Szólni is alig mert eleinte a rövid hajú lányhoz, aki legtöbbször nem engedte, hogy iskola után hazakísérje. A decemberi estébe nyúló klubdélutánt követően azonban a lány elfogadta a kíséretet. Kanyargós, sötét külvárosi utcákon botladoztak, a fiú mintha csak segíteni akarna, megfogta a lány kezét, de azután el is engedte. Elhaladtak a külvárosi presszó mellett, ahol az ablaküvegen túl a neon hisztérikusan villogott, a hangszóró ijesztően recsegett, az özvegyfekete kapualj mélyén pedig a drogos tűjével vénáját kereste. A közelükben szirénázó rendőrautó miatt már nem tudtak egymással meghitten suttogva beszélgetni, mint tánc közben. Jutka elég rosszul kivilágított környéken lakott, most is borosüveggel a kézben, három dülöngélő kamasz próbálta útjukat állni, akik vágyaiknak – egymást túlkiabálva – trágár módon adtak hangot. A méltóságteljesen lépegető lányt sietésre noszogatta, nem mert arra a háromra még csak ránézni sem. A kapunál a lány önérzetesen elutasította a puszit. – Szép kis lovag vagy, mondhatom! A szégyen pírjától kísérőjének az arca csaknem világított a sötétben. Fújt egy nagyot és csóválta fejét, ahogy porig sújtva hazafelé bandukolt. – Bezzeg nagyapám! – A háború alatt, a konyhájukból élelmet zabráló katona mikor mancsát kinyújtotta a mama után, papa nekiugrott, hiába volt ott még másik kettő. Szerencsésen végződött a rekvirálás, rosszabbul is járhattak volna. Szomszédaiknál a lány védelmére kelt apát is, kutyát is lelőtték. Papát nem puffantották le, csak agyba-főbe verték, de mama meg tudott szökni az ittas fosztogatók elől. – És amikor a bibliát kiragadta a katona kezéből, aki a finoman zizegő lapokból cigarettát akart sodorni, az sem volt ám semmi! – idézte meg nagyapja további hőstettét. Igaz, egy üveg pálinka
bánta, amivel megváltotta a szent könyvet a zsákmányolótól. – Valamit csak tudhattak a régiek. Egy helyen őrizték a pálinkát és a könyvek könyvét, a bibliát – mosolyodott el. – Hát igen, ő volt az én nagyapám – simogatta meg szeretettel a tőle örökölt, a hétvégi bulikon a fiúk számára kötelezően előírt nyakkendőt. – Én meg égtem most Jutka előtt, mint a Reichstag – vallotta be magának. – Érdekes, az öreget soha nem láttam nyakkendő nélkül, az utcára pedig csak a kalapját feltéve lépett ki. Leragadt gondolatban a csontfejű bambusznád sétapálcával ballagó múltnál, miközben kezében még mindig szorította a régi nyakkendőt. Mintha orrában érezte volna, ahogyan a horgolt terítőkkel letakart bútorok fölött, a levendula illatú lég keveredett mama főztjével, a vasárnapi húsleves párájával. Papa főztje a szilvapálinka volt, amit ajándékként adott névnapjukra a jobb embereknek nevezett barátainak. A győzedelmes csendben hallani vélte az ezüstös láncon, mellényzsebben hordott óra ketyegését. Az álmodozásból a papa után megmaradt falióra tizenkettő csengettyűző ütése taszította vissza a jelenbe. Ha valóságosan nem is, de álmában már átesett a tűzkeresztségen nagyapja mellett valahol Galíciában, mikor feltűzött szuronnyal sturmolták az ellenséges dekungokat.
– Álmomban lehettem bátor, de a valóságban gyáva nyúlként viselkedtem a lány előtt – mondotta ki a súlyos ítéletet maga fölött, mert még mindig nem emésztette meg a szombat estét. Halkan káromkodott egyet, de el is szégyellte magát, otthon senki nem szokott csúnyákat mondani. Ha elhangzott a felnőttektől egy a kakas csípje meg, az már komoly figyelmeztetésnek számított, aminek akár egy füles is lehetett a következménye. Örömmel vélte felfedezni a családi levelezésben ö.m.a.f. rövidítéssel titkosított káromkodást. Kegyesen fel is mentette magát a gyakran használt szalonképtelen kifejezéseinek bűnei alól, mígnem kiderült, hogy az ögye meg a fene rövidítése volt, még a békebeli időkből, Gárdonyi Géza népszerű Göre Gáborjának történeteiből kölcsönözve. Ő bezzeg káromkodik, cigizik, és az otthon füllentett könyvtár helyett moziba ment a délutáni előadásra, baráti körére pedig aligha illene a jobb emberek megnevezés. Osztályfőnöki intőiket kitüntetésnek tekintették, míg az ellenőrző füzetbe írt egyszerű hazaírást birtoklókat csak a megvetett, a futottak még kategóriába sorolták. Hatodik emeleti, kicsi félszobája asztalán a lánynak megírt, de el nem küldött levelek, dülöngélő könyvek ceruzával aláhúzott sorokkal, mint tárgyi bizonyítékok, ellene vallottak: – Te érzel, és gondolkozol, mit keresel itt a kővadonban, miért nem merészkedsz elő a rejtekedről? Semmiféle ünnep nem indokolta, másnap mégis a virágot vitt nagyapja sírjára. Visszafelé, amint elhaladt a tornyaival az ég felé nyújtózkodó templom mellett, próbálta számba venni saját erényeit. – Azért a téren én is számítok valakinek. Hány éve már, hogy a legmagasabb fákra is felmásztam, az osztályban az elsők között tüdőztem le a cigit. Magamra vállaltam egyik osztálytársam helyett az iskolai mosdóablak betörését, – neki már elég sok volt a rovásán – pedig tudtam, hogy
a magatartás osztályzatom látja majd kárát. Ezzel együtt is, szüleimnek nem kellett szégyenkezniük az iskolai bizonyítványom miatt – próbálta emlékeivel önbecsülését helyreállítani.
Valahogy a lányokkal nehezebben ment. Ha gúnyolódtak, vagy hülyeséget mondtak, nem keverhetett le nekik egy pofont, ha meg sírtak, azt nézni is, hallgatni is szenvedés volt. Nem is mindig köszönt nekik, nehogy elbízzák magukat, de azért már utánuk fordulgatott. Egyikkel-másikkal elment volna moziba is, de akkor meg a srácok röhögnek, gúnyolódnak rajta, hogy jár valakivel. Fiú társaságban valahogy könnyebb volt még a moziban is. A mozijegy, akkor olyan volt, mint egy útlevél, amivel mesebeli tájakra utazhattak, ahol a bőségesen megterített asztalnál a főhősök pezsgőt, bort és calvadost isznak. – Mi a csuda az a calvados? – tanakodtak a fekete-fehér film után.
Biztos, hogy nem kis málnaszörp, mert miután a filmlegenda egy húzásra felhajtotta a decis poharat, arcrándulásából ítélve az valami ütős ital lehetett. A mozivásznak félistenei karddal az oldalukon, combközépig érő csizmában, vagy térdig érő világos ballonkabátban, széles karimájú kalapban küzdenek, és mindig győznek. A mellettük felbukkanó hosszú uszályos, de még inkább a mini szoknyás hölgyek felpiszkálták Lóránték képzeletét. Igyekeztek megjegyezni a nagymenőkre jellemző figurákat, ahogy lazán a pultra támaszkodnak, és uralják a teret, pillantásukkal pedig a nőket delejezik. A kalandfilm után melegében a korzó túloldalán lófráló jólöltözötteknek átkiabáltak: – Ti úri maskarák! A szöveg nem az ő szüleményük volt, a sokszor újranézett kalandfilmből kölcsönözték, de ettől a világba kiáltott mondattól máris a szegények oltalmazóivá nemesedtek. Álmukból felverve is tudták volna folytatni a filmben hallott párbeszédet, nem úgy, mint az orosz órán feladott ’Tatjana levelét’. Az osztálybana tanári asztalnál, az órák szünetében próbálgatták a belevaló, példaképnek tekintett
hős hanyagnak tetsző mozdulatait, úgy ahogyan azt a filmben látták. Ennél nehezebb gyakorlat volt a nőket igéző pillantások másolása. A tréning eltartott még néhány évig, amíg kézzel fogható sikereket értek el. Időnként már megittak egy-egy pohár bort is, de inkább az élet ízére szomjaztak.
A nyár után minden más lett. Osztálytársnőik hajából kihullott a kék és rózsaszín masni, a hétvégi bulikban már rúzs piroslott ajkukon, és illatuktól el lehetett bódulni. Az iskolai szünetekben lenn az udvaron pedig a nap sugarai udvarolták körbe a lányok tisztán fénylő hajzuhatagát, nem lehetett őket nem észrevenni. Lóránt időnként barátjával együtt meghívott két lányt a moziba, ahol ők, fiúk eleinte egymás mellett ültek, akár csak a lányok. Később már egy fiú és egy lány titokzatos magánügyévé magasztosult a mozizás, a kézérintéstől a csókig. – Jössz táncolni? – kérte fel Jutkát a farsangi bulin és elégedetten állapította meg, hogy nem remegett közben a hangja. – Ha már így rábeszéltél, miért ne. Jutkával egyre gyakrabban találkoztak és a randit nem csak ő akarta. Mikor beszívta a lány hajának illatát, megállapította: – a jelenünk maga a kísértés, a múlt, az a decemberi szombat este pedig elűzendő kísértet. Tavaszra már a fiú a szerelem vasbilincsét hordta, a lányé még alumíniumból volt. – Egyre magabiztosabb ez a srác – állapította meg mosolyogva Jutka, és haját igyekezett rendbe szedni, mielőtt belépett a szülői házba. Lóránt mind gyakrabban várta őt az iskola kapujánál, a szigorúan őrt álló kőoszlopok előtt, amelyek némán tűrték a terhet, amit az erkély rájuk rakott. Volt úgy, hogy nem beszéltek meg találkozót Jutkával, mégis a szokott hely felé közelítettek egy időben mind a ketten. Leszállt a buszról, a busz tudta hová akar menni – a sarok után nagy ívben balra fordult – Lóránt nem. Kerülni akarta a házakkal zsúfolt kőrengeteget, ahol sokféle veszély leselkedik az olyan elmélázó, különc alakokra, mint amilyen ő is volt. A levegő ura a képzelet, ha szárnyára vette, fenn a magasban ahol már csak film-, és rock sztárokkal találkozhat az ember, biztonságban érezhette magát.
Régen, iskolába menet gyakran vetítette ki színes gondolatait a szürke panelfalakra. – Évek során a panelházak ugyan színesebbek lettek, mégis mintha a világ elszürkült volna – állapította meg. Kedvenc észtorna játéka volt, hogy az eseményeket próbálta visszafelé elképzelni. A vágyott gitárral a kezében már a pénztárhoz érkezett, hogy az összekuporgatott, fillére kiszámolt pénzt odaadja a pénztárosnak, és csak az-
után nyújtja a gitárt az árcédula ellenőrzéséhez. Visszafelé pörgetve az eseményt ez úgy néz ki: Átvesz egy gitárt, utána pedig még pénzt is hozzá. – Azt a decemberi szombat estét sajnos nem tudom visszacsinálni. Képzetei a szárnyalás után siklórepülésben tértek vissza a földre. Valahogy a park irányába keveredett. A lányt is, mintha erős mágnes húzta volna ugyanarra. – Ez ő! – dobbant nagyot Jutka szíve. A fiú kissé kopottas kabátjában közeledett, enyhén félre taposott sarkú cipőjében maga volt a luxus megtestesítője. Megengedhette magának, hogy a park tiszta levegőjét lélegezze be, fejedelemként birtokolta a kellő távolságot az emberektől, lelkében pedig már régen otthonra lelt a szinte megfizethetetlen csend. Találkozásuk olyan fennkölt volt, mint a pünkösdi hajnal, amikor a felkelő Nap találkozik az éjszaka királynőjével, a Holddal.
Még a folyamatos műszakba kényszerített, berregő világ is megállt egy szusszantásnyira, hogy erre az ünnepi alkalomra kicsit rendbe szedje magát. Kiszámíthatatlan irányból mézédes kacajt hozott a szél. Érettségi után, most már az élet iskolájában, a kórház sürgősségi osztályán látogatta meg lovagját Jutka. A lány hosszúra nőtt haját virágmintás pánt fogta össze, és amint meglátták őt az addig aggodalmas arccal sorukra váró betegek, félelmeiket felejtve, rámosolyogtak. – Várnia kell még kedvesem – szólt barátságosan a nővér. A folyosó fehér padján, színes nyári ruháját maga alá simítva, szép pilláit lehunyva fekete-fehér kockák peregtek le előtte. Vadállatok, hárman voltak ezek is. Egyenruhások.
Fürdőruhás testén legeltették a szemüket, amint ők ketten jöttek fel a tóparttól hosszú árnyékot vetve maguk elé. – Kérem, igazolja magát! – állt a vízcseppektől csillámló bőrű lány elé gumibotjával a vékony képű. – Nincs nálam a személyim – és közben kicsi törölközőjét, mint valami pajzsot védekezően maga elé tartotta. – Tudja, hogy én magát most elvitethetném? – oktatta ki szigorúan az egyenruhás, miközben gumibotját ütemesen szurkált a lány bikini alsója felé. A másik kettő röhögve állt a villanypóznán foszladozó, békeharcot hirdető plakát előtt. Amikor a rókaképű kinyújtotta szőrös kezét a lány felsőteste felé, a háttérben tébláboló fürdőnadrágos fiú a lány elé ugrott.
– Ne bántsák! – Hatósági közegre merészelsz támadni, te taknyos? A szinte mezítelen, szikár, vért nélküli testen csak úgy csattantak az ütések. Hamarosan vérző arccal földre esett Lóránt, a kis lovag, ahol addig rugdosták, amíg mozgott. – Ne bántsák, ne bántsák! – sikoltozott a lány. – Fölkelni! – parancsolt kurtán a tepsifejű. Szaporodtak körülöttük a kíváncsiskodó tekintetek, a vadak jobbnak látták, ha elsunnyognak. – Jöhet hölgyem, a főorvosi vizitnek vége. Az ágyon, mintha egy bebalzsamozott múmiát látott volna. Annyi szabad hely maradt azért Lóránt arcán, hogy oda puszit adhasson. Ült a fiú ágyán, és mindenféléről csicsergett neki, miközben helyet keresett a virág-
csokornak az éjjeli szekrény tetején. – Ez a kis kendő is a tiéd – adta oda lelkendezve a betegnek. – Minek ez? – Ilyeneket kapnak azok a lovagok, akik szívük hölgyéért megküzdenek – és úgy kacagott, ahogy a hűsítő nyári zápor megered, miközben a fej köré tekert gézpólyán újabb réseket keresett, ahová száját odaszoríthatta.