöbbentő módon − nem a paródia szándékával készült. Mindenesetre a filmsorozat nyomán születtek szójátékaink (tehát mégsem egészen igaz, hogy nem játszottunk betyárosat), ezek azonban nem válnának sem a film, sem Rózsa Sándor dicsőségére…


− Mi irányította a figyelmed az irodalom felé? Honnan eredt a késztetés, hogy írni kezdj?
− Édesapám irodalomtörténész, könyvek között nőttem föl. Sok-sok könyv között. Ennek ellenére igen nehezen tanultam meg olvasni. Az alsótagozatot Tiszakécskén jártam, 1979 és 1983 között, a szüleim ott tanítottak az általános iskola fölső tagozatában, illetve a gimnáziumban, s az én tanító nénim, az ő kollégájuk, ’79 karácsonya előtt szólt édesanyámnak, hogy baj van, a gyerek nem tud olvasni. Anyám elcsodálkozott, mert mikor otthon olvastatta velem az olvasókönyv szövegeit, megbirkóztam velük − csakhogy ezek mind olyanok voltak, amelyeket órákon már elolvastunk párszor, én meg egyszerűen emlékeztem az egészre. Olvasni azonban tényleg nem tudtam. Valamikor 1980 elejére tanultam meg, azt hiszem. Az olvasást az apai nagyapám szerettette meg velem a Füles újság képregényei által. A Winnetout, amely talán az első regény lehetett az életemben, először így, aztán könyv formájában is olvastam. S hogy honnan ered a késztetés az írásra? Nem biztos, hogy erre tudok pontos választ adni. Talán amikor elkapott az olvasás láza, amely mind a mai napig nem csillapodott, egyúttal az is fölmerült bennem, hogy ha olvasni ilyen csodálatos, akkor írni biztosan legalább annyira az, hacsak nem még nagyszerűbb…


− Hogyan indult a pályád? Tekintesz-e valakit mesterednek? Volt-e olyan szerkesztő vagy kortárs író, aki egyengette az utad, akinek a véleményére különösen odafigyeltél?
− A Tömörkény Gimiben, ahová jártam, minden évben hirdettek irodalmi pályázatot, s én minden évben írtam erre valamit. Minden évben nyertem is valamit, de soha nem az első díjat. Ez óvatosságra intett. Az egyetemen aztán a dekonstruktivizmus meg a szövegelés (azt hittem, végleg) elvette a kedvem az egésztől. Az olvasástól ugyan nem, az írástól viszont erősen. A szöveg terminus kapcsán mindmáig egyet értek Csikós Attilával: az utolsó vacsorát is nevezhetjük kajálásnak, ugyanakkor azért csak többről van itt szó… Később, a kilencvenes évek végén kezdtem újra írni, és 2001-től jelennek meg írásaim. Országos lapban először Oláh János közölt, a Magyar Naplóban. S ha már szerkesztők, hát Olasz Sándor nevét föltétlenül meg kell említenem… Temesi Ferivel az utóbbi öt-hat évben egészen sajátos viszony alakult ki köztünk, amely elsősorban baráti, ám egyben kicsit mester és tanítvány nexus is. Természetesen nagy öröm, hogy magamon érzem Ilia Tanár Úr vigyázó tekintetét, rendszeres elektronikus levelei fölbecsülhetetlenek. A kortársaim közül ugyancsak sokan vannak, akiknek sokat adok a véleményére, Horváth Bencéére leginkább, aki barátom és szerkesztőm egyaránt a Kortárs Kiadónál, vagy Nagy Koppány Zsoltiéra, Szentmártoni Janiéra, Luzsicza Pistáéra. Sok fontos, tanulságos és hasznos beszélgetést folytatunk a kollégáimmal, az Irodalmi Jelen szerkesztőivel is…


− Láthatóan érdekel a történelem. Ez visszaköszön az írásaidból. Honnan ered ez a vonzalom?
− Egészen kiskoromtól fogva vonzott a történelem. Kezdetben (a magyar mellett) történelem szakra is jártam az egyetemen, amit aztán nem fejeztem be. De az érdeklődés és a vonzalom megmaradt. Ma is él.


− A Sarki fény című regényedben erősen belenyúltál a történelembe. A „mi lett volna, ha” tételből kiindulva ábrázoltad a jelenkori világot. Miért érezted fontosnak megmutatni, hogy a másik út sem feltétlenül a paradicsomba vezet?
− Az ukrónia rendkívül izgalmas műfaj. Valóban a „mi lett volna, ha” fölvetésből indul ki. Ahogyan az utópia a seholhely (a toposz, azaz hely jelentésű görög szó, fosztóképzővel ellátva), úgy az ukrónia a seholidő (a kronosz, azaz idő jelentésű görög szó, szintén fosztóképzővel ellátva), vagyis egy olyan jelen (mert az ukrónia mindig jelenidejű), amelynek a múltjában valami másképpen történt, mint az általunk ismert valóságban. Azt hiszem, egy-egy ukrónia végiggondolása nem haszontalan, gondoljanak erről bármennyire is mást a történészek. A Sarki fény egy olyan jelenben játszódik, amelynek múltjában sem első, sem második világháború nem dúlt, s nagyjából-egészéből az 1910-es évek status quoja jellemzi a 2010-es éveket is. Hogy mégis sok tekintetben hasonlít az a világ a miénkre, annak az oka, azt hiszem, egyszerű: az ember ebben is, abban is ugyanaz, motivációi, vágyai, félelmei, frusztrációi alig különböznek, ahogyan hibái és erényei sem.


− Persze nem csupán a múlt, hanem a jelen és a jövő is foglalkoztat. Áramszünet című regényed mintha előre vetítené a jelenkori civilizáció végét. Ilyen tragikusnak látod a helyzetet?
− Bő húsz éve szajkózom, hogy egy civilizáció végnapjaiban élünk. Igaz, ezek a végnapok még eltarthatnak akár hosszú évtizedekig is, kiutat azonban nemigen látok. Úgy vélem, egy megállíthatatlan, vagy legalábbis módfelett nehezen megfékezhető folyamat részesei vagyunk, amely végleg és talán visszafordíthatatlanul fölszámolja azokat az emberi alapértékeket, amelyek úgy párszáz évezreden keresztül meghatározták a fajunk életét, mindennapjait − elsősorban arra gondolok, hogy az organikus közösség és (immáron) a család is szétzilálódott, szétzilálódik. A kapitalizmus és a kommunizmus egyaránt bomlasztotta mindkettőt, s teszi ezt ma is, márpedig a homo sapiens közösség nélkül nem igazán lehet homo sapiens… A lassan, de biztosan globálissá táguló nyílt, fogyasztói társadalommal egyfajta poszthumán faj alakulhat ki, amely (több más, az emberi nemet meghatározó tulajdonság elvesztése mellett) már egyáltalán nem közösségi lényekből áll, hanem fogyasztásra kondicionált egyedekből. Ez pedig értelmezésemben a homo sapiens „kihalását” jelent(het)i, ha nem is fizikai értelemben. Inkább úgy, hogy poszthumánokká válunk. Ami lehet, hogy egy következő evolúciós lépcsőfok ám az sem kizárt, hogy valami egészen más. − Ezt mi már nem tudjuk meg.


− Egyszer már Madách is felvázolta, milyen út vezet az ember tragédiájához. Értékzavaros világunkban milyen szerep jut az írónak, az irodalomnak?
− Nem hiszem, hogy üdvös, ha az író vagy az irodalom a megváltó, a tanító, az útmutató szerepében tetszeleg. Nem állítom, hogy az irodalomnak nincs közéleti, közösségi relevanciája, de azt hiszem, mindenekelőtt – a bolygó nyolcmilliárdnyi lakosához viszonyítva − viszonylag kevés ember legbensőbb magánügye.


− 1989-ben jelent meg Bánlaky Pálnak egy könyve A vidékiség tünetei címmel, amiben a kisvárosról, a kisvárosi értelmiségről formált véleményt… Érzésed szerint kimutatható-e napjainkban „vidékiség”? Ha igen, ennek mik a tünetei? S ez megjelenik-e az irodalomban?
− Sok helyen elmondtam már, most is megteszem: kamaszkoromban, a nyolcvanas évek végén mindig a szegedi nagyposta előtt találkoztunk a barátaimmal, mielőtt belevágtunk az estébe, éjszakába; a posta épületének azon a sarkán, ahol két levélnyílás található. Az egyik fölé azt írták: Helyi, a másik fölé: Vidéki. Namármost, ha valaki Budapestre akart levelet küldeni, az magától értetődően nem a Helyi feliratú nyíláson pottyantotta be a borítékot, hanem a másikon. De hogy ne relativizáljam el a kérdést… Várkonyi Nándor mondta Bertha Bulcsúnak egy beszélgetésben, 1974-ben, hogy „vidéki írónak lenni hátránnyal jár.” Végel László pedig Onagy Zoltánnak egy másikban, 2009-ben, hogy „sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány.” Vagyis ebben a kérdésben harmincöt év különbséggel ugyanazt érezte két, az irodalomban jártas ember. Amikor, ugyancsak 2009 körül Hász Robinak föltették a kérdést, hogy „Milyen érzés vidéki írónak lenni?”, azt válaszolta, „vannak ennek előnyei és hátrányai is”, majd azzal folytatta, „hátrány például, hogy nem vagy benne a vérkeringésben, nem látnak, nem tudnak rólad. Előny: azzal, hogy nem tartozol semmilyen klikkhez, nem támasztasz magaddal szemben olyan elvárásokat, amelyek nem is felelnek meg neked.” Én azt hiszem, nem kell ezt a kérdést túldimenzionálni. Magyarországon egyetlen olyan nagyváros van, amelyet bármely más országban is nagyvárosnak neveznének, ha metropolisznak nem is, és ez Budapest. A magyar nagyvárosok világviszonylatban kisvárosnak, a kisvárosok falvaknak tűnnek. Talán ebből is következik, hogy Magyarországon minden, ami nem Budapest, az vidék − a fogalomnak nem ritkán (tényleg) a provincia értelmében is. Ugyanakkor a világhálóval és az információs forradalommal meglehetősen nagy része tűnt el annak a hátránynak, amely harminc éve még szembeötlően jellemezte a nem-budapesti térségeket; mindazonáltal a lehetőségek tagadhatatlanul továbbra is szűkebbek a vidéki városokban, még inkább a falvakban, mint a fővárosban. Viszont az áldozat szerepe, amelyet ezek ismeretében a vidéki értelmiség (ideértve a vidéki irodalmárok egy részét is) magára ölt, távolról sem mindig és korántsem mindenütt pozitív és szimpatikus szerep. Mert bizony, a vidéki íróknak is meg kell magukat emberelniük! Nem sírni-ríni, panaszkodni, nem a megosztottságot erősíteni, vélt és valós sérelmeket hánytorgatni kell, hanem: dolgozni! Mert a vidéki versus fővárosi irodalomra is igaz az, amivel Temesi Ferenc 2017-ben, az Ünnepi Könyvhét szegedi megnyitóján mondott beszédét zárta: „nincs két irodalom, csak egy van. Mert mindnyájan magyarul írunk, embörök.”


− A Károli Gáspár Református Egyetemen is dolgozol. Mindemellett több lap szerkesztőségében is gondozod a prózarovatot. Nyilván rengeteg kéziratot kell átböngészni. Hogy bírod a terhelést? Nem megy ez az alkotói munka rovására? Saját alkotásaidra tudsz-e szerkesztői szemmel tekinteni? Szét tudod-e választani ezeket a szerepeket?
− Muszáj szétválasztani. Persze nem mindig sikerül. És természetesen van, amikor első blikkre úgy tűnik, az alkotómunka rovására mennek az egyéb feladatok, de valójában, azt hiszem, ezek a szerepek kiegészítik egymást. Az embernek arra van ideje, amire szakít. És hát próbálom szerkesztői szemmel nézni a saját dolgaimat is, de ez sosem megy jól. Sokat molyolok mindig az írásaimmal, kimondottan szeretem is az utómunkát, de képtelen vagyok ugyanúgy viszonyulni a saját prózámhoz, mint máséhoz. A külső, éles, figyelmes, hozzáértő szem mindig hasznos.


− Egy korábbi interjúban nyilatkoztad, hogy borzasztó csúnya – szinte olvashatatlan – a kézírásod… Persze, ma már mindenki számítógépen vagy egyéb kütyükön véglegesíti a mondanivalóját, de fölmerült bennem a kérdés, hogy születtek-e valaha kézzel írt alkotásaid?
− Kamaszkoromban, s talán még huszonévesen néhány, de ezek már nincsenek meg. Már akkor is rondán írtam, s ez azóta csak fokozódott. Nem tudom, képes lennék-e még kézzel írni. S ha igen, akadna-e valaki, beleértve magamat is, aki el is tudja olvasni…


− Min dolgozol most? Mik a terveid?
− Nemrégiben fejeztem be az Igazak című regényt, amelynek megírására 2019 és 2022 között a Magyar Művészeti Akadémiától ösztöndíjat nyertem el. A regényből bő harminc részlet megjelent folyóiratokban, s immár Horváth Bencénél van a (virtuális) kézirat, őszre tervezzük a könyv megjelenését. Három cselekményszál, három évszázadban (1818, 1918-19 és 2019-20 körül), Szegeden… Egy család-, kaland- és bűnügyi regényről van szó, amely fejlődésregény is, történelmi és városregény is, többek között… És már A Szép Heléna halála című kisregényen dolgozom, amelyre NKA alkotói támogatást nyertem. Ez 1938-ban játszódik, alapvetően a cselekmény szintjén végső soron krimi, de szerelmi, társadalmi és történelmi szál is lesz benne bőven. És persze Szeged, naná…


− Ebben az évben kerek évfordulót ünnepelsz. Rövidesen 50 éves leszel… Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, mennyire érzed kereknek az eddigi pályádat?
− Zsille Gábor barátom mondta egyszer, hogy az irodalom nem rövid-, hanem hosszútávfutás. Maximálisan egyetértek vele. A próza különösen az. S mivel rendszeresen futok, tíz kilométernél alkalmanként sohasem kevesebbet, ezért kivált szeretem ezt a megfogalmazást… A kezdetektől fogva megpróbáltam életműben gondolkodni. Szeretném hinni, hogy minden, amit írtam és ezután fogok írni (legalábbis a nagy része) egy egységes, koherens egésszé áll össze – már most is, de még inkább akkor, amikor majd lezárul. Ottlik mondta, hogy az író a létezés szakmában dolgozik: az élete minden pillanatában, tehát nem csak akkor, amikor leül az íróasztalhoz, amikor birkózik a nyelvvel, a szöveggel, hanem minden egyes lélegzetvételekor. Ezzel is egyet értek. Néha érzem is, mennyire takarom magam, vagyis Bene Zoltán, az író milyen erősen kitakarja a „civil” Bene Zoltánt. Miközben a „civil” Bene Zoltán mindenféle nyűgje, öröme-bánata, vesztesége is meghatározza a másikat, az írót, óhatatlanul. Valahogy úgy működik ez, mint egy puzzle: a alkotóelemek bárhonnan származhatnak (saját élményből, közvetlenül megfigyelt eseményekből, médiából − bárhonnan), s ezekből a darabkákból rakunk össze egy képet, ami adott esetben egy valóság, még ha nem is létező valóság. És az olvasó is így működik: mikor olvas, ő is a világ elemeiből építkezik, azokból építi föl az író világát, amely akkor már az ő világává (is) válik. Ezért nincs két egyforma olvasat, s emiatt van két szerzője minden irodalmi műnek: az író és az olvasó. Ez az oka, hogy olyan szép ez… Azt mondanám, Kundera után szabadon, hogy olyan elviselhetetlenül könnyű az irodalom is, akár a lét.