László Zsolt – Függőhíd a semmiben

0
500

– Leoltanád a lámpát?
– Miért?
– Mert sötétben szeretek szeretkezni.
– Na! Mi van?
– Nem megy így sem.
– Miért? Már nem kívánsz?
– De, csak …
– De, csak… De csak… Biztosan arra a félhülye Anettre gondolsz, pedig jobban lógnak a mellei, mint az enyémek, hiába fiatalabb jóval nálam, és vállán az a tetoválás olyan, mintha a tükörtojásba köptél volna! De mindegy! Adjál legalább egy korty vizet!
– Miért? Szomjas vagy?
– Nem, csak kiszáradt a torkom.
–Akkor fel kell kapcsolnod a lámpát.
– Hát ez nem igaz! Olyan vagy, mint az anyád!
–Anyámat ne emlegessük! Jó?
– Rendben.Akkor legalább próbáljunk meg aludni.
Ez sem ment egyiküknek sem. Hol a hűtő zúgott hangosan, hol a csövekben
áramló víz bugyborékolt.
– Tudod mit? Sakkozzunk.
– Te nem vagy normális, ha hajnali egykor még sakkozni akarsz!
Mégis beindult a játék, sőt, többszöri visszavágóra is sor került. Lassan kivilágosodott. Gyorsan rendbe tették magukat. Mint mindig, összecserélték a fogkeféket, fogasokat, elszívtak egy cigit gyorsan lefolyatott kávé mellett és beindult a verkli, a meló. Darált a malom, a mindennapok malma. Ettől kezdve minden éjjel sakkoztak. Szerencséjük volt, mert mindig más nyert, így az esélyek egymás mellett futottak, mindig kiegyenlítődtek. De jöttek a bajok. Elromlott a hűtő, majd a mikrohullámú sütő mondta föl a szolgálatot.A mosógép beállt, csapágyas lett. Minden elromlott, és egyszerre, ahogy ez lenni szokott. Az éjjeli sakkjátszmák azért folytak tovább. Sokat vitatkoztak a gyermekvállalásról. Mind a ketten szerették volna, ha családként működhetnének tovább, de a minimálbérrel és tizenkét órás munka mellett az albérletben reménytelennek tűnt az egész. Az öreg szülők vidéken éltek, éppen, hogy csak állékony parasztházaikban, vályogos falakkal, merev ragaszkodással a kertecskéhez, egypár tyúkocskához, életmódjuk azon hitében, hogy ami megvan, azt értékelni kell, azzal dolgozni kell. Bár tudták, hogy ez az önámítás csak arra jó, hogy szokásaikat napról-napra követhessék, kiélt idejüket kitölthessék valamivel, amit elődeiktől örököltek. Van valami… két maréknyi krumpli, egy-egy tojás… és rengeteg meló naponta, szinte a semmiért. Teszik, mert úgy gondolják, hogy tenniük kell. A fiatalok számára ez egy letűnt világ, visszazsugorodott vidék, befagyott paraszti lét mikro-zárványa, és már nem tűnt számukra vonzónak. Ment, ment mindennap esténként a sakkjátszma. Sikerként érte őket egy-egy munkahelyi jutalom, amiből visszapótolhatták a mikrohullámút, a hűtőt, és a mosógépet is sikerült megjavíttatni.Az elmaradt bérleti díjat éppen karácsony előtt sikerült
megadni, így maradt egy kevéske pénz ajándékra is. A sakk továbbra sem maradt el, és egy döntetlen visszavágó után, minden lámpát égve hagyva, hatalmasat és vadul szeretkeztek. Mindig jött a sakk, és az őrült szeretkezés. Várták már a gyermekáldást is. Talán, ha örökölnek vidékről az idős szülők után, akkor meg lehet teremteni egy önálló életet itt a városban is. Terhes-teszt, teszt után, de semmi… és vizsgálatok mind a kettőjük részéről, mert a termékenység kettős dolog. A tesztek azt igazolták, hogy mind a ketten terméketlenek, gyereknemzésre képtelenek. Ez a bizonyosság mind a kettőjük életét bekeserítette. A sakkjátszmáikat abbahagyták. Sikerült saját lakáshoz jutniuk, de hiányzott belőle az utódlás, a babavárás boldogsága, és elváltak. Külön-külön járták útjaikat, nem voltak kíváncsiak egymásra. A férfi egyre többet tartózkodott lakása erkélyén, ahonnan belátta a város egy nagy részét. Sokat tanakodott múltján, jelenjén és jövőjén is. Soha nem jutott el sehová, soha nem ért számára véget semmi, magtalanul, és volt feleségének meddősége állandóan feszített állapotban tartotta emlékezetét. Nem szerette a csöndet és a zajt sem. Idős szülei sorvadt paraszti élete is nyomtalanul elhalt, csak a falusi temető sarkában kialakított kicsi sír fatáblája szólt róluk. Egyik reggel a nyári, hajnali napsütésben az erkély sarkában feszülő pókhálót valami csillogás fedte be. A pókháló évek óta feszült abban a sarokban, mégsem söpörte le, mégsem bántotta, a pókháló éveken keresztül egyre nagyobb lett és egyre erősebben fogta be a sarkokat. Most tündökölt a fényben! Nézte, bámulta, és a szálakon át átlátott a szomszédos ház erkélyeire. Vele szemben ott állt az egyik erkélyen egy nő, fehér ruhában, talán még pizsamában. A nő tág karmozdulatokkal intett felé, majd bement a lakásba. Pár pillanat múlva megcsörrent telefonja. Egy női hang kellemesen búgó altban közölte vele:
– Már régóta figyeltelek innen, az erkélyről. Telefonszámodat a munkatársaidtól kaptam meg, és szinte már mindent tudok rólad. Hasonszőrű elvált nő vagyok, és így távolból úgy gondolom, hogy akár találkozhatnánk is. Csak egy mániám van, nagyon szeretek sakkozni!
A férfi azonnal igent mondott. Visszament az erkélyre, intett újdonsült ismerősének, talán leendő kedvesének. Belenézett a pókhálóba, és úgy látta, mintha az egy függőhíd lenne. Igen, egy fényes függőhíd a semmiben…