Az elázott járdaköveken
sírnak a hajnal angyalai,
a hirtelen támadt fényhiányban
tér és idő keresztjére feszülve
alig lehet az ősi dalt hallani.
A szél még csörtet a kert végében,
de lassan megszédül, összezavarodik,
nekidől a csupa-lomb császárfa
oldalának, – látszik, alulmarad,
s egy barbár imát mormolva
lét előtti csendbe iramodik.
Valaki felszólít engem is, el kell
fogadni az új szereposztást.
Próbálom a régi lendülettel dobni
a követ a váratlanul fölfénylő
színpadra festett ugróiskolába.
Magamhoz térek az ébredés
mélységeiből végre – a látóhatár
fölött tépett virágarc a Nap.